Judit Berki

Amikor meg lehetett pályázni a lakásotthonokat, akkor én megpályáztam az egyiknek a vezetését. És így kerültem ki ide, Kisterenyére a Csokonai út 42-be. Itt voltam házvezető sokáig. És akkor még az a jó helyzetem volt, hogy meg tudtam választani a kollégákat, akikkel együtt akartam dolgozni. És ez nagyon jó volt, mert az ember egy ilyen hosszú bentlakásos intézményi viszonyban azért tudja azt, hogy kik azok a kollégák, akik egy ilyen lakásotthoni rendszerben is tudnak mozogni. És jó kis csapatot sikerült összehozni. És nagyon sok gyereket kiengedtünk. K.: Ez a lakásotthon mit jelent? Hogy néz ki? V.: Tizenöt gyerek volt ebben a lakásotthonban. K.: És te voltál a…? V.: A vezetője. És akkor ez azt jelenti, hogy még mellettem dolgoztak emberek. Tehát ugye ott huszonnégy órás szolgálat van. K.: Tehát ezek a gyerekek itt élnek. V.: Igen. Ugyanúgy, minthogyha ebben a házban laknának a gyerekek. Innen mennek iskolába, itt főzünk rájuk, ők itt élnek. Tulajdonképpen az volt a pedagógiai cél, hogy mindent megtanuljanak, ami ahhoz kell, hogy ha ők onnan kikerülnek, akkor el tudják magukat látni. Ez nagyon fontos, mert a nagy nevelőotthonban ugye mentek reggelizni, mentek ebédelni, tehát tulajdonképpen minden készen volt. És akkor itt inkább az volt, hogy sokkal inkább tudjanak majd a saját lábukon megállni, ha kikerülnek. És ebben benne van az, hogy segíted a tanulását, hogy utánanézel, hogy mit csinál, hogy a ruháját segítesz kiválasztani. Tehát hogy tulajdonképpen ugyanúgy gondoskodsz róla… K.: Mint egy anya. V.: Mint egy anya. Így van, így van. És akkor úgy gondoltuk, hogy ez egy nagyon előrehaladó dolog lenne. És tényleg így is volt. Emlékszem, először a Csokonai úton mindenfajta aláírásokat gyűjtöttek, hogy ne jöjjenek oda az állami gondozott gyerekek. Meg hogy ezek nem kellenek oda, meg mit fognak csinálni. És végül nagyon jóban lettünk a környezetünkkel. Tehát a gyerekek semmi rosszat nem csináltak, és mindenféle dologban részt tudtak venni. […] Ugye az volt addig, hogy korosztályonként válogatták szét a gyermekeket. Tehát nem számított az, hogy testvéred van. És itt, nálam összekerültek ebben a lakásotthonban testvérek, akik évek óta nem voltak együtt. És ez egy nagyon, nagyon fontos dolog volt, de azért ennek érzelmileg is megvolt egy nagyon nehéz része. Egy csomó nagyon nehéz pillanat volt. De aztán nagyon lassan azért mindenki megnyugodott, beálltak a rendszerek, lehetett még telefonálni a régi gondozó néninek, tehát azért egy csomó dolog elkezdett kialakulni. És hát végül is hét évig voltam ennek a háznak a vezetője.

2000-ben volt egy Roma Közösségi Ház pályázat, amit megpályáztuk. És abban volt egy olyan rész, hogy hétvégén mi is csinálunk hétvégi kollégiumszerű dolgot, de csak szombaton. És várjuk azokat a gyerekeket, akik valamilyen oknál fogva szeretnének vagy jobban tudni egy tantárgyból, vagy van lemaradásuk, és azt pótolni akarják. És hogy különböző programokat fogunk nekik majd még azon kívül szervezni. És így is történt, hogy ezt be tudtuk indítani. Nyertünk akkor nem egy nagy pénzt. Minden szombaton ki tudtunk nyitni. Béreltünk egy helyiséget, és a MÁV Rt.-től, és ott elkezdtünk dolgozni. K.: Itt, Bátonyterenyén? V.: Bátonyterenyén, de a másik a részen. A település másik részén. Tehát nem itt, a Kisterenyén, hanem a másik részen. És elkezdtünk dolgozni. Kiderült, hogy óriási igény van erre. Végül szombatonként már mindenütt tanítottunk. Nemcsak azokban a helyiségekben, amiket béreltünk, hanem már kinn a folyosón, az alsó szinten. Egyre csak bővültünk, bővültünk és bővültünk. Azt mondták, hogy nem lesz olyan tanár, aki majd szombaton el akar jönni tanítani. Aztán kiderült, hogy ha meg tudsz fizetni egy óradíjat, akkor eljönnek és dolgoznak a gyerekekkel. Sőt! Sokkal többet is beletesznek. Tehát nemcsak a negyvenöt percüket, hanem ennél sokkal többet is képesek beletenni. És ez valahogy így indult el. És sokáig ott voltunk, ebben az Ózdi út 9-ben, majd Bátonytenyere Város Önkormányzata odaadta nekünk a volt Munkaügyi Kirendeltség épületét, Bátonyban, tehát a település másik részén. Szintén az Ózdi úton, csak nem a 19-ben, hanem a 9-ben. Oda leköltöztünk. És azt belaktuk. Akkor jöttek az új tanoda-pályázatok, az uniós pályázatok, mindegyiken nyertünk. Majd jött az LHH-s tervezés. A Leghátrányosabb Helyzetű Kistérségeknek a tervezése, és abban mi vállaltunk egy tanoda-hálózat kialakítását. K.: Ebben a térségben. V.: Ebben a térségben. Így került bele Mátraverebély, ami egy gettótelepülés a gyerekek szempontjából. Így került bele Lucfalva, ami egy zsáktelepülés. És itt, még Kisterenyén is volt egy tanodánk följebb, ezen az úton, mert akkor még ugye Bátonyban volt a központ, és azt mondtuk, hogy azok a gyerekek, akik nem tudnak átutazni a kisterenyei részre, ne szálljanak buszra, sötét van, este van, itt is lesz egy tanodánk. Tehát négy tanodánk volt. […] Ebből a négy tanodából kétszázöt gyerekünk volt. Most három tanodát működtetünk, száztízen fölüli a létszámunk. Sokkal többet is föl tudnánk venni Mátraverebélyből, de nem bírjuk, merthogy nagyon minimális pénzzel gazdálkodunk. Ugye nem nyertünk már az elmúlt években egy pályázaton sem. Tehát ebben az új európai uniós időszakban egyszer sem nyertünk már pályázatot. A 3.3.5-ben, ami az LHH-s program után kiírásra került, mind a négy tanodánk tartaléklistára került. K.: És miből éltek? V.: Magánadományokból élünk. Illetve az elmúlt évben a minisztériumtól, az EMMI-től kaptunk még négy millió forintot a három tanodához. És most pedig, hogy volt ez a nagy tanodabotrány újra beadtuk a pályázatot. Ott sem kaptunk egyikre sem. Most pedig van egy áthidaló támogatásunk a minisztériumtól, kettő-kettő-kettő millió forint tanodánként. És most beadtuk újra az európai uniós pályázatokat. Ebből élünk. Van olyan, aki havi kétezer forinttal támogatja a gyerekek tanulását, tehát évi huszonnégy ezer forinttal támogat egy gyereket. Van olyan támogatónk, aki évi ötszáz ezer forintot ad. Egy magánadományozó. Van egy kft, aki általában évi két millió forinttal támogat minket. És tulajdonképpen ebből gazdálkodunk. Rengeteg önkéntes munka van benne. Nekem is, Szilárdnak is, mi is önkéntesben dolgozunk. Ma jön Léderer Tamás Budapestről, ő is önkéntesben dolgozik. Jön a Gondola Alapítvány minden pénteken, önkéntesben dolgozik. Tehát nagyon sok ember tesz bele önkéntes munkát. És most tulajdonképpen ez egy vízválasztó lesz. Ha most se fogunk nyerni ebben a tanoda-pályázatban, ami most lesz, akkor el kell azon gondolkodni, hogy mit fogunk tudni csinálni. Fél kettő körül majd jönnek a gyerekek, és itt estig gyerek van. És minden tanodában így van. Tehát nem arról van szó, hogy itt nincsen gyerek, itt arról van szó, hogy folyamatosan gyerek van. És állandóan ki kell találni, hogy hogyan, miből fogsz mindent előteremteni, hogyan fogod csinálni.