Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Judit Dénes (* 1946)

• Judit Dénes 1946. augusztus 28-án született

• egy kubai vendéghallgatóval házasodott össue

• két gyerekük Kubában született

• miután Magyarországra költöztek, a kubai rendőrség visszaszállíttatta a férjét Kubába (1984)

• a család újraegyesítésével öt éven keresztül próbálkoztak, közvetlen kapcsolatfelvételt nem engedélyezték

• a családegyesítés végül 1989-ben történhetett meg

A kommunista időszaknak egy sajátos, ritkább emberi jogi visszaélése volt a családok szétszakítása abban az esetben, ha valamelyik családtag külföldről származott, és nem ítéltetett megbízhatónak valamilyen oknál fogva a hatalom számára. Egy ilyen esetnek a tanúja – és elszenvedője – volt Dénes Judit, aki a hetvenes években ismerkedett meg a kubai Carlos de la Torréval, aki később a férje lett, és akivel Budapesten próbáltak meg letelepedni.

Szigorúan őrzött járatok a kommunista blokk országai között

A kommunista blokk országainak fiatalságát és szakembereit különböző nemzetközi mozgalmak és együttműködések kötötték össze, ezzel is demonstrálandó a szocialista világ életképességét a nyugati tömbbel szemben. Ennek részeként nyílt meg a lehetőség a kelet-európai emberek előtt, hogy eljussanak Kubába; és a kubaiak előtt, hogy Európa ezen országaiban tanuljanak, dolgozzanak. Így került Carlos de la Torre is Budapestre, ahol megismerkedett Judittal, későbbi feleségével. Judittal életüket először Kubában kezdték meg, gyerekeik is ott születtek, de pár év múlva úgy döntöttek, hogy Budapesten telepednek le. Juditnak itt élt a családja, Carlos pedig a közgazdasági egyetemen szerzett állást magának. A letelepedési kérelem elfogadásának előfeltétele volt a munkaviszony, így úgy tűnt, a legfontosabb akadály elhárult a hosszú távú budapesti családi élet előtt.

Váratlan visszaszállítás Kubába, a családi kapcsolatok megszakítása

A házaspárt a fentiek miatt nem fogta el különösebb aggodalom, amikor 1984-ben értesítést kaptak, hogy jelenjenek meg a külföldieket ellenőrző hivatalnál. Kérelmük lezárását várták a találkozótól. Ehelyett sokkszerű meglepetésben volt részük: Juditot és Carlost különültették, Carlost elvezették, és közölték velük: a kubai idegenrendészet jött el érte, hogy visszaszállítsa őt Kubába. Különösebb indoklást mindehhez nem fűztek. Mindössze pár perc időt kaptak még, hogy egymástól elköszönjenek – sokkszerű, feldúlt állapotban, körülvéve hivatalnokoktól. Ezután Carlost repülőre tették, Juditnak meg indulnia kellett a gyerekekért óvodába, iskolába – berendezkedni egy új életre, bizonytalanul hosszú ideig.

Küzdelem az apa visszaszerzéséért

Judit ekkortól különféle jogi utakon próbálta a helyzet tisztázását elérni, férjét visszaengedtetni Kubából. Lényegében mindenféle, politikai és bürokratikus kapcsolatot próbált mozgósítani arra, hogy a magyar hatóságok legyenek partnerei a család újraegyesítésében. Néha sikerült valakit elérni, hogy szóljon Kubában érdekükben néhány jó szót, de ez sem volt evidens: a magyar diplomáciai delegációk nem vették fel a problémalistára ügyüket. Judit szerint ebben közrejátszhatott a kubai hatóságoktól való ódzkodás mellett az is, hogy esetük nagyon egyedi volt. Ilyen agresszív család-szétszakításra Magyarországról nem tudnak példát, és a kelet-európai régióból is csak pár hasonló ügyet ismernek. Judit elmondása szerint mindebben az is kirívóan nehéz volt, hogy ekkor még nem tudták, ez a küzdelem meddig fog tartani, érdemes-e kitartani az ellenálló politikai és bürokratikus közegben. Utólag már lehet tudni: mindez 5 évig tartott, Carlost öt év múlva engedték vissza Kubából.

 

Élet Kubában – átnevelni egy régi elvtársat

De hogyan élt Carlos Kubában? Erről a pesti család ekkor még keveset tudott. Carlost a reptérről kihallgatásra vitték, majd hazaengedték családjához, jelezve azt: komoly munkát most nem fog találni. Egyértelmű vádat nem közöltek vele, csak azt, hogy „ideológiailag elhajló”, eltévelygő. Hogy ezt pontosan miért gyanították, azt már nem tudták meg soha. Csak tippjeik voltak erre: Carlost évekkel ezelőtt, még kubai egyetemi oktatóként, behívták egy tanácsadó testületbe, ami Fidel Castro-nak adott tanácsot arra, hogy hogyan lehetne minimálisan engedni a piaci feltételek működését: például a háztáji árusítás engedélyeztetésére dolgoztak ki javaslatokat. Akkori, kubai viszonyok között ez komoly lazításnak és reformnak számított. Carlos aztán e tanácsadói körből visszatért az egyetemre. Talán ez a „reformista” kitérő adott alapot gyanakvásra. Vagy az, hogy testvére amerikai emigráns volt, akivel Budapestről telefonon keresztül tartotta a kapcsolatot – elsősorban a családot sújtó betegségekkor támaszkodtak így távolból egymásra. Lehetséges, hogy az amerikai telefonhívások számítottak megbocsájthatatlannak. Mindenesetre Carlosnak öt évet kellett így egyedül töltenie Kubában, hogy ideológiailag „visszanevelődjön” – hivatalosan közben várakozott a letelepedési engedélyre. Mint gyanús elemnek, nem adtak neki először munkát, és szülei kellett hogy eltartsák; később könyvelőként dolgozhatott, alacsony beosztásban.

 

Kapcsolattartás a távolból

Carlos és Judit, miközben ügyüket próbálták tisztázni vagy egyszerűen csak sorsukra vártak, próbálták a kapcsolatot tartani egymással. Ez az akkori technológiai és bürokratikus akadályok közepette nagyon halvány életjelek küldését jelentette. Telefonálni ritkán ésnehézkesen tudtak. Fotókat küldtek egymásról, melyekből töltekezni egy idő után nehezen
lehetett – különösen a gyerekeknek, akik egyik napról a másikra elvesztették apjukat, és akkor még nem lehetett tudni, milyen hosszú időre. Ez meglátszott a gyerekek viselkedésén, kedvén is; mint az interjúban Judit elmondja, lányuk azt hitte, apja meghalt, csak nem merik neki elmondani. A magyar hatóságok sem mutattak hajlandóságot a segítségre. Amikor Carlos Kubában nagybeteg lett, és kevés esélyt adtak felépülésének, Judit úgy akart kiutazni Kubába, hogy a diplomáciai autóval, kísérettel látogathassa meg a kórházban – ezzel védve magát is, és Carlost is attól, hogy a kubaiak szabálytalanságot sejtsenek a látogatása mögött. De erre a magyar diplomácia nem mutatott hajlandóságot.

 

A tortúra vége – 1989

Juditot a gyereknevelésben otthon az anyja segítette; ahogy az interjúban elhangzik, e folyamatos segítség nélkül nehéz elképzelni, hogy hogyan lehetett volna ezeket az éveket így átvészelni. Végül, öt év után, Carlost „elengedték”. Jelezték nekik, hogy ha repülőjegyüket kifizetik, akkor hazautazhat Magyarországra. Így végül Carlos le tudott telepedni Magyarországon. Ekkor, eső után köpönyeg gyanánt, Szűrös Mátyás köztársasági elnöktől soron kívül kapott állampolgárságot. A magyar állam azóta más módon nem fejezte ki bocsánatkérését az eljárás miatt, amin a de la Torre családnak át kellett mennie. Ahogy az interjúban elhangzik, külön lélektani kihívás volt, hogy a hirtelen évekkel ezelőtt szétesett család összeszokjon: egyszercsak a gyerekeknek újra apjuk lett. Ezek után viszont már együtt élhetett mindenki Budapesten. Carlos és Judit máig Budapesten él, gyerekeik (Kriszta, Dániel) szülőként élnek Magyarországon és azon kívül, de Kubába nem utazik senki, ott nem lehet máig tudni, kit hogyan fogadnának.