Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

István Jávor (* 1948)

• 1948. május 23-án, Budapesten született

• 1966 a Szinyei Merse Gimnáziumban érettségizett

• 1966–69 fényképész tanuló volt

• 1973–1987 a MAFILM standfotósaként dolgozott

• 1979–1981 lakásán tartották a Hétfői Szabadegyetem illegális összejöveteleit

• 1980-as évek részt vett a szamizdatok előállításában és terjesztésében

• 1980-as évek videó-interjúkat készített a demokratikus ellenzék tagjaival és egykori 56-osokkal

• 1987 egyik alapítója, majd egyik vezetője a Fekete Doboz Alapítványnak

• 1988–89 a rendszerváltáshoz vezető ellenzéki tüntetések, az Ellenzéki Kerekasztal, ellenzéki politikusokkal készült interjúk, a romániai forradalom operatőre volt

• 1990-es évektől a marginalizált rétegek és a kisebbségek életéről készített dokumentumfilmeket

• 2000-es évektől a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskolában vizuális ismereteket tanít

Interjúadó: Jávor István

Születési éve: 1948

Az interjúkészítés helyes és ideje: Budapest, 2010–2011

Interjúkészítő: B. Révész László

Terjedelme: 3 óra

Mottó:

Eljött az ideje, hogy dokumentáljuk mozgóképen a jelenünket, a környezetünket meg a viszonyokat Magyarországon

– A gimnáziumi évekre hogyan emlékszel vissza?

– A budapesti Kölcsey Gimnáziumban, ahová 1962-ben, az általános iskola után bekerültem, az előző rendszer tanáraiból is volt ott egy–kettő mutatóba. Volt olyan is, akit ötvenhatos bűneiért tettek oda büntetésből. Érdekes világa volt a gimnáziumnak, és nem volt véletlen, hogy rengetegen jártak oda, akik később sokra vitték. Haraszti Miklós, Kovács András, szociológus, Vámos Miklós író, Laki Mihály közgazdász, Pécsi Vera TV-s szerkesztő, Takács Ferenc irodalomtörténész, és sokan mások. Az igazgató a lényeg helyett mindenféle hülyeségre helyezte hangsúlyt, miközben nagyon nem tudta elrontani, amitől a Kölcsey olyan jó volt. Állandóan olyan dolgokkal jött, hogy a kötelező egyensapka, a jelvény meg az egyenruha. Akkoriban például vadul dohányoztunk, ezt is üldözte tűzzel-vassal, persze teljesen eredménytelenül. ’62–’64-ig jártam oda. Kénytelen voltam eljönni, mert az első évben volt egy osztályfőnököm, akinek ez volt a búcsúéve, másodikban pedig jött helyette valaki, aki ezerszer inkább volt katonatiszt, mint tanár, semmi köze nem volt a tanításhoz. A Május 1. Ruhagyárba politechnikára jártunk egy héten egyszer, és második év végén az a mérnök, aki a mi oktatásunkkal volt megbízva, kijelentette, hogyha öten visszamegyünk a következő évben, ő nem vállalja az osztályt. Erre az osztályfőnök azt mondta különösebb ellenvetés nélkül ötünknek az osztályban, hogy távozzunk az iskolából. Ez még az akkori törvényeknek sem felelt meg, de akkoriban ugye mindent lehetett. Kénytelen-kelletlen eljöttünk az iskolából. Körbejártam egy pár másik középiskolát, de nem akartak fölvenni, úgyhogy a végén elmentem a Szinyei Merse utcai tizenkét évfolyamos iskolába, jóval alacsonyabb színvonalú iskola volt, mint a Kölcsey. Harmadik-negyedikben a bőrömön éreztem, hogy a Szinyei szürkébb, laposabb és provinciális. Úgy éreztem, mintha vidékre kellett volna mennem, pedig csak néhány utca választott el a Kölcseytől. A Szinyeiben azonban lett egy barátom, Szántó Endre. Ez csak azért érdemel egy kitérőt, mert nagyon sokszor előfordult az életemben, hogy szerettem olyan ember közelében lenni, akit sokkal okosabbnak tartottam magamnál. Elég hamar megtanultam, hogy én passzív szerepet játszom, de nagyon élvezem azt, amit hallok. Amikor okos emberek egymással beszélnek, azt borzasztóan tudom élvezni. Szántó ilyen gondolkodó ember volt, és nagyon szerettem a társaságát. Azt, hogy a politikára ráirányította a figyelmemet, az összefüggésekre rámutatott, neki köszönhetem. Az ő gondolkodása természetesen egyáltalán nem egyezett a hivatalos ideológiával.

A bulikorszak nálam korán elkezdődött. Nyolcadikba jártunk, amikor az egyik osztálytársam abban a házban lakott, ahol a Scampolo zenekar zongoristája, Horváth Tibi, és ennek köszönhetően már akkor lejártunk a Vigyázó Ferenc utcába, amikor ott még ping-pong asztalok álltak, és senki nem tudta, hogy ott majd egy híres bulihely lesz. Az első gimnáziumi osztálytól kezdődően a barátaimmal rendszeresen jártunk mindenféle bulikba, úgyhogy képben voltunk a beat-korszak kialakulását illetően, olyannyira, hogy a gimnáziumi évek alatt még egy zenekart is összehoztunk.

A kulturálódás szempontjából jót tett nekem a Szántó-féle barátság, mert ő képben volt abban a tekintetben, hogy mit érdemes olvasni. ’61-ben hirdette meg Kádár, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”, és ez a könyvkiadásban is érezhető volt, sok minden megjelenhetett, sok nézhető film is lett. Rengeteg könyvet olvastam, ami aztán meghatározta a későbbi világképemet, szemléletemet. Klasszikusokat is, Thomas Manntól Shakespeare-ig, az Ivan Gyenyiszovicstól az amerikai írókig, Salinger Zabhegyezőjétől Capote-ig, sok mindent. Kezdtünk rendszeresen az Egyetemi Színpadra járni, Universitas bemutatókra, koncertekre. Képesek voltunk elmenni akármilyen messzire egy színházi előadásért vagy valamilyen eseményért, ami egyszeri és megismételhetetlen volt. Rendszeresen jártunk a Filmmúzeumba, ahol nem okvetlenül régi filmeket lehetett látni, hanem olyanokat, amiből egy kópia volt. Szántóval azt is kiagyaltuk, hogy a kijáraton mentünk be, jegy nélkül, és ezt sokszor nem vették észre. Rengetegszer volt úgy, hogy lógtunk, nem vettünk jegyet, belógtunk helyekre.

Aztán jött az érettségi, amitől én nagyon szorongtam. Azonban a nővérem mindig többet látott bennem, mint én magamban. Nagyon komoly képességeket vetített belém, és ez valamelyest befolyásolt. Főleg ennek a hatására gondoltam, hogy talán mégiscsak meg kéne próbálni egyetemre menni, azonban a középiskolás tanulmányi eredményeim egyáltalán nem voltak jók, közepes tanuló voltam. Voltak félévek, amikor megbuktam bizonyos tantárgyakból, a kémia, a fizika emészthetetlenek voltak nekem.

–  Milyen egyetemre szerettél volna menni?

–  Angol-magyar szakra gondoltam elsősorban, már csak azért is, mert rettenetesen nyomasztott, hogy mi a nyavalya legyek. Gondoltam, hogyha sikerülne egyetemre menni, akkor az haladékot jelent, és addig rengeteg minden történhet, és majd kialakul. Az volt a kényszerképzetem, hogyha valaki egyetemre megy, akkor valamit nagyon alaposan megtanul, és az olyan stabil tudást jelent, amire aztán később lehet építeni. Az egyetem egy nagyon vágyott és csak kevesek által elérhető dolog volt. Olyan idők jártak, amikor a származás is sokat számított, túl azon, hogy ki hány pontot ért el. Például a nővéremet több éven keresztül nem vették fel, hiába teljesített jól.

– 66-ra már eltörölték a származás szerinti kategorizálást.

– Igen, ez igaz, de a nővérem idején még számított. Végül is nem hagyta magát, és ha az egyikre nem vették fel, akkor elment a másikra, és Debrecenben végezte el a francia-magyar szakot. Végül 1964-ben – akkor negyedéves volt, még nem volt a diploma a kezében – az évfolyamtársával, akivel egymásba szerettek Debrecenben, összeházasodtak, és kimentek nászútra Párizsba, és nem jöttek haza.

Az érettségim közepesre sikerült, és nem volt értelme, hogy elmenjek felvételizni, nem is mentem. Azt gondoltam, hogy várok egy évet, addig elmegyek valami szakmát tanulni, már csak azért is, hogy ne vigyenek el katonának, és jövőre megpróbálok felkészülni a felvételire. Két szakma volt rokonszenves: az egyik az autószerelés, a másik a fényképezés. Végül a fényképezést választottam, és ebben segítségemre volt az apám, akinek voltak mindenféle összeköttetései, és az OKISZ-nál (Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetsége), és így sikerült elintéznie, hogy fölvegyenek a Fényképész Szövetkezethez. Elmentem oda tanulónak, ami csupa öröm és boldogság volt, mert korábban nem sokat tudtam a fényképezésről. Erős lelkiismeret-furdalásom volt, hogy protekcióval bekerülök valahová, esetleg valakinek a helyére – mert pontosan ismerjük azt a típust, aki szenvedélyes, a fürdőszobáját átalakítja laborrá, ott lóg a nyakában állandóan a fényképezőgép, és exponál milliószámra, rengeteg energiát és figyelmet szentel neki. Én nem ilyen voltam, ez egy kicsit zavart. Bekerültem a Fényképész Szövetkezetbe, ami azt jelentette, hogy volt tizenöt műtermük a városban, és a tanulókat félévenként rakosgatták egyik műteremből a másikba, és a szakmának mindig valami más-más oldalát mutatták be nekik. Az első ilyen munkahelyem a Körúton egy olyan műterem volt, ami a Barcsay utca és a Dohány utca közé esett, a Gong Presszó mellett, ami egy tipikus fényképész műterem volt spotlámpákkal, derítővel, gurítható fadobozos, síkfilmes fényképezőgéppel. Hátul volt a labor, ahol két nő laborált, és retusáltak menet közben. Ott kezdtem el a szakmát tanulgatni. Az első, akibe belebotlottam, és aki később egy neves fotóművész lett, Jung Zseni volt. Lélegzetelállítóan gyönyörű csaj volt, okos, tehetséges és vidám. Engem rögtön a pártfogásába vett, retusáltunk, meg amikor jött valaki, akkor ő elkészítette a felvételt, én pedig világítottam. Akkoriban őrült forgalom volt, pont utazási bérlet cserét rendeltek el, ami képcsináltatással is együtt járt. Egy ilyen fényképész műteremben az igazolványképektől a portrékig, a katonai, az esküvői képekig minden készült.

– Tehát jól érezted magad?

– Nagyon jól éreztem magam, de azért tanultam, nem is keveset. Fél év után könnyek között kellett tőlük elbúcsúznom. Aztán áthelyeztek a Szikra mozi melletti műterembe, ott egy Tamási Sándor nevű, idősebb fotóművészhez kerültem. Laborálni tanultam, és nagyon megszerettem ezt a szakmát, elkezdett érdekelni. Közben pedig megismerkedtem a későbbi feleségemmel.

– Bulin ismerkedtetek meg?

– Igen, bulin jöttünk össze úgy, hogy a Benczúr utcában volt a Postás Klub, ahol a Rákfogó Együttes játszott. Egy vasárnap este odamentünk néhány barátommal, ő is ott volt. Fölkértem, táncoltunk, és a végén megbeszéltük, hogy hazakísérem. Ebből a hazakísérésből az lett, hogy elmentünk a Royal sörözőbe, ami a neve ellenére abszolút nem volt drága. Hazakísérés előtt még oda elvittem Zsuzsit, akiről kiderült, hogy a Május 1. Ruhagyár igazgatójának a lánya, az apja párttag, sőt káder.

Eközben eljártam TIT előadásokra, a József Attila Szabadegyetemre, mindenféle irodalmi előadásokra. Bejártam az Országgyűlési Könyvtárba, és irodalmi lexikonokat forgattam, jegyzeteltem, nagyon komolyan készültem a felvételire. Egy év ipari tanulóság után Debrecenbe jelentkeztem egyetemre, azt gondolván, hogy oda kevesebb pont is elég lesz. Az írásbeli nem sikerült olyan nagyon rosszul, azonban a szóbeli vizsgán nem tudtam kinyitni a számat. Pánik tört rám, szorongtam, úgyhogy a felvételit később már meg sem próbáltam. Visszatértem a fényképezéshez, és végképp ott is maradtam. Eltelt a második év, és jött a szakmunkásvizsga. Ez mentességet jelentett a katonaságtól, majd jött egy egyéves szakmai gyakorlat, 1969-ben. Utána elvettem Zsuzsit feleségül, mert teherbe esett. Közben elvittek katonának, de mindenféle kalandok meg erőfeszítéseknek hála, sikerült fél év után leszerelnem.

– Egészségügyi alkalmatlanság miatt?

– Igen. Kamuból leszerelni nagyon-nagyon nehéz volt, és én ezt csak akkor láttam, mikor ennek nekiveselkedtem. Szerencsés véletlenek összjátékának köszönhetem, hogy végül is sikerült. Nem volt könnyű. Mikor kijöttem, azt gondoltam, hogy a Fényképész Szövetkezetbe nem megyek vissza, hanem szabadúszó lettem. Mindenfélével foglalkoztam egyidejűleg, először is gombügynök is voltam. Apámnak volt egy barátja, akivel járták a várost, hirdettek, hogy használt cikket meg hagyatékot vásárolnak. Tizennyolc éves koromban, ahogy önálló keresethez jutottam – ami ugyan nevetséges összeg volt, de arra mégiscsak jó volt, hogy hitelt fel tudtam rá venni, vettem egy robogót, a szüleim kifejezett tiltása ellenére. Anyám rosszul volt az aggodalomtól, hogy mi lesz velem, és mikor leszereltem, a szüleim térdre estek, hogy ezt ne csináljam tovább. Azt mondták, hogy inkább adnak kölcsön pénzt, de vegyünk nekem egy autót. Úgy állapodtunk meg, hogy én ezt majd fokozatosan visszafizetem nekik, és különben is, segítek nekik azzal, hogy apámnak ezt a munkáját én átveszem. Apám társa használtcikkekkel foglalkozó ember volt, hirdetett az újságban, de nem tudott autót vezetni, szüksége volt valakire, aki tud, és akinek van is autója. Akkor vettünk egy Wartburg Combit. Ez a munka napi elfoglaltsággal járt.

– Használt autó volt?

– Nem, új. Rémes autó volt különben, de akkor is autó volt. Nagy dolog volt, és mindehhez húsz-huszonegy éves voltam.

– Hol laktatok a feleségeddel?

– Amikor leszereltem, akkor az apósom „szochazás” (Szocialista Hazáért) érdemrendjére tekintettel soron kívül kaptunk egy szövetkezeti lakást az óbudai lakótelepen. Harmincezer forintot kellett befizetni, és volt egy csomó részlet. Kaptunk szocpol kedvezményt is, két gyereket kellett vállalni. Egy olyan házba költöztünk, ahol mi voltunk az első lakók, nem sokkal korábban épült föl, és olyanok laktak abban a házban, mint a Gyurkó László vagy Maár Gyula rendező Törőcsik Marival. A szomszéd házban lakott Inke László színész. Tízemeletes volt a ház, és olyan hosszú, hogy nem lehetett látni a végét.

A leszerelésem után pót-nászút címén elmentünk a Szovjetunióba ugyancsak az apósom segítségével, merthogy intenzív együttműködés volt a Május 1. Ruhagyár és a különféle szovjet ruhagyárak között. Ők a Szovjetunióba rengeteg árut szállítottak. Ennek köszönhetően elmentünk Moszkván keresztül Szuhumiba, a Fekete-tenger partjára. Én akkor jártam először a Szovjetunióban, és eléggé elrémisztett, amit ott találtam annak ellenére, hogy elképesztő jó dolgunk volt. Mi mindig soron kívüli elbánásban részesültünk, Szuhumiban egy olyan házaspár látott minket vendégül, ahol a nő a helyi ruhagyár igazgatója, a férfi az egész járás párttitkára, élet-halál urai voltak. Borzasztó kedvesek voltak, hoztak-vittek, programokat szerveztek nekünk.

Engem a pénz és a felületen található külsőségek sose szédítettek meg, soha nem gyakoroltak rám akkora vonzerőt, hogy motiváltak volna a pénztgyűjtésre, hogy majd milyen szállodába mehetek, vagy olyan autóm lehet. Sok-sok éven keresztül az átlaghoz képest is jól éltem. Annyi pénzem sosem volt, hogy szórjam, de nem voltak anyagi problémáim, és a pénz sosem motivált. Ebből az útból is sokkal inkább megragadott, hogy amikor lementünk a tengerpartra, egy elkülönített strand volt a miénk, és nem a tömegstrand. Messziről körbeültek és néztek bennünket az emberek. Egyszer sétáltunk egy parkban, mindig nálam volt a fényképezőgép, és lefényképeztem egy csupa rongy hajléktalant, aki a padon aludt. Két másodperc nem kellett hozzá, hogy odalépjen valaki, és megkérdezze, hogy erre miért volt szükség, és hogyha lennék szíves odaadni a filmet… A filmet végül nem vették el, mert kiderült, hogy kinek a vendégei vagyunk, és nem bántottak, de bántottak volna, hogyha ez nem így van. Ezekre én jól odafigyeltem. A nyomor így is erősen érzékelhető volt, az emberek mindenért sorban álltak. 1970-et írtunk.

Miután hazamentünk, tovább ment ez a gombügynökölés és a használtcikk adásvétel, de azért fényképeztem is közben. Elkezdtem divat- meg reklámfotókat készíteni, állandóan jöttem-mentem és kerestem a kapcsolatokat, a lehetőségeket, nagyon szerettem volna valami újsághoz kerülni, de az teljes képtelenségnek tűnt. Rengeteget nyüzsögtem, és keresni is jól kerestem, mert ezek a tevékenységek elég jól jövedelmeztek, de nem az érdekelt, hanem valamiféle fotós állásról álmodoztam, ami nem sehogy sem akart sikerülni.

1972-ben történt, hogy először kimehettem nyugatra, merthogy addig a disszidens nővérem miatt ez szóba sem került. Végre nem utasították el az útlevélkérelmemet, viszont a feleségem nem kapott útlevelet, csak én. Elmentem a Wartburggal Párizsba, a nővéremhez azzal, hogy ő megbeszélte egy ottani barátnőjével, egy disszidens magyarral, akinek volt egy műterme, hogy odamehetek hozzá dolgozni. Természetesen ingyen, de nekem nem a pénz kellett, hanem hogy ott lehessek, és ne turistaként éljek. Úgy terveztem, hogy előtte lemegyek Olaszországba, és ott találkozom azzal a barátommal, aki előtte egy évvel disszidált, és arra várt, hogy kimehessen Amerikába. Aztán ebből az lett, hogy eltöltöttünk ott egy hónapot, mert közben a nővérem üzente, hogy ez a bizonyos munkalehetőség még sincs. Eredetileg egy hónapra szólt a vízumom, és kint sikerült meghosszabbítani. Ez az egy hónap Olaszország nagy élmény volt, mert a barátomnak volt egy ottani ismeretsége, aki ugyancsak egy disszidens magyar volt, egy Görög Rudi nevű festő-grafikus. Ő sem tudott autót vezetni, és addigra már összegyűlt egy rakás rajza meg munkája, és keresett valakit, akinek autója van és körbeviszi Olaszországon, ő pedig árusítja a képeit. Ez a valaki én lettem, egy hónapon keresztül arany életünk volt, mert az volt az egyezség, hogy ő fizeti a költségeinket, én meg szállítom őt. Beutaztuk Olaszországot, fantasztikus volt. Eltelt ez a hónap, utána Párizsba mentem, de ott nem nagyon volt mit csinálnom. Rengeteget kószáltam, fényképeztem, csavarogtam. Igyekeztem a turistaközpontokat elkerülni, inkább külvárosokba jártam.

Hazajövetelem után néhány nappal megismerkedtem Ragályi Elemér operatőrrel. Ragályi kérdezte, hogy mivel foglalkozom. Mondtam, hogy sok mindennel, de igazán a fényképezés izgat. Kérdezte, hogy nem érdekelne-e a film meg a forgatás. Mondtam, kevés dolog van, ami jobban érdekelne. Azt mondta, hogyha érdekel, elvisz egy forgatásra. Másnap kezdték el Révész György Kakuk Marci című filmjét forgatni Majkon. Ez egy éjszakai forgatással kezdődött, ahol Ragályi bemutatott B. Müller Magdának és Ferenczi Bélának. Ferenczi Béla kameraman volt, Magda volt a standfotós. Összebarátkoztam velük, és onnantól minden áldott nap elmentem velük a forgatásra, lehetett az nappal vagy éjszaka, vidék vagy Pest, tökmindegy volt. Rengeteget fényképeztem. Egyébként mindezt csak úgy tehettem meg, hogy volt egy barátom, aki a 43. számú építőipari vállalat fotósa volt, onnan volt a nyersanyag. Ha nem költötték el maradéktalanul a költségvetésüket, akkor baj volt, úgyhogy pazarló gazdálkodás folyt itt is és a legtöbb állami cégnél. Oda jártam laborálni. Fekete-fehérben fényképeztem, de a hivatalos standfotós természetesen három anyagra dolgozott már akkor is, színes, fekete-fehér és dia nyersanyagra.

Ezután kis szünettel, 1973-ban jött a Régi idők focija, Sándor Pál filmje. Nem hivatalosan, de oda is jártam minden áldott nap. A kőbányai szeméttelepen volt a legtöbb forgatási helyszín. Ragályi Elemér ekkor megkérdezte, hogy nem akarnék-e a Filmgyárban dolgozni. Mondom, marhára akarnék, akkor bevitt Marton Ferihez, aki a  fotóosztály vezetője volt. Mondta Marton Feri, hogy most nincs állás, de hagyjam ott a telefonszámomat, majd szól. Ez ugyanolyannak tűnt, mint előtte sokszor, már kétmillió helyen otthagytam a telefonszámomat, és soha sehonnan nem hívtak vissza. Viszont Marton Feri két hónappal később visszahívott, hogy az egyik fotós elment szülni, hirtelen összegyűltek a filmek, és akkor fölvettek próbaidőre. Az első munka, amibe beosztottak, egy tévéfilm volt, Zsurzs Éva rendezte. Akkoriban még tengernyi tévéfilm készült a MAFILM produkciójában. Onnantól kezdve elindult a filmgyári pálya, a próbaidőből státusz lett ezernyolcszáz forint nem túl magas fizetéssel, de ez nem is számított. Mindazokat a munkákatt, amik már kiépültek, nem kellett abbahagyni, és rendszeresen lettek mindenféle maszek fotósmunkák is. Nem ebből kellett megélnem, ez volt a szerencse. Hamarosan vissza tudtam fizetni apáméknak a kölcsönöket.

A magánéletre visszatérve, az a gyerek, aki miatt ez a házasság történt, végül nem született meg, hanem az ötödik hónapban spontán elment szegény. Nem bántam, túl azon, hogy az ember egy élet elmúltát nem veszi jó néven, de azt hiszem, hogy abból mindenféle drámák lettek volna, hogyha az a gyerek megszületik. Nem voltunk felelős, tudatos életet élő, komoly emberek. Én rengeteget rohangáltam, élveztem a változatosságot, azt, hogy én állami intézménynél vagyok státuszban, és hogy ez nem kötöttséget jelent, mint mindenhol máshol, hanem a szabadságot.

– A feleséged mivel foglalkozott?

– Zsuzsi elvégezte a ruhaipari szakközepet, majd a kereskedést és a ruhaipari ismereteit kapcsolta össze. Először a Centrum Áruházaknál dolgozott, ahol ők maguk is előállítottak saját konfekciót. Aztán azt otthagyta, elment egy SZÖVÁRU nevű céghez, amely a szövetkezetek nagykereskedelmi vállalata volt. Különféle szövetkezetekkel volt kapcsolatban, benne volt ebben az egész konfekciószakmában. Ügyes és mozgékony volt, divatbemutatókat szervezett, ahova rengetegszer elkísértem, egy csomó mindent megismertem rajta keresztül is. Később Demján Sándor közvetlen munkatársa lett az első Skála áruház megnyitása idején.

– Filmgyári produkciók fotóinak a laborálására volt külön fotólabor?

– Hogyne, először egy nagy helyiség volt, és ott többen egyszerre dolgoztak. Aztán többek között az én javaslatomra átalakították, azt az épületet felújították, és sikerült kialakítani kis szobákat, kettesével voltunk egy laborban. Sok mindent elértem ott szakmai értelemben, például nekem sikerült először Nikon optikát vetetnem a nagyítóba, ami óriási dolog volt, sose hittem volna, hogy ilyen különbség tud lenni a Magnifax optikáihoz képest. Mindenféle papírokat kipróbáltam, ezüstöt, aranyt meg fotóvásznat. Szakmailag meg kellett, hogy feleljek, mert dolgoztam Ragályi Elemérrel, Sutyival (Koltai Lajos), és Kardos Sanyival.

– Az operatőrök választották meg, hogy ki legyen a fotós?

– Kifejezetten. Azonban volt jó néhány olyan rendező, akik a rendszer feltétlen híveiként akkor csinálnak filmet, amikor akarnak. Ezeket a filmeket én utáltam. Nemcsak a rendezőket, hanem ezeket a rendszerhű filmeket is. Talán nem is volt véletlen, hogy olyanok találtak meg, akiket tudtam vállalni.

Furcsa helyzet alakult ki egyszer, ugyanis Schiffer Pál dokumentumfilm-rendező, aki nem választott engem, és Andor Tamás operatőr sem, hanem B. Müller Magdát választották, de ő valami mást is elvállalt, és így helyette én mentem a Cséplő Gyuri című dokumentumfilmbe fotózni. Ez a forgatás hihetetlen nagy hatással volt rám. Németfaluba, Zala megyébe mentünk, aminek a végén ott volt a cigánysor, ahol elképesztő nyomorban élő emberek, földes putrik és meztelen gyerekek voltak, betegség és halál mindenütt, és én ebbe csöppentem.

Schiffer Pál hozzáállásával és manírjaival messze nem tudtam azonosulni, kerültem a társaságát. Azonban mégis hálás voltam a sorsnak, hogy ott lehettem ezen a forgatáson, megismerhettem embereket, és csodálkozva láttam magamon, hogy nemcsak hogy nem idegenkedek tőlük, hanem kifejezetten jól érzem magam velük. Ez 1978-ban történt, és ez volt az első olyan alkalom az életemben, amikor hús-vér cigányemberekhez lett valami közöm. Ez mindenféle értelemben befolyásolta a későbbi pályámat. Lehet talán valami rokonságot kimutatni köztem és azok között a fiatal szociológusok között, akik Kemény István szárnyai alól bújtak elő, és aztán a demokratikus ellenzék élharcosaivá lettek. Nekem akkor még Keménnyel nem volt semmilyen kapcsolatom, akkor még nem ismertem fel a valódi jelentőségét.

– Kemény ott volt a forgatáson?

– Jó néhányszor, igen. Olyannyira, hogy a Kemény-honlap fotója az én felvételem. Van egy kép, amit én készítettem, ami aztán könyvborító lett. Volt egy olyan forgatás, amikor kint voltunk egy rákospalotai művelődési házban, Daróczi Ágival, Zsigó Jenővel és cigány értelmiségiekkel is megismerkedtem. Cigány fiatalok táncoltak, és ott ült Kemény István szociológus a földön. Utólag derült ki számomra, hogy Keménynek kulcsszerepe volt abban, hogy azok a fiatalok, akik hozzá kötődtek, akik az ő kutatásaiban részt vettek, azok adták később az úgynevezett demokratikus ellenzék gerincét. Magyar Bálint, Havas Gábor, Demszky Gábor és még sokan tartoztak ide.

– A magánéleted hogy alakult ebben az időszakban?

– Zsuzsi szülei hithű kommunisták voltak, ma teljes abszurdum akárcsak elképzelni is egy ilyen családot. Az összes kommunizmussal kapcsolatos problémát úgy fogtak föl, mint egyes emberek ballépéseit vagy bűneit, de ettől eltekintve maga az elv, az eszme hibátlan és egyedül való. Úgy gondolkodtak, mint két vallásos. Mindig nagyokat vitatkoztunk, merthogy én meg azt próbáltam definiálni nekik, hogy miért vagyok a rendszer ellen. Ennek nem volt ideológiája, egyszerűen egy ellenérzés volt. Nagyon zavart a rendszer hamissága, álságossága, képmutatása, a bezártság, az, hogy a nővérem disszidálása miatt én sok éven keresztül nem kaphattam útlevelet. Bezárva éreztem magam nemcsak az útlevél-nélküliség miatt, nyomasztónak éreztem a légkört. A vitáink reménytelenek voltak, esélytelen volt, hogy akármivel is meg tudjam őket győzni. Engem akkorra már nemcsak a rendszer, hanem a lakótelepi élet is nyomasztott, amit embertelennek és emberellenesnek éreztem. Mániákusan néztem a hirdetéseket és törtem a fejem, hogy lehetne onnan eljönni. Aztán egy szerencsés véletlennek is köszönhetően találtam egy félkész lakást a XII. kerületben, az Óra közben.

Ennek a lakásnak az volt a története, hogy mesteremberek összeálltak, mindannyian egy építési vállalatnál dolgoztak, az egyik kőműves volt, a másik gázos, a harmadik villanyszerelő, a negyedik burkoló, az ötödik az építész stb. Szerencsés körülmények folytán olcsón meg tudtak venni egy telket. Vettek bontott építési anyagot, és minden hónapban be kellett a közösbe fizetni valamennyit, hogy lassan épüljön a ház. Az történt, hogy a villanyszerelőnek elfogyott a pénze, és már hat hónappal adós volt, úgyhogy ővele elcseréltem az óbudai lakást. Így aztán egy félkész lakásunk lett, amit nekünk kellett befejezni, ami akkoriban nem volt kis feladat, mert semmilyen építőanyagot nem volt könnyű beszerezni. Mindenhez protekció és összeköttetés, szerencse és borravaló kellett. Aztán Zsuzsival megromlott a házasságunk. Azt hiszem, talán az lehetett a fő ok, hogy elfáradt a kapcsolatunk. Nem vesztünk össze, nem lettünk egymás ellenségei, sőt, a mai napig jóban vagyunk és rendszeresen tájékozódunk egymás életéről, de 1976-ban úgy egyeztünk meg, hogy Zsuzsi elköltözik, és én maradtam ott. Amikorra mégiscsak elkészült a lakás, nem sokkal később váltunk el. Én egy-másfél évet a legények furcsa életét éltem, csapongva.

Összeismerkedtem egy férjes asszonnyal, akinek volt egy gyereke. Szabó István éppen előkészítette a Bizalom című filmet, és ez a nő, Varga Mária Vera, akit otthon Marinak, a Filmgyárban Verának hívtak, első asszisztensként a filmben dolgozott. Lementünk Szombathelyre, egy munkás kórustalálkozóra, Szabó István, egy sofőr, Mari meg én, és munkásarcokat kerestünk. Ez egy kétnapos út volt, mi a hátsó ülésen ültünk, nagyon jókat beszélgettünk. Aztán Mari kölcsönadott egy Magyar Műhely számot, amit Párizsban adtak ki, és mindenféle olyan írást jelentettek meg benne, ami itthon nem jelenhetett meg.

Nem is tudom, hogy lett ebből hirtelen szerelem, de amikor kialakult ez a kapcsolat, nem nagyon sokára odaköltözött hozzám, és a fia, Balázs az édesapjánál, Berkovits Györgynél maradt. Aztán ő is odaköltözött, és elkezdett járni a közeli óvodába. Ez egy hosszú távú kapcsolatnak látszott. Életemben ez volt az első olyan eset, hogy egy igazi értelmiségi emberhez közöm lett. Ő egy olyan hihetetlen intellektussal, éleslátással, képességekkel, tehetséggel megáldott ember volt, amilyennel azóta sem találkoztam. Ez a nő figyelemre méltatott engem, és én nem győztem csodálkozni. Nem értettem, hogy mit láthat bennem. Ez a kapcsolat nemcsak érzelmileg, hanem szemléletileg is gyökeres változást hozott az életemben. Átalakultak a törekvéseim és az irányultságom. Amiktől nagyon nem éreztem jól magam ebben az országban, az megfogalmazódott, megfoghatóvá, objektívvé vált attól, hogy rengeteget beszélgettünk. Sok mindent elmeséltem neki, ami felgyülemlett bennem, és amire választ kerestem, aminek nem tudtam az eredőjét vagy az összefüggéseit, és ő sok mindenre rávezetett. Nem tanárként, hanem partnerként.

– Ő volt a te egyetemed.

– Pontosan így van. Rajta keresztül megismertem egy csomó embert, akik nem kompromittálódtak, nem feküdtek le a hatalomnak, és nem adták el magukat. Ez nemcsak arról szólt, hogy részese lettem a mozgalmi életnek, hogy olvashattam, hanem hogy eleve hozzájuthattam olyan írásokhoz, amiknek a létezéséről sem tudtam korábban. Ez erősen hozzájárult ahhoz, hogy más lett a világképem. Elkezdtem a Szabad Európát hallgatni célzatosan, tehát nem az Ifjúsági randevút meg a zenei műsorokat, kialakultak nemcsak baráti, hanem munkakapcsolatok is, mert sok mindenben tudtam segíteni, mint fotós, ami akár a kéziratos kiadásról szólt, akár a szamizdatok terjesztéséről.

Valamikor a hetvenes években Dániel Feritől hallottam, hogy az úgynevezett Repülő Egyetem már korábban is létezett, csak nem így hívták, és jóval kevesebb embert érintett. Mesélt egy Kertész utcai lakásról, ahova ők már korábban jártak, de hogy száz és kétszáz közötti létszámmal működött volna, ilyen korábban nem volt. Ez az én lakásomon vette kezdetét valamikor ’79 tavaszától kezdődően, ami kifejezetten Mari jelenlétének volt köszönhető. Ő ismerte azokat az embereket, akik szervezték. Amikor az előző helyszín lehetetlenné vált, megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha itt folytatódna. Mondtam, hogy ez természetes, sőt kifejezetten örültem neki. Úgyhogy az én lakásomban jó darabig hétfőnként olyan előadók fordultak meg, akik az első nyilvánosságban sehol máshol nem adhattak volna elő.

Marival a kapcsolatunk egy évig tartott, és ez alatt volt másfél hónap, amikor én elmentem Amerikába, ő meg nem kapott útlevelet. Ez egy közös felfedező út akart volna lenni, ami meghiúsult. Lehettem volna szolidáris, és maradhattam volna itthon, függetlenül attól, hogy ott van az érvényes útlevél a zsebemben, de mivel nem volt reménytelen, hogy ő utánam tud jönni, így elutaztam. Kétségbeesett leveleket meg telefonokat váltottunk egymással, akkoriban egyik sem volt egyszerű.

Azt találtam ki, hogy mindent fényképezek, ami csak lehetséges, és megpróbálok kicsit közelebb kerülni az amerikai filmgyártáshoz. Vagyis éppen futó forgatásokra elmennék, és ott fotóznék, ezt hazahoznám, és ebből lehetne valami. Ez nem egy lélegzetelállító vállalkozás, de akkoriban nem volt ennél okosabb ötletem. Ez a törekvésem részben sikerült abban az értelemben, hogy tényleg rengeteget fényképeztem, és szerintem van is közte néhány olyan, ami említést érdemel. Igyekeztem megismerkedni emberekkel, fölkéredzkedtem teherautóra és azon jártam New Yorkot. Rengeteget vándoroltam, elképesztő mennyiséget gyalogoltam New Yorkban, ami lenyűgözött. Aztán átmentem Kaliforniába, és ott is eltöltöttem két-három hetet. Itthonról kaptam ajánlóleveleket, a Film – Színház – Muzsikából, a Filmvilágból, innen-onnan. Illés Gyuri bácsi Zsigmond Vilmost felhívta, hogy törődjön velem. Nagyon sovány lett ennek az utazásnak az eredménye, legalábbis ami a forgatáson való jelenlétet illette, mert mint kiderült, a szakszervezeti törvények miatt a forgatásokon fotózni hivatalosan nem lehetséges, mert ha én egy forgatáson elkezdek fényképezni, akkor az ott lévő standfotós följelenthet, a szakszervezet meg panaszt tehet. Zsigmond Vili akkor forgatta A mennyország kapuját, egy Cimino filmet, és két-három naponta fölhívtam, hogy már mehetek-e. Nagyon szerettem volna. Mindig mondta, hogy most nem alkalmas, de hívjam föl két-három nap múlva, azonban végül ez sem sikerült. Két olyan forgatás volt, ahol eltűrtek ott egy darabig. Az egyik egy film volt, amiben Vittorio Gassman volt a férfi, és Sylvia Kristel a női főszereplő. Egy műtermi jelenetet forgattak, tíz-tizenöt perce voltam ott, mikor elővettem a fényképezőgépet, akkor kivezettek. Ennyit sikerült elérnem a Universal műtermében. Amikor hazajöttem, nagyon felemásan éreztem magam, mert elképesztő élmény volt ez az amerikai néhány hét, ugyanakkor Mari itthon volt, és tudtam, hogy nagyon rosszul tűri, hogy ő most magára maradt.

Itthon közben már jó ideje ment Bódy Gábor Pszichéjének a forgatása, amiben ő dramaturg volt. Az is lefoglalta, meg készült a felvételire, így eltelt egy pár hét, ami nagyon nyugtalanító volt. Aztán eljött 1979. november 23-a, amikor is Mari elindult otthonról az én autómmal az Istenhegyi úton, kikanyarodott az Óra utcából, és lejjebb átment az úttest bal oldalára. Jött fölfelé a busz, és összeütköztek. Néhány órát élt még a János Kórházban, majd meghalt. Hetekig kerestem szemtanút, hogy elfogadható magyarázatot találjak arra, hogy mi történt. Hhalála az egész későbbi életemet beárnyékolta, minden, ami azóta történt, nem tud annyira kristálytiszta és világos lenni, mint annak előtte. Nem a mindennapok tekintetében, mert természetesen élem az életemet, és ez rettenetes régen történt, de nagyon mélyen megviselt. Azonban az a más minőségű élet, ami a vele való találkozás után az enyém lehetett, kulcsot adott a kezembe és útlevelet egy másfajta élet irányába. Alkalmam volt megízlelni, hogy létezik egy másfajta minőség.  Ebben a mozgalomban, amit nevezzünk ellenzékinek, az volt egy hihetetlen nagy felfedezés sok más mellett, hogy azok az emberek, akik a nevüket vállalva, és kockáztatva sok mindent, időnként még a testi épségüket vagy a szabadlábon levésüket is, azonosak önmagukkal, ez fantasztikus nagy dolog.

– A repülő egyetem a lakásodban Mari halála után is folytatódott?

– Igen, még egy darabig. Megpróbáltam segíteni a szamizdat előállításában, ha reprózni vagy ha fotózni kellett, akkor egy csomó mindenben igyekeztem hasznosítani magam. Nagyon imponált, hogy amikor már megjelent egy szamizdat, akkor a kiadó, a szerkesztő neve ott szerepelt. Volt egy olyan összeállítás, aminek Napló volt a neve, ami körbejárt, és mindenki írt bele. Volt, aki saját nevén szerepelt benne, volt, aki álnéven. Ha megjelent valami, akkor Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Kőszeg Ferenc, Petri György, Solt Ottilia neve mindig ott volt.

– A repülő egyetemen a hallgatóságban nem voltak téglák?

– Biztos voltak. Ez utólag világos…

– A hatalom nem jelentkezett ez ügyben nálad?

– Később igen. Ezek nem zártkörű rendezvények voltak. Mondjuk én propagálni nem propagáltam, de nem volt titok. Volt egy informális kör, amelyik ezt tudta. Egyébként meg, hogy legközelebb mikor lesz és mi lesz a téma, általában előző héten hirdette ki Saci, Szilágyi Sándor történész és fotográfus. Ezekben az összejövetelekben volt valami enyhe bizsergetős érzés, tehát az illegalitás enyhe izgalma. Akkor ez egy olyasfajta klubhoz, egy olyan informális körhöz való tartozást is jelentett, ami rendkívül jó érzés volt. Egyfelől, hogy nem vagyok annak a manipulációs mechanizmusnak a részese, ami a szerencsétlen többség életét jellemzi, másfelől, hogy ennek köszönhetően többet tudhatok, mint sokan mások. Ennek a romantikája jólesően hatott rám.

A repülő egyetem hihetetlen hasznos volt számomra, mert egy csomó érdekes előadást hallgattam meg. Nagyon sokat számított, hogy ki ad elő, mert mondjuk Szabó Miklóstól, akinek több előadása is volt, soha nem hallott dolgokat tudtam meg. Tamás Gáspár Miklós előadói értelemben fantasztikus és frenetikus volt. Ő nem sokkal korábban települt át Erdélyből, és ő csak arról beszélt, hogy mi van Romániában, mit jelent a kisebbségi lét, kik azok az emberek, akik veszik a bátorságot, hogy fölemeljék a szavukat, mint ellentmondók – nem mint ellenállók, mert ellenállókról a Ceausescu rendszerben nem lehetett beszélni. Ez meglepett, és dermesztőleg hatott rám. Ennek az lett a következménye, hogy elkezdtem a határon túlra járni. Rengeteget utaztam Erdélybe, de később Kárpátaljára is átmentem azzal a szándékkal, hogy tényfeltáró fotókat, szociofotókat készítsek, hogy ennek segítségével megmutassam, és más emberek is láthassák, amit én annak köszönhetően tudok, hogy valaki elmesélte.

A Filmgyárban is megváltozott az optika, amivel néztem a munkatársakat, a Filmgyár vezetését, a történéseket, de ez az én magatartásomban inkább csak abban nyilvánult meg, hogy még erősebben igyekeztem olyan filmekbe kerülni, amik vállalhatóak voltak, és messze kerültem azokat, akikkel nem értettem egyet. Elkezdtem gondolkodni, hogy mit lehetne tenni, amitől más irányt veszek. Hosszabb távon a filmgyári fényképezést abba akartam hagyni, és valami egészen mást szerettem volna csinálni. Amikor Marival még együtt éltem, komolyan fölmerült annak a gondolata, hogy elmegyek fizikai munkát végezni, vagy legalább buszsofőrnek. A buszsofőrség, mint egy olyan foglalkozás merült föl, ahol olyan közegbe kerülök, ami közelebb visz a valóságos élethez. Az egész korábbi életemben eléggé el voltam záródva a valóságos élettől. A szüleim féltése és gondoskodása és az anyagi helyzetünk lehetővé tette, hogy sose kelljen azon gondolkodnom, hogy mit eszünk holnap.

– Nem volt ez egy kicsit romantikus elképzelés?

– Nyilván az volt. Már jó néhányszor bebizonyosodott, hogy van olyan képességem, amitől nagyon nehéz körülmények közé is tudom adaptálni magam. Ebben bíztam, és amikor erre néha-néha sor került, nem feltétlenül akarattal, nagyon nem bántam meg. Mindig úgy jöttem ki ezekből a helyzetekből, hogy éreztem, ez hozzám tesz valamit.

– Van-e még a filmgyári produkciók közt olyan, amelyik olyan hatással volt rád, mint a Cséplő Gyuri?

– Például a Megáll az idő, Gothár Péter filmje, 1981-ből. És az Ajándék ez a nap, ami a Megáll az idő előtt egy évvel készült, és jól éreztem magam benne, jó filmnek gondoltam. Akkoriban ismerkedtem meg a Balázs Béla Stúdióval közelebbről. Addig is tudtam a létezéséről, a korai filmektől kezdődően figyelemmel kísértem. Sok évnek el kellett telnie ahhoz, hogy megfontoljam, hogy kamerát vegyek a kezembe. Nem tartottam magam kirobbanó tehetségű fotósnak, de azt gondoltam, ha nagyon odafigyelek, szorgalmas vagyok, és eléggé fel vagyok pörögve, akkor sok mindenre képes vagyok. Az, hogy mozgóképpel is merjek foglalkozni, azért sem merült föl bennem, mert körülöttem olyanok voltak, akik a világ vezető operatőreinek mondhatóak: Ragályi Elemér, Koltai Lajos vagy Kardos Sándor olyan színvonalat képviseltek, amit nagyon kevesen, így esélytelennek gondoltam, hogy a közelükben kamerát vegyek a kezembe.

Berkovits Gyuri úgy jött a képbe, hogy amikor Mari meghalt, akkor én nem tudom igazán megmagyarázni, de odaköltöztem az ő elhagyott férjéhez. Két-három hétig laktam a Latinka Sándor utcai lakótelepi lakásukban. Az ő kisfiával, Balázzsal sikerült egész jó kapcsolatot kialakítanom, aki akkor három és fél–négy éves volt. Mari halála után a családom együttérzésére nem számíthattam, és akivel leginkább rokonságot érezhettem akkor, részben a gyerek miatt is, az Berkovits Gyuri volt. Gyuri író–szociográfus–szociológus, a Magyarország felfedezése sorozatban, a Világváros határában című könyvvel az egyik jelentős műnek ő volt a szerzője. Másrészt a Balázs Béla Stúdióban forgatta Lugossy István operatőrrel a Lakihegyiek című filmet, ami ennek a könyvnek a filmes verziója. Nem utolsósorban a Mozgó Világ szociográfia rovatának is ő volt a szerkesztője, nem akármilyen színvonalon. Ő akkor egy Újpest-kutatást vezetett. Arról beszéltünk, hogy én mindenképpen szeretnék ilyesmiket fotózni, sőt, most már szinte csak ilyeneket szeretnék, ez a filmgyári fotózás már az agyamra megy, és szeretném minél hamarabb abbahagyni. Ő valamennyire bevett ebbe az Újpest-kutatásba. Nagymértékben azért nem tudott, mert addigra már a Kőbányai Jánossal megállapodott, aki a csövesekről írt.

Berkovits Gyuri hozott össze S. Nagy Katalinnal, aki művészettörténész, és épp egy kutatáson dolgozott a Hétköznapok esztétikája címmel. Lakásokba jártunk, lakásbelsőket és köztereket fényképeztem. Azt gondoltam, hogy olyan fotókat fogok készíteni, amik informálnak, dokufotókat vagy szociofotókat. A diktatúrának egyfajta lenyomata ezekben a fényképekben benne van, mintegy minimális hozadéka annak, amennyit foglalatoskodtam ezzel.

Az első erdélyi utamon Szuhay Péter és Bakcsi Ildikó voltak az útitársak. Ildikó ismerte Kőrösi P. Jóskát, akinek volt egy rokona Marosvásárhelyen.  Ő összehozott Mezőfelén Kacsó Tiborékkal, ahol a családfő börtönbe került ötvenhat után. Így ismertem meg azokat, akik végül apropót adtak, hogy valahányszor Erdélyben jártam, akkor őket mindig útba ejtettem. Nagyon jó barátság alakult ki velük. Kőrösi P. Jóska akkoriban költő volt, és alternatív színházat és még sok mindent szervezett, és fiatal kora ellenére mindent és mindenkit ismert egész Erdélyben. Az első út után én többször egyedül jártam át, és mindig az volt a menet, hogy megkerestem Kőrösit, akit ugye előre értesíteni nem lehetett…

– A Securitate miatt…

– Igen, úgyhogy időnként megjelentem váratlanul Jóskáéknál, aki ezt nemcsak nagy fegyelemmel viselte, hanem óriási boldogságot okozott neki. Onnantól kezdve mindent abbahagyott, és jött velem. Számtalan olyan út volt, amit együtt tettünk meg.

–  Az első út melyik évben volt?

– Az első út ’80-ban volt. ’80 őszén történt az is, amikor Kárpátaljára mentem egyedül, ott is egy csomó mindent fényképeztem, és az is elképesztő hatással volt rám. Az volt a kényszerképzetem, hogy itt nyugodtan eltűnhet valaki, és nem történik semmi. A közbiztonság meg a politikai helyzet tekintetében a rettegés, a figyelés és a követés volt a fő motívum. Nem kellett sokat tenni hozzá, hogy az állambiztonságiak megjelenjenek. Ha valaki idegen ruházatban és egy fényképezőgéppel a nyakában megjelent, ennek a töredéke is elég volt, hogy fölkeltse a hatóságok figyelmét. Azt gondoltam, hogy fontos lenne, ha az itthoniak tudomást szereznének arról, hogy milyen a határon túli lét, hogy élnek ott az emberek. Erről még a mai napig sincs túl sok tudomása az emberek többségének, de akkoriban ez még inkább így volt.

– Azok a felvételek, amelyeket Erdélyben és Kárpátalján készítettél, megjelentek valahol?

– Egy szamizdat szerűség lett belőle. Az Erdélyben készült képeimből egy válogatás készült, és három albumot állítottam össze belőlük. A kárpátaljai képeim pedig, meg aztán később, amiket Lengyelországban készítettem ’81-ben, a puccs előtti nyáron, azokat egy másik albumba ragasztottam, és a „Rajk-butikban” lehetett őket nézegetni. De soha nem jelentek meg könyv formájában.

Viszont volt egy-két mozgalmi rendezvény, pl. SZETA (Szegényeket Támogató Alap) rendezvény, ahol vetítettem ezeket a képeket. A bátyám lakásán, a Párisi utcában rendeztem a vetítést. Akkoriban jóban voltam Vukán György zongoraművész-zeneszerzővel, és meghívtam őt meg a trióját, valamint Bontovits Katit, és a lakásban az volt a délutáni program, hogy Vukánék játszottak, Bontovits Kati énekelt, utána jöttek az én képeim vetítve. Nem bíztam eléggé abban, hogy ezek a képek önmagukért beszélnek, úgyhogy feljavítottam korabeli újságidézetekkel meg versrészletekkel. Volt egy zongorista-énekes a tabáni Kakasban, az ő műsorából néhány irredenta számot belekombináltam ebbe az összeállításba. Úgy éreztem, hogy ellenpontként érdekesek és jól kiegészítik, amit én ott meg akarok mutatni. Az csak egy apróság persze, hogy a bátyám fél nyolckor bejött a sötét szobába, ahol mindenki tátott szájjal nézte ezt az egészet, és azt mondta, hogy ne haragudjunk, de a gyerekeknek le kell feküdni, úgyhogy ha lennénk szívesek, összepakolnánk és elmennénk. Aztán még egyszer volt egy vetítés a fotóimból Kenedi János tetőterében.

– A Repülő Egyetem hogy ért véget?

– Úgy, hogy elindult Hegedüs Andrásnak, a volt miniszterelnöknek egy előadássorozata, és ez úgy látszik, már kivert valami biztosítékot, mert az első ilyen előadás után behívatott Föld Ottó, a Mafilm igazgatója, és értésemre adta, hogy ha ezzel nem hagyok föl, akkor ki vagyok rúgva. Ez ’81körül volt, és én úgy véltem, hogy akkor inkább a munkahelyemet választom, és keressünk valami más helyszínt a további előadásoknak. Akkor ezek az előadások az én lakásomban véget értek, ami némi lelkiismeret-furdalást azért okozott. Nem volt könnyű döntés, mert ezt megfutamodásnak vagy megalkuvásnak is föl lehet fogni, de mégis emellett döntöttem, amit utólag sem bántam meg.

– Kiderült, hogy a Nagy Testvér figyel.

– Ez addig sem volt kétséges, de az is kiderült, hogy lehallgató készüléket vezettek a lakásba. Akkor derült ki, amikor gyszer egy antennaszerelővel volt dolgunk a tetőn, ahol eltéptem egy kábelt, ami a kéményünkbe volt vezetve. Meg a jelenlévők közt is voltak olyanok, akikről lehetett sejteni, hogy nem azért voltak ott, mert annyira érdekelte őket az előadás. Én ezekkel nem igazán törődtem, azt gondoltam, hogy ez a legkevesebb, amit meg kell tegyek. Ez az előadássorozat így ért véget, de néhány dolog volt, ami nem ért véget, mert mindenféle mást csináltam, ami nem volt ennyire látványos, meg nem volt ennyire a nevemmel összeköthető. Ilyen volt a Beszélő terjesztése. A terjesztés arról szólt, hogy szállítani kellett, egy címlistára szét kellett vinni, be kellett dobálni postaládákba a folyóirat példányait.

Ami nagyon fontos változást hozott az életemben, hogy még Marin keresztül közelebbről megismertem Szirtes András filmrendezőt, és Szirtes ambicionálta, hogy engem a mozgókép irányába orientáljon. Ez egybeesett azzal az idővel, amikor ő vezetőségi tag lett a Balázs Béla Stúdióban. A Balázs Béla Stúdió kapott akkor először egy, később három videókészüléket, ami egyáltalán nem hasonlított a maiakra, mert úgy nézett ki, mint egy szalagos magnó, és fekete-fehér képet volt csak képes előállítani. Fél collos szalagra rögzített. A képminőség nem, de a hangminőség meglepően jó volt. Külön volt a kamera, külön volt a rögzítő. Akkor zseniális dolog volt, hogy valaki egyedül is képes képet és hangot előállítani. Az, hogy én ehhez teljesen illegálisan ugyan, de néha-néha hozzáférhetek, egyszerűen elbűvölt. Rögtön elkezdtem törni a fejem, hogy mi mindent lehetne ezzel kezdeni, amihez nem kellünk sokan, egy-két-három ember elég hozzá, és nem kell, hogy konkuráljak a híres operatőrökkel, Ragályival vagy Kardossal, hanem attól válik a film fontossá, ami benne megszólal, és olyasmit tud elmondani, amit más nem. Ezzel adtam útlevelet magamnak, hogy a mozgókép világában filmkészítőként megjelenjek, merthogy nincs képzettségem, ami engem erre feljogosítana. A Balázs Béla Stúdió így lehetőséget teremtett egy csomó ember számára, akik nem végeztek főiskolát, mert a filmkészítés közelébe korábban más úton senki nem férkőzhetett. ’81-ben vágtam bele a filmezésbe, akkor kezdtem bele az első munkámba, nem is mondható igazán filmnek. Ekkor kezdtük el Berkovits Gyurival Hegedüs András egykori miniszterelnököt kérdezni egy ilyen videókészülék társaságában.

Amikor a videó közelébe kerültem, ez időben egybeesett az 1956-os forradalom huszonötödik évfordulójával. Csalog Zsolt szociológustól tudtam, hogy készülnek egy konspirált megemlékezésre Donáth Ferencéknél, ahol is olyan ötvenhatosok jönnek össze, akik közösséget éreznek egymással, egy részük börtönviselt. Kozák Gyula találta ki az egészet, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Halda Alíz, Mécs Imre, Rácz Sándor, Mérei Ferenc, Csalog Zsolt voltak ott. Engem ez az egész ötvenhatos ügy szenvedélyesen érdekelt. Javasoltam Csalogon keresztül, engedjék meg, hogy odamehessek erre a megemlékezésre, és fölvehessem. Felajánlottam, hogy a fölvett anyagot otthagyom, vagy egy olyan helyre viszem, amit ők megneveznek, vagy bárkinek odaadom a jelenlévők közül, akiben ők megegyeznek, csak legyen fölvéve. Ez egy darabig nagyon is elképzelhetőnek tűnt, de a találkozó előtt nem sokkal lemondták. Vásárhelyi fúrta a kamera jelenlétét, mert az volt az álláspontja, hogy nem tudjuk ezt úgy elkonspirálni, hogy előbb-utóbb ne kerüljön a BM látókörébe.

Végül főleg Vásárhelyi véleménye döntötte el a bizonytalankodó résztvevők számára, hogy ez nem kívánatos. Nem bennem nem bíztak, hanem arra jutottak, hogy mivel Vásárhelyi a Filmgyárban dramaturg, mégiscsak közel van ehhez a szakmához, és ha ő ezt mondja, akkor biztos igaza van. Borzasztóan elkeseredtem ettől, mert fontosnak gondoltam, hogy ami ott elhangzik, annak maradjon nyoma. Ezek az emberek előbb-utóbb elmennek, és soha senki nem fogja megtudni – gondoltam akkor én –, hogy mit visznek magukkal.

Amikor közölte velem Csalog, hogy nem járulnak hozzá, először összeomlottam, utána azt gondoltam, hogy ha így nem, akkor egyenként fogunk elmenni azokhoz, akik szóba állnak velünk. A legelső ilyen beszélgetés Eörsi Istvánnal készült. Akkor még Csalog és Szabó Miklós is kérdezték, én meg fölvettem. A beszélgetés ideje alatt a ház előtt parkolt egy autó, amiben két ember ült. Eörsi látta őket, mikor odajött a riportra, és az interjúban benne is van, hogy ő azokhoz is beszél, akik ott ülnek kint és esetleg őt hallgatják. Ez volt a legelső interjú, utána elkezdődött egy sorozat. Ebben a sorozatban olyanokkal sikerült rövidebb-hosszabb interjúkat készíteni, mint Demény Pál, Rácz Sándor, Obersovszky Gyula, Hegedüs András, aztán magával Csalog Zsolttal is.

– Minden anyag megmaradt?

– Igen.

– Most is hozzáférhető? Lejátszható? Archivált?

– Ennek a hordozónak sajnos az volt a sajátossága, hogy nem bírta az idő múlását, és kezdett a réteg lekopni. Az Eörsi-interjú hangban mindenképpen megvan, mert 2008-ban volt egy megemlékezés Eörsire Kőrösi Jóska falusi házában, és akkor én ezt, mint meglepetést vittem oda. Eredetileg is nagyon alulvilágított volt a felvétel, de az idő alig láthatóvá tette, úgyhogy csak körvonalak látszanak. Nagyon nehezen nézhető, de hallani hallható. Úgyhogy csak hangi értelemben lehet dokumentum. Két anyag volt, amelyik megmenekült az enyészettől: a Hegedüs András és a Krassó Miklós felvétel.

A Hegedüs interjúban engem leginkább ötvenhat érdekelt. Az akkori koncepcióm az volt, hogy most jól megfogjuk, torkon ragadjuk, szembesítjük az akkori önmagával. Aztán már nem sokkal később is, azóta meg pláne az derült ki számomra, hogy a hangsúlyok egész máshol vannak. Más fontos, és más bírja ki az idő múlását, és nem az, hogy ki hívta be az oroszokat ’56-ban. Akkor az volt a fő törekvés, hogy kiugrassuk a nyulat a bokorból, hogy hogy feküdt le a rendszernek, és hogy kompromittálta magát. Így sem értéktelen az interjú, mert sok minden megszólal benne anélkül, hogy ez lett volna a célunk, de másképp szól ma. Ha a mai fejemmel forgattam volna az akkori anyagot, sokkal inkább az lett volna az izgalmas, hogy egy ilyen kétarcú ember hogyan jut el odáig, hogy egy dunántúli parasztgyerekből előbb kommunista miniszterelnök, majd szociológus lesz és ellenzékinek számítva magát, szembekerül a rendszerrel. Ebből lett az első ilyen dolgozat, ami hat-nyolc óra hosszúságú nyers szöveg lett. Akkor találtam magam szemben először azzal a problémával, hogy ki mondja meg nekem, hogy hol van a film eleje, a vége, és ami nekem érdekes, az másnak talán nem. Először arra gondoltam, hogy lehet, hogy hat-nyolc óra ez az elővágott anyag, de minden, amit Hegedüs mond, baromi érdekes. Végül nagy nehezen három és fél órásra húztam, majd megkértem Gazdag Gyulát és Jeles Andrást, mondják meg, hogy szerintük ez ér-e valamit, és mit kéne vele csinálni.

– Illegálisan készült?

– Nem teljesen illegálisan, mert volt erre valami tanulmányi keret, és harmincezer forintot kaptam rá a Balázs Béla Stúdiótól. Először Jeles azt mondta, „hát ez egy bomba”, de egyébként semmi konkrét tanáccsal nem tudott szolgálni. Gazdag meg azt mondta, hogy csak saját magamra koncentráljak. Nézzem addig ezt a nyerset, ameddig csak bírom, és előbb-utóbb rá fogok jönni, hogy mi az, ami fölösleges, és mi az, aminek benne kell maradni. Végül ezt a tanácsot fogadtam meg, sokszor megnéztem, és rövidítettem. Ugyanúgy, ahogy az erdélyi vetítésnél sem bíztam abban, hogy a képek önmagukért beszélnek, itt sem bíztam abban, hogy beszélő fejet lehet ilyen sokáig nézni, úgyhogy hihetetlen időt és energiát fordítottam arra, hogy részben fotókkal, részben mozgóképekkel takarjam az interjút.

– Ezt a technikát hogy lehetett montírozni?

– A Pannónia Filmstúdióban írták át képernyőről 16 mm-es fekete-fehér filmre, azt vágtuk. Nagy szerencsémre Réz András akkor a Filmarchívum munkatársa volt, az ő segítségének köszönhetően hozzá tudtam férni némely archív filmanyagokhoz. Sok fotót használtam benne, aminek a jelentős részét úgy találtam, hogy hetekre beültem az Magyar Távirati Iroda Tanács körúti irodájába, ahol volt egy Gréti nevű archívos nő, aki Rajk Lacinak volt valami ismerőse, és az ő jóindulatának köszönhetően egy csomó olyan kontaktot nézhettem végig, amelyek a negyvenes-ötvenes évek megjelent fotóiból kimaradtak. Egy csomó olyan dolog előkerült, amit soha ember nem látott, és az ötvenes évek lényegéről szóltak. A divatbemutatóktól odáig, hogy Pátzay Pál mintázza Rákosi szobrát, aki modellt ül neki. Volt egy riport, amely az Államvédelmi Hatóság tisztavató ünnepségén készült, ott látható a drapérián a hatalmas felirat, hogy „Az Államvédelmi Hatóság a munkásosztály ökle”, és a szovjet-magyar zászló előtt az akkori főnökség: Kádár János belügyminiszter meg Péter Gábor látható fehér ballonkabátban. Ilyeneket gyűjtöttem össze, és ezekkel tűzdeltem tele a filmet, ami a végén mégiscsak két és fél óra lett, mert nem bírtam többről lemondani. Mindenesetre ez volt az első olyan munkám, amit filmnek lehet nevezni. Amikor a laborban elkészült a nullkópia egy péntek délután, és az ott dolgozók már csak lézengtek, akkor ment a vetítőben a film. A vetítőn pont átment a labor akkori párttitkára, megkövülten megállt és nézte, nem hitt a szemének. Gyorsan fölhívta a kerületi pártközpontot, hogy ő most mit csináljon. Sebbel-lobbal jöttek, és elvitték az egészet. Így aztán bekerült a Báthory utcába, és ott az elvtársak rongyosra nézték egészen 1989-ig.

A másik, ami ebből az 56-os sorozatból máig megmaradt, ’82-ben, illetve ’85-ben készült Krassó Miklóssal. Ő kétszer volt itthon, egyszer, amikor az anyja, és egyszer, mikor a nagyanyja meghalt, egyébként nem engedték haza Angliából. Mindkét alkalommal forgattam vele. Az egyiken történt, amikor leráncigáltuk a Felvonulási térre egy május elsejei felvonulás idején, és ő egy egészen földöntúli köpenyben, sapkában, és alatta pizsamában bolyongott a felvonulók között, hátborzongató felvétel volt. Ami a dolog erejét adja, az, amit mond. Ebből a rendszerváltás után készült egy film, ami adásban volt a Duna TV-ben többször is, meg a 2008-as Filmszemlén elismerő oklevelet kapott.

– Közben státuszban továbbra is a Filmgyárnál voltál?

– Státuszban továbbra is a Filmgyárban voltam. Mondjuk a státusz a 80-as évek közepétől annyiban változott, hogy ösztökéltek bennünket számlaadásra. Maga a státusz klasszikus értelemben megszűnt, és a továbbiakban szerződni kellett mindig egy-egy filmre. Akkor kiváltottam egy kisipari engedélyt fénykép- és videófilm készítésre, ez ’85-ben volt. Nagyon büszke voltam, úgy éreztem, hogy kezemben a nagyvilág, és akármi történhet. Akkor elkezdődött a maszek világ számomra, mert törni kellett a fejemet, hogy lehet megbízásokat szerezni, munkát találni. Én voltam az első Magyarországon, aki vállalt átírást NTSC-re meg -ről, Super 8-as és normál 8-as filmeket írtam át.

Magánéletileg annyi történt, hogy miután Mari meghalt, és én odaköltöztem a Gyurihoz pár hétre, és mikor egy kicsit jobban lettem, hazaköltöztem, és egy darabig egyedül éltem. Gyurival jártam össze, programokat szerveztünk. Elmentünk síelni Zakopaneba, meg Chopokra. Együtt jártunk bulizni, mert ez a nagy bulik korszaka volt. Volt egyszer egy buli ’80. május elsején az én lakásomban, ahova sokan eljöttek, odajött Klaniczay Gábor is a barátaival meg a feleségével, és én ott összebarátkoztam az ő feleségével olyannyira, hogy aztán később ebből viszony lett, egészen addig, amíg végül is ő elhagyta Gábort és odaköltözött hozzám. Onnantól kezdve együtt is éltünk sok évig. Született két gyermekünk: ’81-ben Bence, ’86-ban Dénes fiam. Ez a társaság már teljesen természetes közegünkké vált. Ezekkel az emberekkel szocializálódtunk, kapcsolatot tartottunk, olvastuk a kéziratos irodalmat. Ez egy nem túl nagy kiterjedésű, de mégiscsak hálózatnak volt tekinthető. Sokféle előnye mellett az volt az egyik, hogy az ember jól informált volt annak köszönhetően, hogy körbejártak ezek a kiadványok meg gépelt lapok, aztán később a külföldről behozott illegális sajtótermékek. Ennek volt köszönhető, hogy egy csomó mindenről mi tudtunk, amiről sokan mások nem tudtak.

’85-re összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy tudtam venni egy saját kamerát, ami akkor még úgy nézett ki, hogy egy vállra akasztható dobozkában volt a rögzítő egység, és külön volt a kamera, ami VHS kazettával működött. Az akkori viszonyok között nagyon menőnek, majdhogynem félprofinak volt tekinthető. Civil embernek filmkamera nem nagyon kerülhetett a kezébe akkoriban, profi videókamera meg pláne. Az akkori árak és körülmények miatt magánkézben nem volt ilyen, csak profi stúdiók birtokában. Ez a kis felszerelés sok mindent lehetővé tett, de még így is, ha valamit forgatni akartam, akkor mindig szívességek ezreit kellett kérnem, hogy mikrofonom legyen, statívom, lámpám legyen. Az alapfelszerelést is innen-onnan-amonnan kellett állandóan kikunyerálnom olyannyira, hogy pl. a Krassó film főcímén is úgy szerepel Fék Gyuri, aki a Filmgyár egyik legjobb hangmérnöke volt, és az ő jóvoltából volt mikrofonom akkoriban, hogy „a mikrofont kölcsönadta Fék György”.

A Vigadóban székelt egy társaság, akiket Talentumnak hívtak. Nagyon érdekes képződmény volt, szervezetileg a KISZ KB-hoz tartoztak. Ők nagyon furfangos módon, de mégiscsak becsempészték a nem tűrt avantgarde-ot a Vigadó falai közé. Hétfő esténként esteket szerveztek a Vigadó negyedik emeleti kamaratermében. Durst Gyuri beajánlott, és az volt a feladatom, hogy ezeket  az esteket vegyem föl videóra. Ebben volt Petri György-est, volt BernáthY-est, meg Petőcz hangversei, mindenféle. Ott is egy csomó újabb embert megismertem, akiknek ugyancsak elegük volt a rendszerből, és a maguk módján ennek hangot is adtak. Hatalmas tömegek jöttek össze, hihetetlen népszerűek voltak ezek a programok.

Petőcz Andrásnak, aki ma már inkább a prózájáról ismert, közeli kapcsolatai voltak a párizsi Magyar Műhelyesekkel, és akkoriban megfogalmazódott Párizsban, hogy miért ne lehetne a Magyar Műhelynek egy videós melléklete. A mi ötletünk volt vagy Párizsból érkezett, már meg nem tudom mondani, de történt egy megállapodás, hogy Petőcz-cel ketten a budapesti alternatív eseményeket fölvesszük. Jártuk a várost a Fiatal Művészek Klubjától kezdve kiállításokig, performance-okra jártunk és mindenfélére elmentünk. Az ebből összeállt anyag valamilyen titokzatos úton kikerült Párizsba, ott ezt összerakták, és lett is belőle, azt hiszem, két szám.

– Elsősorban művészeti eseményekről?

– Elsősorban művészeti eseményekről, igen. A Fekete Doboz gyökerei idáig nyúlnak vissza, merthogy az már az én fejemben fogalmazódott meg, hogy nem kellene talán a művészi eseményeknél leragadni, mert az nagyon keveseket érdekel, eljött az ideje, hogy dokumentáljuk a jelenünket, a környezetünket meg a viszonyokat Magyarországon. Elmentem Berkovits Gyurihoz, mert azt gondoltam, hogy kiváló partner lehetne ebben, mert világosan lát, rengeteg embert ismer, fantasztikus interjúkat tud készíteni, jól kérdez, kérlelhetetlen, megvesztegethetetlen, első osztályú lenne erre a dologra, de nem vállalta, akármennyire is próbáltam győzködni. Azt mondta, hogy ő ehhez már öreg – mondta ezt ’87-ben. Ez engem meglepett, és hasonlóképpen éltem át, mint amikor az 56-os vállalkozás nem sikerült. Azonban azt javasolta, hogy miért nem nézek körül a Filmgyáron belül, van-e ott olyan szakmabeli, aki erre alkalmas volna, és a mentalitása, a szemlélete rokon. Így kerestem meg Lányi Andrást, akinek ez rettenetes módon megtetszett. Kiderült, hogy a Lányinak milyen hihetetlen szervező tehetsége van. A Fekete Doboz név is neki jutott eszébe. Én azt gondoltam, hogy ez egy kétszemélyes vállalkozás, de ő azonnal fölismerte, hogy ebben sokkal több van. Szólt Elbert Mártának, aki akkor gyártásvezető volt a Filmgyárban, Ember Juditnak, Vági Gábornak, így voltunk az első alakuló formáció tagjai. ’87 nyarának vége felé volt az első összejövetelünk az Astoria Kávéházban. Többen is eljöttek, Rév István, Jelenczky István, Klaniczay Gábor, Magyar Bálint meg még néhányan, akik meghallgatták ezt a propozíciót, és elmondták, hogy nekik erről mi jut eszükbe. Abban állapodtunk meg, hogy ki-ki hoz magával történeteket, eseteket, ötleteket arra, hogy mit lehetne csinálni. Azt terveztük, hogy a különböző témákat párhuzamosan forgatjuk. Akkoriban a VHS kazetta volt az a formátum, ami megfizethető és hozzáférhető volt. Azt gondoltuk, hogy arra forgatunk, és összevágjuk – azt még nem tudtuk, hogy hol –, aztán ugyancsak kazettára másolva összeállítunk így számokat, és ezt terjesztjük ugyanúgy, ahogy a szamizdat terjed. Ez volt a kezdeti konstrukció. El is indult több elképzelés a megvalósulás felé. Olyanok jutnak eszembe a pionírok közül, mint a Lugosy-Lugo László, Szemadám György, Lévai Júlia, Szeredás András. Aztán kiderült elég hamar, hogy az emberek, akik nagyon lelkesen és nagy vehemenciával mondták, hogy jönnek és csinálják, nem nagyon jöttek és nem nagyon csinálták, mert mindenkinek volt valami más elfoglaltsága. Akiknek ez nagyon fontos volt, és akik ezt majdhogynem főállásban végezni tudták, az Elbert Márta volt meg én. Elbert Márta akkor a Balázs Béla Stúdió gyártásvezetője volt, ez óriási segítséget adott, miután nekünk semmink sem volt. A kezdeti hetekben-hónapokban a Pasaréti úton egy második emeleti irodában találkoztunk, beszéltünk meg a dolgokat, és a Balázs Béla Stúdió technikája alkalmanként komoly segítséget jelentett.

Az első anyagok az Amatőrfilm Szövetség Stúdiójában készültek, a Béla király úton. Elkezdtük megismerni azokat az embereket, akik technikai meg szakmai szempontból a segítségünkre lehettek, és nem voltak profitorientáltak, akik érzelmi vagy más alapon hajlandók voltak segíteni ingyen vagy nagyon mélyen a piaci árak alatt. Ez így ment, akkoriban ennek nagyon nagy kultusza volt.

Elmentünk olyan helyekre, amiknek híre a nem hivatalos információs csatornákon keresztül elérkezett hozzánk, így egy csomó olyan helyre is eljutottunk, amiről a hivatalos sajtó nem tudott. Már az elején felvetődő kérdés volt, hogy mi maradjon meg nyers dokumentumként, és miből szerkesztődjön valami. Mi az, ami elég izgalmas, ami megüti azt a szintet, hogy közzétehető legyen. ’87 kora őszétől ’88 tavaszáig rögzültek anyagok, de nem mindegyik jutott el publikálható formáig. A nagy löketet az adta, hogy elindultak a nyílt megmozdulások, aláírásgyűjtések, megalakult a Hálózat, a kisebb-nagyobb csoportosulások, pártok, a cserkészektől kezdve a Duna körön, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetén át a csuda tudja meddig…

– És izgalmas volt, mert illegális volt…

– Egyáltalán nem volt legális, persze. Amik az első igazán jelentős megmozdulások voltak, azok a Fidesz első megjelenései, Rajk-kollégiumban meg a Jurtában történő kezdeti események, a Tinódi Moziban az első nagy összejövetel.

Pesty Laci akkor került a látókörömbe. Már korábban is megjegyeztem az arcát, különféle megmozdulásokon ő is látható volt kamerával. Meg néhány fotós, Horváth Ernő például, aki akkor a HVG-nek dolgozott, Kapitány Éva és Nagy Piroska. Ők ugyancsak az első pillanatoktól kezdve ott voltak mindenhol, ahol mi. Pesty Lacival a Tinódi Moziban ismerkedtünk meg, aztán megbeszéltük, hogy eljön Pasarétre hozzánk. Az, hogy ő csatlakozott a Fekete Dobozhoz, azt is jelentette, hogy közvetlen kapcsolatunk lett a Fideszesekkel, merthogy ő is negyedéves jogászhallgató volt. Akkoriban gyűlés gyűlést követett, megmozdulás megmozdulást, tiltakozások, utcai felvonulások, vízilépcső ellenes megmozdulások, Műegyetem, Eötvös Kollégium… Ezekből készültek a műsoros kazetták.

– Hány példányban sokszorosítottátok?

– Nem nagyon sokban. Egyrészt behatárolta a példányszámot, hogy ez akkoriban mind saját zsebből ment, és a hordozók és a technika elég tetemes költség volt. Postán adtunk föl kazettákat vidékre, azzal, hogy aki szeretne, annak küldünk továbbiakat.

– Ők tovább másolták?

– Gondolom igen. Körülbelül harminc-negyven példány készült egy számból, aztán később sok utánnyomás. Inkább a jelentősége volt nagy, tehát az, hogy még olyanok is, akik nem is látták, tudtak arról, hogy létezik egy kis csoport, amelyik a történéseket rögzíti, dokumentálja, archiválja, és ez szerintem nagyon jelentős volt.

A ’88 májusában érkezett egy érdekes felkérés Ember Judit filmrendezőhöz. A párizsi Irodalmi Ujság főszerkesztője, Méray Tibor és még néhányan kitalálták, hogy Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulójára, 1988. június 16-ra egy síremléket emelnek a Père Lachaise temetőben. Emlékeim szerint az akkori polgármesternek magyar volt a felesége, és az volt ennek a gesztusnak a hátterében, hogy a magyar emigrációnak fölajánlottak egy sírhelyet a Père Lachaise-ben, ami nem kis dolog volt, mert a temető zárt, oda nagyon nehéz bekerülni, mert korlátozott a férőhely.

– És temetőként egyben kultúrtörténeti múzeum is.

– Igen. Szóval, az egy rang. Párizs városa ilyenformán adott egy sírhelyet, és Mérayék Európában, Király Béla meg Amerikában összelapátolt annyi pénzt, amennyi erre kellett. Méraynak Ember Judit jutott az eszébe, hogy az ő rendezésében készüljön egy dokumentumfilm erről az eseményről. Ember Judit azonban nem tudott kimenni Párizsba, mert akkoriban csak vízummal lehetett, elég későn jött a felkérés, és már nem volt idő kivárni a vízumot. Így Elbert Márta meg én menjünk ki, illetve Márta jó érzékkel Havas Gábort felhívta, hogy jöjjön velünk. Az is szempont volt, hogy ki hol tud lakni, mert pénzünk nem volt szállodára. Így hárman indultunk el az én autómmal, hogy ezt leforgassuk.

Ez egy érdekes és tanulságos munka, meg ottlét volt. Egyrészt egy csomó embert megismertünk, aki az emigrációban fontos volt. Láng Juli akkoriban a Szabad Európának tudósított, és komoly következményekkel járt, hogy megismertük, mert rengeteget segített nekünk a későbbiekben. Ez az emelkedettség és áldozatkészség, ami ott az embereket összehozta, fantasztikus élmény volt számunkra, és azt hiszem, nem csak az én praxisomban. Azóta sem tudok hasonlóról.

Ami magát a forgatást illeti, azt kellett látnom, hogy Havas Gábornak rendkívüli érzéke volt ehhez, annak ellenére, hogy nem volt filmes. Abban az értelemben volt köze a filmezéshez, hogy szociológusként sok kutatásban részt vett, vagy előkészített filmeket. Pl. Schiffer Pál neki köszönhetett jó pár olyan dokumentumfilmet, aminek ő állt a hátterében, mert ő járt „terepre”, ő hozta a történetet, Schiffernek csak le kellett ütnie a földobott labdát. Fantasztikus, hogy tudott kapcsolatot teremteni, hogy tudott kommunikálni, milyen hihetetlen jó érzékkel készített interjút. Később megtapasztaltuk, hogy milyen memóriája van, milyen jó érzékkel szerkeszt, mikor tengernyi anyagból kellett megtalálni azt a tíz percet, aminél többre nincs lehetőség. Ezek engem akkor bámulatba ejtettek.

Maga a forgatás Párizsban eléggé protokolláris volt, mert semmiféle kockázat nem kísérte az utunkat. Azonban óriási meglepetést okozott, mikor megtudtuk, hogy miközben június 16-án a Père Lachaise-ben katonazenekar, pódium, vers, beszédek és ünnepélyes emlékműavatás volt, Budapesten kialakult egy tömegdemonstráció.  Délelőtt a 301-es parcellánál kezdődött spontán tiltakozás, ahol Pesty Lacin kívül még Dér András is forgatott, de hogy kinek volt köszönhető, hogy jóllehet, néhány másodpercig tartott csak az a felvétel, de megvan, amikor Dénes Jánost elviszik a rendőrök a Hősök teréről, azt nem tudom. Délután pedig volt egy meghirdetett, de meg nem engedett tömegtüntetés, ami a Batthyány örökmécsesnél kezdődött és a Magyar Televízió előtt folytatódott. A TV épülete előtt már Márta Pista is forgatott. Ott már egy komoly létszámú összejövetel volt, és gyújtó hangú beszédek hangoztak el: Mécs Imréjé és Kis Jánosé, egészen addig, amíg a kivezényelt rendőrök szét nem kergették az embereket gumibottal. A teljességhez hozzátartozik, hogy Pesty Laci alakítása kifejezetten bravúros volt. Sikerült fölvennie részben a hóna alól, részben nyíltan is a demonstrációt, olyannyira, hogy megvan, amikor a Batthyány örökmécsesnél már fizikailag is bántalmazzák az ott lévőket a rendőrök és próbálják őket szétkergetni. Aztán van egy olyan pillanat, amikor az egyik civil rendőr a tenyerét Laci kamerája elé teszi, és felszólítja, hogy azonnal hagyja abba a filmezést, különben szétveri.

Később erről a pasiról Gazdag Gyula csinált egy filmet, ami hátborzongató volt. Ez a Magyar Krónikák című sorozatban, a 90-es években készült. Ebben a legnagyobb pillanat, amikor a Szabadság téren a TV elé érkeznek a rendőrök, és ott egyre határozottabban kergetik szét az ott összegyűlteket. Ez odáig fajul, hogy Pesty Lacit üldözőbe veszi az egyik rendőr, és ez hangban, illetve képben úgy van meg, hogy ő egy pillanatig sem kapcsolta ki a kamerát, egy nagyon zaklatott képsor látszik, olyanok kerültek bele, mint a Szabadság téri játszótér fából készült krokodilja, de csak villanásokra. Amikor a zajból és a hangokból következtetni lehet, hogy a rendőr megütötte Lacit, ő maga felé irányítja a saját kameráját, és látjuk, hogy az orra is vérzik, a nyakát ütögeti fájdalmasan, mint aki oda kapott egy jó nagyot. Amikor ezzel a felvétellel szembesültem, ez a néhány másodperc rendkívüli erővel bírt számomra.

Azonban akkor, amikor Párizsban voltunk, csak a tényekről értesültünk és arról, hogy szerencsére ennek egy része föl van véve. Nekünk az volt a dolgunk, hogy egy „jólfésült mozgóképes albumot” forgassunk Párizsban, de miután mindenféle konspiratív eszközökkel sikerült a Pesten fölvett anyagot megkapnunk, ennek tükrében megváltozott a helyzet, nem a beszédek, az ünnepség és a leleplezés volt az érdekes, hanem a két város eseményeinek párhuzamossága, és ez sokkal izgalmasabbá vált.

– Kint montíroztátok ezt a filmet?

– Nagyrészt igen, ez pedig annak volt köszönhető, hogy Párizsban volt egy lengyel emigráns filmstúdió, és velük sikerült megegyezni. Ők is forgattak ezen a Père Lachaise-i eseményen, így az ő stúdiójukba jártunk utómunkára. Mérayval volt egy vita, mert ő jobban szerette volna, ha csak egy ceremoniális verzió készül, és ezek az izgalmak meg kevésbé, mi meg nagyon ragaszkodtunk a budapesti eseményekhez. Ebből lett aztán a 301-es parcella című film.

– Mi történt 1988. október 23-án?

– 1988. október 23-a előtt kétnapos túrára mentünk Csalog Zsolttal és Bognár Évával. Lementünk menekülteket filmezni, akik Romániából jöttek át a zöldhatáron, és velük készítettünk riportokat, Szabolcs-Szatmárban, Ecsed környékén. Hazafelé jövet hallgattuk a rádiót, ami akkoriban együttműködőbb volt, mint az állami televízió. A rádió hírt adott arról, hogy másnap illegális megemlékezésre készülnek október 23-a alkalmából. Megbeszéltük Zsoltékkal, hogy mi is odamegyünk. Akkor már félig-meddig szervezettek voltunk, felosztottuk a várost, hogy a főbb helyszíneken mindenhol legyen legalább egy kamera. Aznap Durst Gyuri is forgatott, valamint Dér Andris meg én. Ennek volt köszönhető, hogy sok mindent dokumentáltunk egy olyan feszült napon, ami úgy kezdődött, hogy a Magyar Nemzetben megjelent egy közlemény, az akkor már megalakult Magyar Demokrata Fórum arra szólítja fel a tagságát, hogy ne menjen az utcára. A legtöbb rendezvényre megérkeztek a rendőrök, a Bartók Béla útra vízágyúval jöttek, a Váci utcába bejöttek a motoros rendőrök, és az események jelentős részét sikerült fölvennünk. Összegyűltek 15–20-an a Bartók Béla úton, ahol megjelentek a rendőrök, igazoltattak, Pákh Tibort elvitték, a Váci utcából pedig Pálinkás Robit és többeket. Rengeteg tüntetés volt abban az időszakban, a nagymarosi vízilépcső, a romániai falurombolás elleni tüntetések, a brassói munkásfelkelés évfordulóján, a Thököly úton indult el a tüntetés, és elment a Baross térig, és az első sorokban ott menetelt Petri Gyuri, és vitték a táblát. Azt is szétverték a rendőrök, és elvittek egy csomó embert. Ott történt, hogy Csoóri Sándor próbált közvetíteni a felbőszült tüntetők és a rendőrök között. Ezek voltak azok a fő anyagok, amelyek belekerültek a szerkesztett számokba, amelyeknek címe: „Itt él a nép”, illetve „Még kér a nép” voltak, illetve a vízilépcső ügyről szólt „ A műtárgy” című filmünk.

A videófolyóiratunk első számának az volt a címe, hogy „Civil technikák”.  A Fidesz megalakulásáról szól, és onnan jött a cím, hogy volt egy rendezvény a Kossuth Klubban, ahol rendezett körülmények között először jelentek meg Fideszesek, és többek között Orbán Viktor, aki egy asztalnál ült a Hazafias Népfront egyik vezető tisztségviselőjével. A beszélgetést a KISZ KB részéről Enyedi Nagy Mihály vezette. Fel volt háborodva, hogy ha ő akart volna a maga eszközeivel egy kamerát iderendelni a Magyar Televízióból, akkor erre neki nem lett volna lehetősége, és lám, milyen furcsa, hogy az ifjú civilek erre képesek voltak. Ezek azok a bizonyos „civil technikák”, mondta megvetően.

1988 októberében hihetetlenül felgyorsultak az események, alakultak a pártok meg a mozgalmak, de az a fajta szakadás, szerteágazás, ami a következő évben már jellemezte ezeket a frissen induló csoportosulásokat, akkor még nem volt tapasztalható. Akkor még mindig megvolt az „ők” meg a „mi”, és akkor az innenső oldal többé-kevésbé egységesnek volt felfogható.

1989. március 15-e már egy kicsit operett-szerű volt nekem, mert annak már a semmilyen kockázata, tétje nem volt. Emlékszem, hogy Cserhalmi György a maga keresetlen egyszerűségével előadta a tizenkét pontot a TV épülete előtt, emlékszem kisgazda jelmezbe öltözött zászlóvivőkre, akkoriban ez már nem volt különösebben izgalmas.

– Ti forgattatok az Ellenzéki Kerekasztal ülésein is.

– Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalássorozata megint csak egy olyan esemény volt, amit sikerült végigkísérni az első pillanatoktól kezdődően. Az első ülésre a jogi egyetemen került sor, és mi mentünk oda, meg Székely Feri, akinek szintén volt egy kazettás kiadású videófolyóirata, „Nyitott szem” címmel. Ő a Filmhíradó főszerkesztője volt, és mellette volt ez a vállalkozása. Ők is odajöttek, de csak minket engedtek be, őket elküldték. Minket is csak azért engedtek be, mert felajánlottuk, hogy nem visszük el a kazettát, átadjuk minden egyes ülésnap után az aznapi forgatott anyagot az általuk megnevezett személynek, aki ezt őrizni fogja. Csak akkor kerülhetnek nyilvánosságra ezek a felvételek, ha minden jelenlévő ehhez hozzájárul. Ez volt a megállapodás lényege, és ennek köszönhettük, hogy minket beengedtek forgatni, és végig ott lehettünk.

– Emiatt csak nagyon sokára kerültek nyilvánosságra ezek a felvételek.

– Igen, mert később mindig volt valami érdek, amivel nem volt összeegyeztethető a nyilvánosságra hozatal. Szerintem azonban az a lényeg, hogy megvan, hiszen a rendszerváltás fontos állomása volt. Szem- és fültanúi voltunk a feltételek konszenzusos lefektetésének, borzasztóan izgalmas dolog volt, ahogy láttuk formálódni a demokráciát.

– Ekkoriban még mindig saját zsebből finanszíroztátok a forgatásokat?

– Kezdetben igen, aztán a Párizsban élő Méray Tibortól kaptunk valamennyi pénzt. Nem volt jelentős, de mégis nagyon jót tett. Aztán Király Bélától kaptunk valamennyit, már nem emlékszem, hogy a sajátja volt-e, vagy az alapítványáé. Ezek nem komoly összegek voltak, de mivel fillérekből forgattunk, az akkori nagyságrendhez képest ezek mégis jelentős segítséget jelentettek a működésünk szempontjából. Mindeközben mindenki valami másból élt, és ez volt a szerelem. Aztán, már nem emlékszem, hogy ki közvetített, de összeismerkedtünk Soros Györggyel, és ’89 elejétől kaptunk Soros-támogatást. Onnantól kezdve a Fekete Doboznak is lett valami pénze.

1989 márciusában kezdődött Nagy Imre és társai kihantolása az Új Köztemető 301-es parcellájában. Ember Judit forgatta, Mertz Loránd operatőrrel, a Fekete Doboznak.

Erre ugyancsak kizárólagos forgatási engedélyt kapott a Fekete Doboz, ugyanúgy, ahogy az Ellenzéki Kerekasztal esetében is. Ez egy furcsa, megrázó és nagyon érdekes eseménysor volt, végül Újmagyar siralom lett a film címe. Azonban mindenki a fejét fogta, amikor Ember Judit előállt a kész filmmel, ugyanis közel három óra lett, és úgy gondoltuk, hogy túl hosszú, nem létezik, hogy ezt végig lehet nézni. Juditot nem lehetett meggyőzni, és nagy vita támadt. A Magyar Televízió végül leadta, két részre bontva, de megmaradt ebben a hosszban. Azonban jött egy felkérés Király Béla részéről, hogy ő ezt végigvinné egy csomó városban, egyetemekre, ilyen-olyan emigrációs körökbe Észak-Amerikában, ahol az embereket érdekli, de csak akkor, ha ebből lenne egy rövidebb verzió. Beültünk mindannyian a vágószobába, végigmentünk a filmen. Elkészült egy rövidebb verzió, és Judit ezt utólag zokon vette. Úgy nyilatkozott, mintha utólag, erőszakkal az ő művét valakik megcsonkították volna. Egyébként ez a rövidebb verzió végül is nem került sehol nyilvánosságra, de ez volt az oka, hogy Judit elment a Fekete Doboztól.

– 1989. június 16-án, az újratemetésen is forgattatok?

– Igen, azt is végigforgattuk. Az állami tévé is közvetítette, de a Fekete Doboz is szerkesztett egy filmet belőle, „Harangszó fél egykor” volt a címe.

– 1989 második felében milyen jelentős eseményen voltatok még ott?

– 1989 augusztusában már Prágában is voltak megmozdulások, ahova Pesty Laci ment ki forgatni, Deutsch Tamással. Ott is volt egy bravúr, mert körbevették őket a rendőrök, és egy hihetetlen szerencsés mozdulattal Laci kidobta a kazettát a rendőrgyűrűből, és ezt Mécs Mónika elkapta, így került haza ez az anyag, ami aznap este a Magyar Televízió adásába került.

Decemberben volt a román forradalom, ugyancsak Csaloggal és a Bognár Évával indultunk el, és a mi konvojunkban benne volt például Demszky Gábor is. Összeszedtünk mindent, ami hirtelen a kezünk ügyébe került, a takaróktól a gyógyszerekig, mindent, ami az autóba befért. Elképesztő élmény volt számomra, aki korábban átjártam Erdélybe, és mindig komoly szorongást okozott, hogy miképp lehet a hatóságok előtt észrevétlennek maradni, és nem kellemetlenséget okozni azoknak, akik ott élnek. Ehhez képest ’89 decemberében kint állt a falvak, városok apraja-nagyja, és üdvrivalgással fogadtak, összecsókoltak bennünket nyelvi hovatartozástól függetlenül. Fantasztikus érzés volt. Már visszafele jöttünk Kolozsvárról, amikor tömegtüntetésre került sor egy városi pártház előtt, ahol a párttitkár és kísérete bent reszketett a házban, az őrjöngő tömeg pedig kint követelte a fejüket. Nekem sikerült valahogy bejutnom forgatni. Az volt számomra az érdekes, hogy megvolt a kint is és a bent is, és amit ez a párttitkár elmondott, az sem volt minden tanulság nélkül való. Kiderült, hogy román névvel, de egy magyar emberről van szó. Akkor létezett a Napzárta a Magyar Televízió második csatornáján, aznap este, amikor hazaértünk, ebben a műsorban mentek le a felvételeink.

Akkoriban volt még a pártiratok megsemmisítése című kaland, amikor Rózsa Péter szerkesztő Fiatjával kísértünk egy teherautót, ami elvitte MSZMP pártiratokat a Bem térről Ócsára, a zúzdába. Abból is lett egy jó kis anyag. Elképesztő érzés volt, hogy egy felvétel, akármelyikünk is forgatta, de nyilvánosságot kap, és egyszerre látja sok tíz- vagy százezer, vagy akár egymillió ember. A korábbi manufakturális körülményekhez, és ahhoz képest, hogy addig szinte név szerint ismertük azokat, akik találkoztak az általunk készített felvételekkel, adásba kerülni részegítő dolog volt.

A visszaemlékezést szerkesztette: Topits Judit.