Jenő Ivánfi

"Közben volt kutyaugatás, volt géppisztolysorozat, feküdj! De akkor már esett a havas eső, és nem volt ott pardon, hogy most vizes a talaj, vagy erre feküdjünk le, vagy nem. Hát végigvágtuk magunkat, aztán vártuk, amíg minden elcsendesült, megint felálltunk, libasorba, és egymás után, egy méter távolságra folytattuk az utunkat úgy, hogy János bácsi előrement. K.: De akkor ezek távoli géppisztolysorozatok voltak? V.: Távoliak, igen. Hát azt messze elhallani. Aztán egyszer csak hirtelen hallottunk motorzúgást. Na, ez már megint feküdj satöbbi, satöbbi – hát úgy képzelje el, hogy ott ugye ilyen szerpentin ment föl, és egy gumikerekes szovjet páncélautó… K.: Araszolt fel. V.: …araszolt így, és az ő reflektora, az a mi fejünk fölött világította meg a fákat, ahogy ment tovább. Hát megvártuk, míg elmegy. Ő nem vett észre bennünket, mert nyilván fölfele és előrenézett, oldalt meg az erdő minket rejtett egyrészt, másrészt arra ők nem is nagyon tudtak nézni, mert a kocsit vezetni kellett. K.: Mert az utat kellett nézni. V.: Megint felálltunk, mentünk tovább. És arra figyelmeztetett már előbb a János bácsi, hogy a legveszélyesebb zóna a senki földje. Ha odaérünk az erdő szélére, ahol a senki földje kezdődik, akkor várunk, hogy van-e mozgás, és milyen a megvilágítási helyzet. Mert ott vannak felállítva azok az őrtornyok, amelyek a géppuskáikból zárótüzet tudnak adni úgy, hogy keresztezik egymást, ugye. De ezeket a tornyokat nem látni szinte belülről se, meg kívülről se, mert az erdő fái takarják őket, csak a lövésszögben vannak nyitva. Azonkívül ha a senki földjének a közepe felé vagyunk, akkor egy huzal van kifeszítve térdmagasságban, azt nem szabad megrántani. Mert ha azt megrántjuk, akkor ahhoz a ponthoz két másik pontról világító rakéta megy ki, és ezt a területet fogja megvilágítani, viszont a mögöttünk lévő két géppuskás toronyból bennünket azonnal tűz alá tudnak venni, ha vannak fönt."

"Na most a zsombék, az tele volt vízzel. November vége volt, havas eső is esett. Idáig a vízben, iszapban! Vasalt nadrág, félcipő. Úgy néztünk ki, hogy az embertelen, és a lábaink vizesek, de hát átmentünk. Kopogtatott a János bácsi, a cigányok kinyitották az ajtót a lakukból, és azt mondja, hogy „hoztam menekülőket! – Jöjjenek be! – Nagy örömmel a cigányok! – Vendég jött, fiúk! Elő a hegedűket!” Elkezdték nekünk húzni. „Bort az asztalra!” Hoztak egy üveg vörösbort, a cigányok úgy örültek nekünk! El kellett mesélni mindent, hogy Budapesten mi van. „Magának mi a nótája? Maga melyik magyar nótát szeretné?” Én rögtön mondtam, hogy „Gyere Bodri kutyám! Azt játssza nekem, húzza!” És ott kezdtünk el szó szerint kényszermulatni! Mert nem tudtuk, hogy mi lesz, hogy most mi innen még továbbjutunk, vagy pedig a zsombékon keresztül, ezen a kis szigetszerűségen a cigányok vendégei vagyunk, hány óráig? Na de hát ott ittunk velük, meg énekelgettünk, ők meg hegedültek. És egyszer csak így berúgja valaki az ajtót. János bácsi ott állt, azt mondja: „Uraim, jöjjenek, indulunk! Most már elég sötét van!” De ezt akkor nem mondta nekünk ott."

"Veszprémben megállt a vonat, és én a családdal együtt Veszprémben laktam. A lakásunk kulcsa, az énnálam volt. És mellém ült a vonatban Budapesten a fülkében egy kollégám, aki a NEVIKI-ben dolgozott. K.: Micsoda szerencse! V.: És én akkor kivettem a lakáskulcsot, és odaadtam, hogy mondom: „Nézd! Ez a Hóvirág utca 12., a lakásunk kulcsa. Add oda a Harmati Laciéknak, mert ők a szüleiknél laknak, nincs lakásuk,é s nem tudnak hol lakni. A feleségemet pedig tájékoztassátok, hogy én nektek adtam oda a lakáskulcsot, és segítsétek őt, hogy hazaköltözzön a szüleihez végleg, mert most ő nem tudja azt, hogy én disszidálok!” Leszállt ez a kollégám, oda is adta a Harmati Laciéknak a kulcsot, akik megkapták a lakást nagy örömükre, és aztán a feleségemnek segítettek költözni, ő meg sírva hazament. K.: De a Harmati Laci, az egy kolléga volt? V.: Kolléga volt. De barátunk is volt amellett, tehát azt kell mondjam, hogy nem egy szimpla együttdolgozás volt a kapcsolat köztünk, hanem egymáshoz jártunk szilveszterre, karácsonykor, húsvétkor; úgy beszélgetésre átugrottunk; a Balatonra együtt mentünk le Almádiba, mert a NEVIKI-nek volt egy kitűnő üdülője ott egy nagy parttal, meg vitorlás hajókkal, tehát ez is összekötött bennünket."

"Elindultunk abba az irányba, és zene volt füleinknek, hogy meghallottuk, hogy „Halt! Wer da?” Ránk kiáltott az osztrák határőr. Kiléptünk a fák mögül – feltartott kézzel mentünk, hogy nehogy azt higgye, hogy nálunk bármi van, fegyver vagy egyéb, de ezt megkérdezte tőlünk, hogy „Haben Sie munizion?” Mondtuk, hogy nincs se fegyver, se lőszer, magyar menekültek vagyunk, Ungarische Flüchtlinge, és jöttünk Ausztriába.” Azt mondta: „Isten hozta önöket! Fáradjanak beljebb! Ott lent van az a falu, hogy Rohonc, oda menjenek le, és akkor onnan majd továbbirányítják önöket!” K.: Tehát akkor az osztrák határőr be se kísérte magukat sehova se. V.: Á, nem. Ő megmutatta az utat, hogy merre menjünk, és akkor én az első kilométerkőre felültem – mert ez egy magas hely volt, le lehetett látni a nagyobb területre, a mélyre, ahol a világító… a közvilágítása a kis falvaknak… K.: Igen, az úgy pislákolt. V.: …pislákolt. Először rágyújtottam egy nap után szinte egy cigarettára, és akkor elgondolkoztam, hogy most mit tettem, és hogyan tovább. És mi van a feleségemmel? Mi van a gyerekeimmel? Mikor fogom őket látni? És én hogyan csináljam a dolgaimat? Hát segít mindig az ima. És akkor négyen továbbvonultunk szépen, de akkor már nem kellett libasorban menni, meg beszélgettünk egymással."

"És akkor nagyon erős dohányos voltam, kimentem a folyosóra dohányozni, jöttek a többiek is, a folyosón is álltak egy csomóan. És mellettem állt egy kalapos férfi abban a zöld viharkabátban, ami akkor az egy normaviselet volt, tulajdonképpen a gyárak azt adták az embereknek. K.: Tehát az a ballonkabát, igen. V.: És úgy odahajol hozzám, és azt kérdezi, hogy „vezető nem kell maguknak?” Úgy elgondolkoztam magamban, néztem az illetőt, és aztán „nézze – mondom –, ezt meg kell beszélnem a barátaimmal, mert nem egyedül vagyok, de nem kizárt”. Na, odamentem a… egy lépésre, két lépésre voltak a többiek, mondtam, hogy „fiúk! Itt van egy ember, aki ajánlkozott, hogy ő vezet minket a határon keresztül. Mit szóltok hozzá?” Azt mondják mind a hárman, hogy „tulajdonképpen kellene, mert mi itt nem nagyon vagyunk ismerősek”. Mondom: „Nézzétek, én odamegyek, és ha szimpatikusnak találom, meg hihetőnek azt, amit nekem mond, akkor elfogadom az ajánlatát, és visszalépek ide, hozzátok. Ha nem, akkor meg nem.” Két dolgot néztem meg: az egyik, hogy a szemembe néz-e, amikor beszél, a másik, hogy milyen a kézfogása. Száraz-e a tenyere, és marokból fogja-e meg az én tenyeremet. Nem így. K.: Igen, ilyen …. V.: Rettenetes! Na, odaléptem vissza hozzá, és „Uram! – Mondom. – Bennünket érdekelne először, hogy hogyan gondolja ezt az egész ügyet, hogy lebonyolítjuk?” K.: Tehát mik a tervei. V.: „Mik a tervei?” Azt mondja: „Nézze! Szombathelyről jöjjenek ki holnap reggel Bucsuba…” Ez egy falu ott, egy kis létszámú falu, annak idején vasútállomása is volt egyébként. „Ott szálljanak le az autóbuszról, a Fő utcán menjenek végig, addig, míg a falu utolsó házához érnek, ahol jobb kézt van egy kőkereszt, ami jelzi a falu bejáratát…” K.: Végét. V.: Vagy végét. „És a kőkereszttel átellenben egy nagy falusi épület csűrrel, nagy kapuval, körülvéve kerítéssel. Zörgessék meg ott az ajtót! Fog ott két kuvasz ugatva kirohanni, jön a gazda utána. Meg fogja kérdezni, hogy »ki az?« Maguk annyit mondanak, hogy »a János bácsi küldött.« Ő ki fogja nyitni a kaput, beengedi magukat, bezárja az ajtót, megmondja, hogy hol tartózkodhatnak. Délben, ha szól a harang, én megyek magukért, és indulunk.” Bizalmat keltett az ember, elfogadtam a tervét, elmondtam a társaimnak, és egyetértésben voltunk a tekintetben, hogy ő lesz a vezetőnk, ez a férfi."