Én Hajdú-Bihar megyében születtem, a román határ szélen, a román határtól talán három kilométerre. Ez egy nagyon kis falu, ahol három nemzetiség élt. Még ma is, igaz, egészen megfogyatkozva. Akkor románok, romák és magyarok lakták ezt a falut. Úgy kell elképzelni, hogy amikor én gyerek voltam ebben a kis faluban, akkor tök természetes volt, hogy az ember úgy éli meg a nemzetiségét, ahogyan született. Nekem igazából tizennégy évesen, amikor Budapestre kerültem, akkor jelentkezett az, hogy cigánynak lenni valami furcsa, valami más, valami olyan dolog, amit az emberek nem nagyon értenek, vagy ha találkoznak ezzel, akkor valami elutasítással reagálnak. A gyerekkoromban a kapcsolataimban, a faluban, az iskolában is ez egy természetes dolog volt. Ez lehetett az egyik oka is annak, hogy a családunkból olyan nagy számban kerültek ki diplomások. Nem tudok még egy olyan települést az országban, ahol romák közül ilyen nagy számban tanultak volna tovább.
A Roma Magazinban mi már korábban is fontosnak tartottuk, hogy azokat a fiatalokat, akik érdeklődnek a média iránt, meg szeretnék ezt csinálni, hogy azoknak lehetőséget adjunk. Elrángattunk egy csomó fiatalt magunkkal forgatásra. Ugye volt a klubmozgalom, meg az embert ismerik nagyon sokan, tehát jöttek és kopogtattak, hogy szeretnének a magazin körül valamit csinálni, vagy csak egyszerűen eljönni velünk egy forgatásra. Kimondott koncepció volt, hogy felépítsünk roma arcokat, fiatalokat, ahhoz hogy ismertek legyenek. És a Televízió erre alkalmas volt. Mint például Mohácsi Viktória, a Járóka Lívia, mind a kettő Európai Parlamenti képviselő. Körülbelül tizenöt-húsz embert kellene, hogy megemlítsek, akik megfordultak körülöttünk, és műsort vezettek, és arcukat adták ehhez a dologhoz. Eljutottunk odáig, hogy egyszer csak azt tapasztaltuk, hogy vannak fiatalok, akik azt mondták, hogy én nagyon szívesen mennék, de nem tudok, mert közben nincs amiből megéljek. És akkor az akkori főszerkesztőmmel, Klein Judittal, ő a nemzetiségi műsoroknak volt a vezetője, kitaláltuk a Roma Produkciós Alapítványt. Az volt az elképzelés, hogy legyenek roma arcok a gyerekműsoroktól kezdve a nyugdíjas műsorokig. Mert eltelt jó néhány év, és nem történt fejlődés ezen a területen, sem a rádióban, sem a televízióban. Nem vagyunk jelen. Márpedig az egyik legnagyobb hatalom a média, ahol jelen kellene, hogy legyünk. 2005-ben életre hívtuk az alapítványt, és akkor azt mondtuk, hogy kifejezetten az a célunk, hogy roma fiatalokat tanítsunk meg a médiamunkára, és hogy a rádióban, a televízióban találják meg a helyüket. Elindítottunk egy szisztematikus munkát, amelyben évente öt diákot képeztünk ki. Szerződést kötöttünk a televízióval, a rádióval, hogy egy évig mi fizetjük a gyakornokoknak az ösztöndíjat. A kormánytól kaptunk hozzá támogatást meg az Amerikai Nagykövetségtől, és minden évben öt fiatalt kiképeztünk. Kifejezetten jó indult ez a történet, tehát bent is maradtak. Azoknak, akik ma romaként a Magyar Televízióban dolgoznak, a nyolcvan százaléka az alapítványunk munkájának a következménye.
Idén is és tavaly is és tavalyelőtt is csináltunk egy olyan programot a Norvég (Civil Támogatási) Alap támogatásával, aminek az volt a címe, hogy Kerék-párbeszéd Program. Az volt a kiinduló pont, hogy nagyon sokan a romák közül azért kerülnek börtönbe, vagy fizetnek horror büntetéseket (a horror büntetést az ő jövedelmükhöz képest mondom), amikor nincs a kerékpáron csengő vagy lámpa, vagy valami olyan történet van, amely pár száz vagy pár ezer forintos kérdés, és ezért kerülnek emberek, családok olyan szituációba, amiből aztán nem tudnak kikapaszkodni. Igyekeztünk ebbe bevonni a rendőrséget. Az Országos Rendőr-főkapitányság nem szállt be ebbe a programba. Írtunk nekik egy levelet, hogy a mi tapasztalataink szerint ezek a tények. Erre ők azt válaszolták, hogy ők nem különböztetik meg a hazai nemzetiségeket külön, tehát mindenkit egyforma állampolgárnak tekintenek. Akkor azt mondtuk, ha itt nem jártunk sikerrel, megpróbáljuk a helyiekkel. Voltak olyan helyiek, akik partnerek voltak ebben a dologban. Mi azt mondtuk, jöjjenek el, mi hozzuk a helyi romákat, ők meg tartsanak egy közlekedésbiztonsági napot, és mondják el ők, hogyan kell, hogy kinézzen egy kerékpár, mert egy csomó esetben nem tudták az emberek, vagy ha tudták, akkor sem futotta a pénzükből arra, hogy ezeket pótolják. A másik elképzelésünk az volt, hogy ha ott van egy budapesti szervezet, amely nyilvánossággal is bír valamennyire, akkor talán nem történnek meg azok a fajta rendőri visszaélések, amelyek egy csomó esetben megtörténnek. Tehát ez valamennyire kontroll. Igyekeztünk a helyi médiát is belevonni ebbe a dologba. Hírt adtak erről a dologról. És igyekeztünk a helyi romákat megtanítani arra, hogy hogyan tudnak öntudatosabb állampolgárok lenni az ottani környezetükben. Ha bizonyos helyzetekkel találkoznak, mit kell csinálni. Nem elég az, ha kiabálnak, és káromkodnak, és szidják az önkormányzat vezetőjét vagy a rendőrséget, hanem milyen lépéseket kell, hogy tegyenek. Petícióval kezdhetik, társadalmi párbeszédet kezdeményezhetnek… Tárgyalási technikákat is tanítottunk nekik. Ezeket nagyon bírták a helyiek. Ez a program 15 településen volt. Például igyekeztünk arra is figyelmet fordítani, hogy kezdjenek el gazdálkodni az emberek, kezdjenek el arra figyelni, meg tudást fordítani, hogy hogyan tudnak önállóvá válni vagy legalább is csökkenteni a kiadásokat.
Én ugyanannyira vagyok magyar, mint amennyire cigány
Daróczi János újságíró, riporter, szociális munkás, szociálpolitikus. (Szerzői neve Joka Daróczi János)
1962. május 2-án született cigány szülők gyermekeként. Gyermekkorában Bedőn, egy Román határ menti többnemzetiségű faluban élt és tanult, ahol románok, romák és magyarok éltek együtt békességben. 1976-ban Budapesten folytatta középiskolai tanulmányait. Tagja volt a Kalyi Jag Együttesnek. 1980-tól cigány táborok szervezésében, vezetésében vett részt.A középiskolai tanulmányai befejeztével előbb műszerész, majd sofőr, illetve raktáros volt. 1984-1992 között Budapest XIV. kerületének Tanácsi Hivatalában, majd Önkormányzatánál előadó volt. Közben néhány évig keramikus kisvállalkozást vezetett. 1993-1997 között Wesley János Lelkészképző Főiskolán tanult szociális munkás szakon, majd 1999-2001 között ELTE Bölcsésztudományi Kar szociálpolitikus szakán végzett. Újságíró munkája 1992-ben indult, amikor a Magyar Televízió Kisebbségi és Határon túli Főszerkesztősége roma műsort indított, a televíziózás történetében először roma származású szerkesztőkkel. 1993-től szerkesztője, 1998-tól pedig rovatvezetője a roma kisebbségi műsornak. 2011-ben elbocsátották a Magyar Televízióból. 2005-ben többekkel közösen létrehozta a Roma Produkciós Iroda Alapítványt (RPIA), mely feladatául tűzte ki a roma származású újságírók létszámának növelését a magyar médiában. Televíziós- és filmes munkájában nagy hangsúlyt fektet az olyan filmek elkészítésére, melyek a többségi társadalom és a romák közti előítéleteket csökkentik, reális romakép kialakítását segítik. 2001-től PHARE Roma Program szakértője.2006-ban a budapesti Rádió C külsős munkatársa volt, ahol belpolitikai műsort készített.
Fontosabb filmjei:Lélegzetem is tüntetés - portréfilm, 2000; Roma Holocaust - dokumentumfilm, 2000; Vérnász - színházi előadás tévéváltozata, 2001; Szlovákiai Éhséglázadás - dokumentumfilm, 2005; C mint cigány - dokumentumfilm, 2006
Fontosabb kitüntetései: Kisebbségekért-díj (2002), a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje ( 2007)