Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Gabriella Lengyel (* 1948)

Nem volt szabad a szegényeket emlegetni, merthogy a szocializmusban nincsenek szegények, legfeljebb alacsony jövedelműek, esetleg hátrányos helyzetűek.

  • 1948. augusztus 19-én született Budapesten

  • 1966 érettségizett

  • 1971 részt vett a cigányok között végzett első szociológiai kutatásokban

  • 1971 óta szociológiai kutatásokban dolgozik

  • 1972 indított első szociológia szakos nappali évfolyam hallgatója lett

  • 1975 egy évre kizárták az egyetemről

  • 1979 történelem szakon diplomázott

  • 1979 a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) egyik alapítója, majd aktív munkatársa

  • 1981 szociológia szakon diplomázott

  • 1980 egyik szervezője volt a SZETA jótékonysági műtárgyaukciójának

  • 1981-83 a Feketében című szamizdat antológia szerkesztője

  • 1982 írt a demokratikus ellenzék Naplójába

  • 1985 az ő tanulmányát is tartalmazta a Kemény István 60. születésnapjára szamizdatban kiadott Isten éltessen, Pista!

  • 1988 Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének tisztségviselője

  • 1990-93 Solt Ottília és Havas Gábor parlamenti képviselők titkáraként dolgozott

  • 1993 a Wesley János Főiskolán a szociális munkás szak egyik létrehozója, docens

  • 2001–2012 együttműködött a felsőoktatásban tanuló cigány fiatalokat támogató Romaversitas Alapítvánnyal

 Lengyel Gabriella

Születési éve: 1948

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2010. június 21–2011. június 15.

Interjúkészítő: Molnár János

Terjedelme: 2 óra 9 perc

Mottó:

Nem volt szabad a szegényeket emlegetni, merthogy a szocializmusban nincsenek szegények, legfeljebb alacsony jövedelműek, esetleg hátrányos helyzetűek.

 – Hogy kapcsolódtál be a magyarországi cigánykutatásba?

– A cigánykutatásba való bekapcsolódásom 1971. március 23-án kezdődött. Megjegyeztem, mert fontos dátum volt az életemben. Összetalálkoztam Göndör Gyurival az utcán, aki közölte, hogy neki el kell mennie  a Szociológiai Intézetbe, de csak menjek vele, mert ott van egy nagyon „jófej”, és legalább megismerem őt. Ez a „jófej” Kemény István szociológus volt. Az Úri utcában, a második emeleten, Szelényi Iván szobájában volt ez a megbeszélés. Bemutatott az ott lévőknek, és elkezdődött egy megbeszélés a cigánykutatásról.  Kiderült, hogy én ugyan érettségiztem, de nem tudok semmit erről a témáról. Az ott levők egy idő után úgy vették, hogy én is beszállok a munkába, ami akkor indult. Volt egy előzetes kérdezés, ami akkor már lezajlott, ezt Kemény végezte el,valamint a közvetlen munkatársai, Dávid János és Román Anna. Akkorra elkészült a végleges kérdőív és az interjúterv is. Éppen a helyek elosztása zajlott, hogy ki merre menjen. Ők azt hitték, hogy mi Gyurival egy pár vagyunk, és úgy vették, hogy együtt megyünk kérdőívezni. Veszprém megye jutott nekünk.

Ott volt Dávid János, aki a közgazdaság irányából jött, később egy nagy Salgótarján-kutatást szervezett. Román Anna titkárnői teendőket látott el, gépelt, meg könyvtárba ment Keménynek. Ott volt Havas Gábor szociológus, aki Pécsen dolgozott és Rupp Kálmán közgazdász. Kardos Laci is ott volt, ő a Munkaügyi Minisztériumban dolgozott, szociálpolitikai dolgokkal foglalkozó tisztviselő volt. Ott volt Molnár Gyula, aki eredetileg tanár volt, de abban az időben már nagyon a szabadfoglalkozás felé kacsingatott, szociológiai kutatásokból élt. Ott volt Törzsök Erika, aki bölcsész volt, később végezte el az ELTE kiegészítő szakán a szociológiát. Ott volt még Vásárhelyi Judit, könyvtár-svéd szakos, aki a Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott. Ott találkoztam először Csalog Zsolttal is. Ő nagyon tájékozott volt, ő látta át először a cigányok viszonyait – néprajzos és szociológiai szemmel is. Csalog egyszerre szemlélte két irányból a dolgokat, ebben ő volt az első és a legnagyobb. Ott volt Matolay Magda, szintén néprajzos, aki a beás cigányokról írta a szakdolgozatát.

– Miért nem mondtad az első alkalommal, amikor találkoztál velük, hogy te csak érdeklődő vagy, és véletlenül csöppentél ide?

– Mert megtetszett az egész. Nagyon jó hangulatú volt a megbeszélés, imponáltak az ott lévő emberek, Kemény nagyon rokonszenves volt. A légkör olyan marasztaló volt, olyan természetesnek vették, hogy dolgozni jöttem, ezért nem jutott eszembe azt mondani, hogy én csak úgy véletlenül keveredtem ide.

Nem lehetett akkor még tudni semmit a cigányokról, hogy hányan vannak Magyarországon, meg hogy milyenek, mit csinálnak, miből élnek. A népszámlálási adatokból soha nem lehet kiindulni, mert ott nagyon sok dolog befolyásolja, hogy ki minek vallja magát. Ráadásul az 1970-es  népszámlálási adatok még nem is voltak publikálva. Akkor azt mondta Kemény, hogy csináljunk 2% -os mintavételt, ami reprezentatív mintavételt jelent, bárkinek egyenlő esélye volt belekerülni a kérdezettek csoportjába. A kérdőíves kérdezés mellett volt egy interjús kérdezés is, minden negyedik megkérdezettelkészítettünk interjút, ami elég nagy munka volt. Először a járási vezetőkhöz meg a KÖJÁL-hoz mentünk el, ahol tájékozottak voltak a helyi viszonyokról. Ezeket az adatokat összegyűjtöttük, majd Kemény és Dávid János összeállították ebből a végső mintát, hogy ténylegesen hova menjünk. A városok közül talán minden tizedikbe mentünk. Egy könyv lett belőle: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról, és a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének kiadványsorozatában jelent meg, ‚76-ban. Ez volt az első kutatás, amiben részt vettem. A megbeszélés után mindjárt mentünk is terepre, Devecserbe. Ott egy beás cigánytelep volt, román anyanyelvű teknővájókkal, nagyon messze, kint volt a fenében, nem volt se víz, se villany, se semmi. A férfiak fakitermeléssel foglalkoztak, hagyományos teknővájással, ez volt a pénzkereső munka. Ipar nem volt arrafelé. Nagyon nyomorúságosnak tűnt a telep, kőkorszaki, lakói részben földbe vájt, részben vályogból épített kunyhókban laktak. Az egyik családnál, egy ilyen földbe vájt kunyhóban aludtunk is Gyurival.

– Hogy fogadtak benneteket?

– Eléggé gyanakodva. Mondjuk, mi is elég gyakorlatlanok voltunk, mappával, kérdőívvel, magnóval mentünk, fontoskodva jelentünk meg, de amikor estig ott maradtunk, és megkértük őket, hogy hadd aludjunk ott, akkor nagyon befogadók voltak.

– Milyen körülmények között éltek?

– Ebbe a földbevájt kunyhóba kicsit lefelé kell menni. Hajlított faágak adták a tető vázát, ami be volt tapasztva, meg be volt rakva földtéglával, és a teteje földdel volt fedve, hogy jól szigeteljen. A kunyhó végén egy üvegezett ablak is volt, ahonnan valami kis fény is bejött. A padlózat döngölt, mint a parasztházaknál, benn egy kis kemence volt, amit kívülről lehetett fűteni. Mosott ruhákból ágyaztak meg nekünk. A kunyhók előtt kis tüzek égtek, ott sütöttek, főztek. A felnőttek Gyurival bent beszélgettek, én kint egy kislánnyal üldögéltem a tűznél, aki nem tudott egy szót se magyarul. Nem tudtunk beszélni egymással. 7-8 éves volt, kotorásztuk a tüzet, meg mosolyogtunk egymásra, de nem tudtunk beszélgetni. Varjút főztek, meg sündisznót. Emlékszem, hogy Gyuri nagyon fel volt indulva, hogy megesszük előlük az ételt. Akkor másnap vittünk cigit meg csokoládét, hogy valahogy pótoljuk, amit elettünk előlük. Egy éjszaka aludtunk ott, másnap meg is csináltuk a kérdőíveket, amiért mentünk. Családi kérdőív volt, a család története adta a keretét, minden családtagról kérdeztünk, a nagyszülők, szülők foglalkozását, anyanyelvét, a lakóhely, a munkahely történetét, az iskoláztatást, a házasságtörténetet, az együttéléseket, a gyerekeket, valamint gazdasági dolgokat is, háztörténetet, ellátottságot, jószágok számát, ilyesmiket. Kemény dolgokat kérdezett a kérdőív. Nyitott kérdésekre ott voltak az interjúk. Mentünk aztán Pápára meg Veszprémbe, de ezek már városi cigányok voltak, magyar anyanyelvű muzsikusok, akik városi szegény színvonalon éltek. Egy idő után leváltunk Gyurival egymásról , mert könnyebb volt egyedül kérdőívezni. Ebben a kutatásban Gyurit, aki matematikus volt, a számítógépes feldolgozás is érdekelte, szakmai kihívás is volt számára. Az Akadémiánakvolt számítógépe, azonban az adatokat kézzel kellett kódolni, papíron, a kódkockákba írtuk be az értékeket, és utána úgy táplálták a gépbe. Keszthelyre mentem először egyedül. Ott volt egy oláhcigány telep, városi házak között egy foghíj, 8-10 saját építésű kis épülettel, putrinak nevezik. Vacak, pici, nyomorúságos kis házak, szedett-vedett tetőzettel. Ott kérdeztem először egyedül.

– Ezért milyen bért kaptál? Ebből lehetett élni?

– Nekem olyan alacsonyak voltak az igényeim, hogy nekem az is jelentős pénz volt. Nagycsaládosoknak nem, de én még otthon laktam.  A költségeimet, az utazást, a szállást kifizették, valami minimális napidíj is volt, 31 Ft., valamint kérdőívenként és interjúkként is fizettek.

– Kemény István elégedett volt veled?

– Igen, megszeretetett. Nagy pedagógus volt, látta, hogy van mit rajtam nevelni. Azonban nagyon érdekelt az egész, lelkiismeretes voltam és odaadó. Nagyon örültem ennek a munkának és nagyon érdekelt. Kemény tudta, hogy senki nem ért a szociológiához, hogy néprajzos vagy társadalomtörténeti műveltsége is csak keveseknek van. Közgazdászok, pszichológusok, tanárok voltak a kérdezők, de semmit nem tudtunk a valóságról meg a szociológiáról, úgyhogy ő elkezdtett oktatni minket. Hoztuk a kész anyagokat, majd jött a megbeszélés, és tartott nekünk egy képzést. Elolvasta és megbírálta az interjút, hogy hol kellett volna visszakérdezni, hol kérdeztem hülyeséget, mi nincs rendesen megkérdezve, vagy mi van rendben, és akkor az ember igyekezett ennek megfelelően kérdezni a következőt. Az volt jó ebben, hogy nem voltunk ledorongolva, hanem mindig tudtunk javítani a munkánkon a következő alkalommal. Egy idő után láttam Keményen, hogy ez most már jobb lett, meg van elégedve. Aztán olvasmányokat adott, először a népieket, Szabó Zoltán szociográfiájával kezdtünk, elolvastuk, majd megbeszéltük. Azután Kovács Imrétől olvastunk, majd elkezdett egy előadás-sorozatot A két világháború közötti társadalom címmel. Persze a módszertan is hozzájött az tanulandókhoz, de a tanulnivalók fő hangsúlya áttevődött a társadalomismeretre. Kemény lakásán voltak ezek a szemináriumi alkalmak, többnyire estébe nyúlóan. Ebben az időben ő Max Webert fordított, és arról is volt egy külön sorozata, akkor Max Webert kellett olvasni.

– Amikor belecsöppentél a cigánykutatásba, még nem jártál egyetemre?

– Nem. ’72 őszén, Kemény nyomására kezdtem. Ő azt mondta, hogy tessék menni egyetemre, én meg azt, hogy jó, majd megyek levelezőre vagy estire. Kijelentette, hogy szó sem lehet róla, nappalira kell menni! Akkor még nem értettem, hogy miért, de ha Kemény azt mondta, akkor nappalira megyek. Aztán megértettem, hogy nappalin sokkal több minden ér el az emberhez és egészen más egy egyetemi közegben élni, ott tölteni az embernek a napjait. Történelem-népművelés szakra jelentkeztem, a szociológia akkor csak mint  C szak indult, ez volt az első évfolyam nappali tagozatos szociológiai képzés Magyarországon. Első év után le lehetett adni a két főszak valamelyikét, és föl lehetett venni helyette a szociológiát. Én akkor leadtam a népművelést, és így lettem történelem-szociológia szakos hallgató.

– Solt Ottíliával mikor ismerkedtél meg?

– ’71 kora nyarán, Kemény rendezett egy házibulit, ami egy fogadás volt a cigánykutatás résztvevőinek, akkor ismerkedtem meg vele. Az első években nagyon tartottam tőle, féltem, hogy nem felelek meg, valamit nem jól mondok. Ő már elvégezte az egyetemet, én meg még el se kezdtem. Nagyon okosnak tartottam. Aztán ez a félelem lassan oldódott,  később meghitt baráti viszonyba kerültünk. Én is magabiztosabban éreztem magam, hogy már sok mindenben dolgoztam, meg jártam közben az egyetemre, már nem éreztem magam olyan rettenetesen kilógónak.

A ’70-es évek elején Sárközy Erika a barátnőm volt, külsősként dolgozott a Magyar Rádióban, Vincze Péter, a férje azonban már főállású rádiós volt. El akartak vinni magukkal riportokra, azt gondolták, rádiózzak én is. El is mentünk egyszer együtt Szabolcsba, Nyírbátor környékére, rádiós kocsival. Bementünk az egyik faluban egy Tsz-irodába, ahol akkora traktát csaptak nekünk, hogy én olyat azelőtt még nem láttam: hatalmas tálakat hoztak, húsokkal, meg rengeteg piát. Akkor nagyon elszégyelltem magam, hogy én milyen alapon eszem itt? Nagyon visszásnak találtam, hogy lejön ide három fiatal segédrádiós, és térdencsúszva szolgálják ki őket. Úgyhogy amikor Kemény húzta a száját a rádiós karrierre, nem kellett nagy lebeszélés a rádiózásról. Keménynek volt egy olyan hátsó gondolata, hogy elküld szegényinterjúkat csinálni, hogy ne menjek rádiózni. Solt Ottília készített Keménynek szegényinterjúkat, aztán Havas majd én is csináltam egy párat. Azt mondta Kemény, hogy inkább menjek a lakóhelyem közelébe, a Mátyás térre, a Dankó utcába. Ez mindig is Budapest egyik legszegényebb környéke volt. Akkor végigjártam a Józsefvárosban, a Mátyás téren a házakat.

Akkoriban mindenhová be lehetett menni, nem volt zárt kapu. Mindig bementem a házmesterhez, meglengettem a megbízólevelemet, és kértem, hogy mondja el, kik laknak itt, milyen családok. A házmesterek pedig emelet, ajtó szerint elmondták, hogy hányan laknak, hány gyerek van, hány évesek, hol dolgoznak a felnőttek, mennyit keresnek. Végül a Dankó utcába mentem interjúzni. Volt egy ház, ahol fölmentem a második emeletre, Kocsisék laktak ott. Bementem és mondtam, hogy a Központi Statisztikai Hivataltól jöttem, és az életükről szeretnék velük beszélgetni. Bementem 2 órakor, és este 8-kor jöttem el. Megörültek nekem. Egy szoba-konyhában laktak a szülők és az ő kisebb gyerekeik, és volt egy családos gyerekük, akinek volt egy kislánya. A Vágóhídon dolgozott a férfi, nagyon lerobbant, tönkrement ember volt, erősen ivott. Éppen az előző fizetésekor történt, hogy berúgott, és ellopták tőle a havi fizetését. Amikor elmesélték, mindenki sírt. Úgy élték túl azt a hónapot, hogy a férfi a Vágóhídról tudott hazahozni húst, amiből el is tudtak adni. A nyomorúságában is talpraesett, ügyes asszony volt a felesége, aki összetartotta a családot. Mindenki dolgozott valahol, de csak nagyon nyomorúságos segédmunkákat. Nem találkoztam később velük, csak ennyi volt a kapcsolatunk. Ez volt az első igazi nagy interjúélményem Budapesten. Jónéhány interjú rutinja után rájöttem, hogy egy-egy ilyen beszélgetést hogy írjak le, hogy nem szabad belejavítani semmit az interjúba, hogy kell vállalni a hülyeségeimet is. Ha rosszul kérdezek, azt is le kell, hogy írjam, mert az én rossz kérdésemre válaszolt az interjúalany, és inkább szégyelljem magam egy kicsit, de a párbeszéd legyen hiteles. Így az emberben kidolgozódott, hogy miként lehet visszaadni egy ilyen beszélgetést. Ezt nagyon szerettem csinálni. Később nagy hasznom lett ebből a rutinból, mert jöttek a kutatások, Havas Gábor Baranya megyei kutatása, a Kistelepülések társadalma, meg a Goldbergerben az Ember és technika kapcsolata, majd a többi.

– Miért kapott Kemény publikációs tilalmat 1973-ban?

– Korábban volt egy konferencia, ahol kimondta azt a szociológiai fogalmat, hogy „szegénység”. Akkoriban nem lehetett a „szegénység” szót használni, „alacsony jövedelmű” volt meg „hátrányos helyzetű”, majd Ferge Zsuzsa finomította „többoldalúan hátrányos helyzetű”-vé. Az már nagyon cizellált volt. Kemény igazából akkor került feketelistára, amikor a „szegény” fogalmat ’69–70-ben elkezdte használni, utána ő már nem publikálhatott Magyarországon. Illetőleg a Max Weber köteteket ő kontrollszerkesztette, fordított is, de azt hiszem, nem a saját nevén. Közben vezette a cigánykutatást, amit már nem lehetett tőle elvenni, más nem tudta volna vezetni. Akkor Hegedüs András volt az MTA Szociológiai Kutatóintézet vezetője majd 1969-től Kulcsár Kálmán, ők védték a cigánykutatást. Keménynek két írása jelent még meg a cigánykutatásról, az egyik a Szociológiában ’72-ben és a demográfiai rész a Valóságban. A kutatási beszámolót ’76-ban adták ki, nem kapkodták el a publikálást, de azért megjelent. A kutatásról szóló szakmai beszámolók megjelenhettek, de más publikáció nem.

– Kutattál is meg egyetemre is jártál egyidőben. Ez mind belefért?

– Bele, persze, mert a kutatás és Kemény volt a fontos. Az egyetemet csak annyira hajtottam, hogy a tanulmányi ösztöndíj minimális értéke meglegyen. Közben ’71–72-ben jártam egy intenzív angol tanfolyamra az Építész Klubba, úgyhogy a Kemény-szemináriumon én már angol szakirodalmi szövegekről számoltam be. Akkor még nem jelent meg magyarul Berne Emberi játszmák-jameg John Hogarth könyve, így én mindjárt nagyon jól hasznosítottam a frissen megszerzett tudásomat és villogtam, hogy elolvasom angolul a szakirodalmat, és be is számolok belőlük. Persze ezeket az olvasmányokat nem magamtól találtam ki, hanem Kemény ajánlotta.

Akkoriban Buda Béla kezdett egy kutatást a munkások mentálhigiénés állapotáról, és ezen a Kemény-iskola emberei kezdtek dolgozni. Szerkesztett egy kérdőív-félét, ami nem igazi kérdőív volt, hanem inkább interjús formát képzelt el, kötetlen kérdezéssel, de a kérdéseket mégis kötve kellett föltenni. Egy ilyen keverék dolog volt, és nem is volt igazából sikeres. Azonban nekem azért volt nagyon fontos, mert akkor jutottam be először egy gyárba. Nagyon áhítatos pillanat volt, hogy beléphettem.

– Ez melyik gyár volt?

– A Goldberger textilgyár Óbudán. A Goldberger egy nagy kiterjedésű gyár volt, emeletes, az emeleteken is voltak műhelyek. Úgy nézett ki, mint ahogy az ember elképzel egy gyárat, zajos, büdös, vegyszergőzös, forró. Három műszakban dolgoztak a munkások. Textilkikészítés zajlott, tehát behozták oda a fehér színű, nyers termékeket bálában, és ott folyt a kikészítés. Különböző vegyi kikészítések is voltak előtte: fehérítés meg mindenféle kezelés, aztán festés vagy nyomás volt, a végén ezt rögzítették, mosták, vasalták – úgy jött ki a gyárból a termék. Onnan már közvetlenül eladásra mehetett. Ez nagyon érdekes, jelentős dolog volt az életemben. Előtte voltam én már gyárban, a Láng gépgyárban – apám kicsi koromban bevitt –, meg voltam a Taurus gumigyárban, mert a szüleim ott is dolgoztak, meg téglagyárban, csak úgy körülnézni. De úgy, hogy bemenjek egy műhelybe és ott sokat elidőzzek, meg hogy megismerkedjek a gyártással, ebben a Goldberger volt az első. Kaptunk gyári belépőt, és fölosztottuk, hogy ki melyik műhelybe megy. Lekérdeztük a kérdőíveket, majd legépeltük.  Közben jött Havas Gábornak a Népművelési Intézetből egy kutatási lehetősége, Az ember és technika címmel. Akkor jött az ötlet, hogyha úgyis bejáratosak vagyunk a Goldbergerbe, van belépőnk is, hát vegyük be a Goldbergert ebbe a kutatásba. Akkor ott ragadtam. Nagyon sokat járkáltam bent a gyárban, az egész gyártási folyamatot megismertem. Igazgatói engedélyt kaptam a kutatásra. Fontos gyár volt a Goldberger, nagy tömegben, szovjet megrendelésre dolgozott. Megengedték, hogy én is bejárkáljak három műszakban, és kérdezgessem a dolgozókat, és akkor az egész gyártási folyamatot föltérképeztem magamnak. Annyira megszerettem a helyet, hogy a történelem szakomon ebből szakdolgoztam, a Magyar textilipar története a XX. században volt a címe.

– A munkások nem fogadtak ellenérzéssel, mint egy ilyen papírokkal mászkáló nőt, aki nem csinál semmit, csak lóg ott egész nap?

– Dehogyisnem! Később aztán összebarátkoztunk. Végül kikötöttem az egyik műhelynél, mert úgy volt értelme, hogy alaposabban egy műhelyben legyek, és az a mosóműhely volt. Kardos Laci is bejárt a Goldbergerbe, ő a festékműhelyben interjúzott. Miután megismerkedtünk a munkásokkal, később az otthonukban is interjúztunk. A festékműhely a deklasszált egyének lerakata volt. Akik valamiért nem tudták a saját pályájukat tovább folytatni – többnyire politikai okokból –, azok ott kötöttek ki. Férfiak dolgoztak abban a műhelyben – nagyon nehéz munka volt –, és nagy eséllyel haltak meg hererákban, mert szitázás közben, ahogy húzkodták a festéket, hiába volt rajtuk nagy ólomkötény, valahogy mindig az altestükhöz ért a festék. Az pedig nagyon veszélyes dolog volt.

– Ez eléggé 19. századi módszernek tűnik.

– Igen, az is volt. Végül elfogadtak, de legalábbis beletörődtek abba, hogy én ott vagyok velük. A gépek mellett üldögéltem, álldogáltam, elmagyaráztattam, hogy mi micsoda, mit miért csinálnak, és így jól meg tudtam figyelni, hogy dolgoznak a géppel. Az is feladatom volt, hogy a munkafolyamatról írjak, hozzátartozott a kutatáshoz. Attól kezdve, hogy milyen mértékegységeket használnak, hogy mivel mérnek. Kiderült, hogy bögrével meg marékkal mondjuk épp nem mértek, de itt grammokról lett volna szó, és nagyon nem voltak precízek. Akkora ráhagyással dolgoztak, hogy attól mentek félre a munkafolyamatok. Volt egy technológiai leírás, de azt nem lehetett betartani, és akkor ki-ki, a maga szája íze szerint módosította a dolgokat, és olyanokat mondtak  „beleteszek egy-két bögrét”, vagy „áthajtom egyszer-kétszer, hogy jó legyen”, „megcsapatom, hagyom benne állni egy félórát vagy egy órát”. Minden hatalmas ráhagyással ment, és nagyon nagy volt a tapasztalatuk. Akik már évek óta ott dolgoztak, megbecsülték a mennyiségeket és időtartamokat, és a végtermék így mindig átment a minőségellenőrzésen. Az volt a lényeg, hogy hogyan találja meg az ember a technikát és a technika hogyan találja meg az embert. Pont erről szólt az egész kutatás, hogy ezek az apró rafinériák, szokások hogy adódnak át, hagyományozódnak.

Nagyon alacsony iskolázottságú, többségében szakképzetlen munkások dolgoztak ott, és a vezetés úgy verte át őket, ahogy akarta. A kutatásnak ez is témája volt. Például brigádok közötti munkaversenyt hirdettek November 7-re, és akkor jól meghajtották magukat a melósok, majd a vezetőség a meghajtott teljesítmény alapján emelte fel a normát. Belehajszolták őket a versenybe, hogy melyik a jobb brigád. Állatira tudták őket mozgatni a 10, 20, 30 filléres órabéremelésekkel. Aztán kapott a műhely 5 Ft-ot, hogy osszák el. Aztán a négyszögelés is problémás volt. Az üzemi négyszögben benne volt a szakszervezet, a párt, a KISZ és a műhelyvezetés, csak valahogy a melósokat nem képviselte senki. Szóval egy csomó ilyen kis technika volt. A vezetőkkel általában az irodában beszélgettem, ők inkább a technológiai dolgokat mondták el, meg hogy hogyan működik az elosztás meg órabérrendezés. Inkább a munkafolyamatokkal meg a munkaszervezéssel kapcsolatos dolgokról beszéltek. A munkásokkal meg elmentem az otthonukba, velük inkább az életükről és a kapcsolataikról beszélgettünk. Sokan jártak be a pilisi falvakból, mert az közlekedésben útba esett. A Vörösvári útra jöttek be a buszok, és onnan könnyen beértek a gyárba, vagy pedig HÉV-vel jöttek, akik Csobánkán, Pomázon és ezen a vonalon laktak. Ezek a munkások általában falun laktak, kétlakiaknak nevezték őket abban az időben. Otthon kertjük volt és állataik. Akik Pesten laktak, ők a rendes, hagyományos, szegény prolik voltak, rossz lakáskörülményekkel. Jó lakásban nem is jártam. Ez a munka nekem nagyon tanulságos volt, örültem, hogy azt csinálhattam, amit akartam, a magam ura voltam. Szerencsére elég sokáig eltartott.

– Nem volt kényes téma a hatalomnak, hogy a munkásosztály milyen körülmények közt él és dolgozik? Hiszen a szociológusok a munkások körülményeit kutatták, hogy elavult technológiával, veszélyes munkakörülmények között dolgoznak, meg hogy játszanak az órabérekkel és a versennyel, és ez nem passzolt bele az ideológiába. Ezt nem tartották veszélyesnek?

– Kényes téma volt, de a nyilvánosságnak szánt könyvben nem tervezték, hogy megjelenik, hanem ez csak egy szociológiai kutatás volt, hát megtűrték. Szerencsére engem személyesen nem tartottak veszélyesnek. Egyetemista voltam, ott bóklásztam, beszélgettem a munkásokkal, hogy hogy kell tolni azt a kétmázsás kocsit és hasonló kérdéseim voltak, szóval nem tűnt veszélyesnek, ártalmatlannak látszottam. Azonban jogos a kérdésed, mert Haraszti Miklós Darabbéréből is mekkora ügy lett. Ő a Vörös Csillag Traktorgyárból írt le hasonlókat, én azt kéziratban olvastam akkoriban. Hát, abból óriási botrány lett, felfüggesztettet kapott érte! Abban nagyon jól leírja, hogyan lehet kizsákmányolni a melósokat. Darabbér, benne van a címében, és nagyon jól leírja az egész ottani világot. Ha Haraszti semmi mást nem csinált volna egész életében, csak ezt, akkor is beírta volna magát a magyar életmegismerés történetébe. Amikor befejeztük a munkát, a kutatási jelentést megírtam a Népművelési Intézetnek, és ott le volt téve valami szekrénybe az összes többivel együtt. Egyszer csak azt mondja Havas Gábor, hogy kinyitotta a szekrényt, és nem voltak ott a dossziék. Akkor az elveszett, és azóta nincs meg.Abban reménykedem, hogy esetleg elvitte a rendőrség, és akkor ez az egyetlen módja, hogy megmaradjon. Az írásom második fejezete a mosóműhelyről szólt, az szerencsére nem veszett el. Akkor csak vázlatosan írtam meg, és sokkal később, amikor Kemény István már kint élt Párizsban, 1985-ben, a 60. születésnapjára szamizdatban kiadtunk egy kötetet, aminek az volt a címe, hogy Isten éltessen Pista! Havas Gábor szinte erőszakkal érte el, hogy a tanulmányom be legyen fejezve, hogy kiadásra kész állapotba kerüljön a mosóműhelyről. Úgyhogy ez benne is van, meg is jelent abban a gyűjteményes kötetben.

Ebben az időben volt még egy másik nagyon érdekes munkám, amit Kemény szerzett, az Akadémia Filozófiai Intézetétől volt a megrendelés. Akkoriban szóba került Jánossy Ferenc trendelmélete. Az új gazdasági mechanizmus bukása után vagyunk már, ami ’72-ben hivatalosan is le lett fújva, de mégis utórezgésként, csak úgy elméletileg szóba került, hogy hogy is van ez a gazdasági fejlődés, mi az, amit ki lehet hozni egy társadalomból, és mi az, amit nem. Kemény szerezte ezt a megbízást és átpasszolta nekem. Három népszámlálás foglalkozási szerkezetét kellett összehasonlíthatóvá tenni, az 1930-asét, az 1949-esét és az 1960-asét. Mindhárom népszámlálás más-más fogalomrendszerrel dolgozott, és úgy kellett ezeket a csoportosításokat elvégezni, meg kicsit átdolgozni, átrakosgatni az adatokat, hogy összehasonlíthatók legyenek, hogy kapjunk egy időben összehasonlítható vonalat. Én ezt rettenetesen élveztem, nagyon nekem való munka volt, mert bogarászni kellett a népszámlálásokban. Mikor elkészült, idejött hozzám Kemény, fölült az asztalomra, lelógott a lába, és azt mondta: „nahát, nekem már más dolgom nincsen, mint a lábamat lógázni”. Akkor nekem nagyon jól esett, hogy ez volt az elismerés. Akkor valahogy az egyetem háttérbe szorul.

– De vizsgáztál rendesen?

– Vizsgáztam rendesen, mert hajtottam az ösztöndíjra, úgyhogy muszáj volt. Az interjúzást elég jól fizették. Hogy erre a nészámlálási összehasonlításért mennyi pénzt kaptam, arról fogalmam sincs, de akkor nekem minden pénz jelentős volt.

Aztán ’72 körül Kemény tartott egy előadást. A ’70-es népszámlálásnak akkor még csak a megyei kötetei jelentek meg, az összes foglalkozás összesített kötete még nem. Neki pedig kellett volna ehhez az előadáshoz az az adat, hogy együtt hány szakmunkás, betanított munkás, segédmunkás van Magyarországon. Havassal álltunk neki, hogy összesítsük ezeket a megyei köteteket. Borzalmas nagy munka volt a táblázatokból kiszedni az adatokat, és a táblázatokat kézzel összesíteni. Emlékszem, általában az Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, és akkor találkoztam Kis Jancsival, ott ismerkedtem meg vele. Mindig hátul ült, az utolsó asztalnál volt az ő foglalt helye, és mindig hatalmas könyvoszlopok voltak az asztalán. Bármikor mentem, ő ott volt. Egy idő után köszöntünk egymásnak – mikor az ember nagyon sokat látja a másikat a könyvtárba, akkor óhatatlanul is köszönőviszonyba kerül vele.

–  Mi volt az előzménye, hogy eltiltottak az egyetemi tanulmányaid folytatásától?

 – Volt egy református pap haverom, és 1975 augusztusában elmentünk együtt sörözni, megünnepelni a születésnapomat. Elmentünk a Margitszigetre, kiültünk a teraszra, együtt töltöttük a napot, végül valamelyik körúti étteremben kötöttünk ki. Amikor kijöttünk, a falon volt egy augusztus 20-i plakát, Konecsni György munkája. Az Országház kupolája volt rajta, fölötte egy óvó kéz, és a kéz vonala adta ki a kupolát, ami a kupola tetején – a vörös csillagnál – összeért. Én erre a kézre azon az éjszakán, egy átsörözött nap után egy bilincset rajzoltam.

– Mivel rajzoltál?

– Ceruzával, de Rotring volt,  jó hegyes, fogott rendesen, bele is vésődött a plakátba. Nem vettük észre, de épp ott állt egy rendőrautó, amiből rendőrök szálltak ki, megnézték a rajzot és rögtön igazoltattak. Bevittek a Deák Ferenc térre, a BRFK központi épületébe. Egy kihallgató tiszt irodájába vittek, a térre néztek az ablakai. Kihallgatott, kérdezte, hogy miért rajzoltam azt oda, faggatott. Akkor gondoltam, hogy na, most itt az alkalom, hogy bátor legyek, és azt nyögtem ki, hogy „mert rabságban él a magyar nemzet”. A kihallgató nem mondott erre semmit, csak egy fintort vágott, azonban ez a mondatom később nem került be a jegyzőkönyvbe. Ezután többször beidéztek a Tolnai Lajos utcába kihallgatásra. Nem tudom, mit lehetett ezen hónapokig rágódni, de sokszor jártam aztán oda. Először ujjlenyomatot vettek, és minden oldalról lefényképeztek. Mondjuk a cipőfűzőmet nem szedték el és el is engedtek, de ijesztésnek épp elég volt, az ember alaphangulatát megadták. Mindig vittem magammal az ügyvéd barátnőmet, Horváth Katit, akivel gyerekkorunkban együtt jártunk iskolába, hogy ne legyek annyira kiszolgáltatva nekik. A kihallgató tisztem, Pogácsásnak hívták, egy primitív alak volt. A falon volt egy kép, egy szakállas mókust ábrázolt. Kérdezte tőlem, hogy: „Na, tudja, ki van a képen?” Mondtam, hogy nem tudom.  Kiderült, hogy Dzserzsinszkij volt, a szovjet politikai rendőrség feje. „Na, most már legalább tudja, hogy hol van.” Többször kihallgattak, elmondtam vagy huszonötször, hogy mi történt. Aztán faggattak, hogy  kikkel barátkozom, kik az egyetemista társaim. Ködösítettem, ilyeneket mondtam, hogy „Egyetemre járok, az egyetemi társaim szintén oda járnak az egyetemre. Hát úgy különösebb, szorosabb barátom nincsen. Ott vagyunk egész nap. Meg ott a barátnőm, akivel egy házban lakom, nekem nincs más. Meg itt a barátnőm, az ügyvéd, ugye, ő is itt van.” „Eljön majd az az idő, amikor ilyen nagy papírra írja föl a barátait!” – próbáltak ijesztgetni. Azonban ennél mélyebbre nem jutottunk. Nem értettem, hogy még azon is rágódtak, hogy akkor én marxista vagyok vagy nem vagyok marxista. A végén, az iratismertetéskor megkaptam azt a jellemzést, amit az egyetemi, kari KISZ-titkár írt. Nagyon rosszindulatú volt, azt írta, hogy én nem vagyok marxista, és egyébként is Kemény Istvánnal vagyok szoros kapcsolatban. Kemény István neve mellett pedig zárójelben három felkiáltójel volt. Ez ily módon leginkább egy feljelentés volt, hogyha véletlenül eddig nem tették volna, akkor most vegyék észre Keményt is. Végül az egyetem eltiltott a tanulmányaim folytatásától, két félévre, ami ’76. június 30-val járt le. Ez azt jelentette, hogy 1975 szeptemberében már nem mehettem vissza az egyetemre. Ezek után írtam egy kérvényt, hogy mivel a negyedik évfolyamon, szociológia szakból oktatás nincs, hadd mehessek a szociológia szakosokkal tovább, és majd bepótolom a vizsgákat, de ezt nem engedélyezék. Nagyon gyors volt ez az én felfüggesztésem, mert akkor én még nem kaptam semmilyen büntetést, csak kihallgatásokra jártam. Először függesztettek fel az egyetemen, és csak később kaptam meg az ügyészi figyelmeztetést, rá fél évre. Az egyetem csak megelőlegezte, hogy bűnös vagyok. Ezt nyilván telefonnal, informális nyomásra intézték el, vagy túl buzgó volt a dékán.

–  Akkor ezzel bekerültél a nyilvántartásba?

– Szerintem már korábban bent kellett, hogy legyek Kemény, meg az egész cigánykutatás miatt. Szelényi Ivánnal is tartottam a kapcsolatot, meg összejövetelekre jártam, sok underground emberrel voltam jóban. Nagyon sokat jártam a Fiatal Művészek Klubjába, és ott csupa gyanús emberrel találkoztam. Az egyik alkalommal azt mondták, hogy ez volt a vége a kihallgatásoknak, és akkor mondta ez a Pogácsás Katinak, az ügyvédemnek, hogy nem is kell, hogy a következő alkalommal jöjjön, mert az már csak a lezárási aktus lesz, csak aláírjuk jegyzőkönyvet, szóval ez már csak formalitás. Akkor kezdett el kérdezgetni Keményről. Nagyon fifikás volt, gondolkodtam is rajta, hogy ha be akartak volna szervezni, akkor ez egy ilyen alkalom lehetett volna. Nem tudom, mennyire látszott rajtam, de azért meg voltam ijedve. Nem gondoltam volna, hogy ilyen simán megúszom. Különösen azután nem, hogy hadonásztam azzal a mondattal, hogy „rabságban él a magyar nemzet”.

– A szüleid mit szóltak mindehhez?

– Meg voltak ijedve. Pont itt volt a bátyám Svájcból, és az egyetemi tanulmányaimat féltették, és hogy megint bajba sodrom magamat meg a bátyámat is. A bátyám akkor már svájci állampolgár volt. Ez ’82-ben  be is következett, ki is utasították miattam az országból.

– Amikor felfüggesztettek, mennyiben változott az életed? A közveszélyes munkakerülés sújtott téged?

 – Nem, az volt beírva a személyimbe, hogy szellemi szabadfoglalkozású.

– Milyen gyakran igazoltattak?

– Gyakran.

– De miért?

– Sokat mozogtam. Aki nem mozgott, azt nem igazoltatták. Eljártam rendezvényekre, kocsmákba, ezeken a helyeken sokszor igazoltattak.

– Az, hogy felfüggesztettek az egyetemről, azt is jelenti, hogy nem kaptál ösztöndíjat?

– Nem kaptam semmit. Különben nagy sérelem ért engem akkor az egyetem részéről, mert a szociológiai tancsoport pont akkor elutazott Leningrádba. Úgy volt, hogy mehetek velük én is. Nagyon szerettem volna elmenni Leningrádba, de nem kaptam útlevelet. A Szovjetunióba még nehezebb volt kimenni, mint nyugatra. Nekem akkor volt egy leningrádi  ismerősöm, Budapesten egy buszon összeismerkedtem egy pasival, Borisz Nosziknak hívták, egy életrajzi könyvet írt Albert Schweitzerről, amit lefordítottak magyarra, és a magyar kiadásért kapott pénzt itt elkölthette. Itt volt két hétig. Őmiatta is szerettem volna eljutni Leningrádba. A csoporttársaim kint voltak két hétig, és nagyon jókat, érdekeseket meséltek, úgyhogy majd meghasadt a szívem, hogy nem mehettem. Ez még most is fáj!

–  Ez a felfüggesztés jelentősen befolyásolta a pályafutásodat?

– Elég jelentős döccenőt okozott, mert ott kellett hagynom a szociológia szakot, amit évekkel később tudtam csak befejezni. Előbb a történelem szakomat fejeztem be, egyszakosként, s csak utána, levelezőn tudtam befejezni a szociológiát, és végképp kiestem ebből a csapatból. Mondjuk nem voltam vidám miatta, mert jobb lett volna, ha akkor ott szépen, simán végigjárom velük. Azonban nem hiszem, hogy nagyon másképp csináltam volna a dolgokat, mindenképp az ellenzéknél kötöttem volna ki. Persze kényelmesebb lett volna csak simán elvégeznem az egyetemet. Mondjuk, az egész időszak nagyon lehangoló volt számomra, ráadásul ’76 novemberében halt meg az apám, majd ’77 februárjában Kemény emigrált Párizsba, a Népművelődési Intézetben pedig fölbontották a megbízási szerződésemet. Akkor írtam a Goldbergert, tehát egy elvégzett munka megírásán dolgoztam éppen. Olyan furcsa volt a világ, hogy Solt Ottília nevén tudtam dolgozni, az ő nevén tudtam megírni a kutatás jelentést is. Ezek rosszul jöttek egymás után, azonban Havas Gábor mindig szerzett nekem munkát, ezért úgy-ahogy, de talpon maradtam.

Havas Gábor indított egy a kutatást, az volt a címe, hogy Kistelepülések társadalma. Havas a ’71-es cigánykutatás során Baranyában járt, és írt is róla a kutatási jelentésében. Akkoriban kezdett érdeklődni a törpefalvak, a kisfalvak iránt. ’72-ben került nyilvánosságra az országos településfejlesztési koncepció, ami a településeket különböző szintekre sorolta be. Volt központi, meg alközponti, meg volt megtűrt és volt szerepkör nélküli település. A szerepkör nélküli településeket elsorvasztásra ítélték, mert úgy gondolták, hogy oda nem érdemes befektetni. Ezek többnyire kis falvak voltak. Viszont kiszemeltek egy központi települést, mondván, gazdaságosabb, ha a fejlesztéseket oda koncentrálják. Ott lehet mindenhez hozzájutni, orvoshoz, iskolához, templomhoz. Ezt a tsz-ek összevonása követte, és ez a tendencia máig hat. Azok a települések, amelyeket ma gettófalvaknak neveznek, és ahol leginkább erős az elcigányosodás, ezekből a falvakból nőttek ki 30-40 év alatt. Ennek a körzetesítésnek az lett a legvadabb hatása, hogy a helyi értelmiség elköltözött a központi településre, tehát helyben nem maradt tanító, pap, orvos. Úgy mondták akkoriban, hogy lefejeződött a falu társadalma, pláne, hogy a tsz-vezetőség is a központi településre került. A falu lakosai közül a fiatalabbak, jobb módúak és a képzettebbek is igyekeztek elköltözni. Ezt a folyamatot akarta Havas Gábor megfigyelni, és így választott egy körzetet Baranyában. A közeli város Szigetvár volt, az alközpont Szentlőrinc. Az a kis körzet, ahová mi jártunk, az ibafai körzet volt, aminek a központja Almamellék lett. Ott volt az iskola. Ezzel persze együtt járt, hogy bevezették a kollégiumi rendszert, a gyerekek körzeti kollégiumokban laktak és minden pénz Almamellékre ment. Ezeken a helyeken kutattunk legalább két évig, Ibafán, Horváthertelenden és Csebényben. Az én területem Horváthertelend volt. Ez az a vidék, ahová Gyűrűfű is tartozott, és ugye Gyűrűfű elnéptelenedett. Gyűrűfű jelképes kifejezés lett erre az egész folyamatra.

Akkor volt a Fővárosi Pedagógiai Intézeti munkám is. Ottília ott dolgozott, és Várhegyi György volt a vezetője. Mérei Ferenc pszichológus is sokat járt oda. Nagyon szerettem Méreit. Keménnyel együtt ült, tehát ők ismerték egymást a börtönből. A csoportról szóló írásai nagyon érdekesek voltak, pl. a Közösségek rejtett hálózata. Ő hozta be Magyarországra a szociometriát, mint módszert. A gyerekrajzokról, a gyermeklélektanról írt egy alapvető munkát. Amit lehetett, elolvastam tőle. Innen kaptam munkát, amikor az Erdélyi utcai iskolában folyt egy pedagógiai kísérlet, hogy iskolaotthonos rendszerben tanítsanak első-második osztályban szegény, cigány, hátrányos helyzetű gyerekeket, Zsolnai-módszerrel. Össze kellett hasonlítani másik, normál osztályban tanuló gyerekekkel, hogy mennyire tudja kompenzálni az iskolaotthon az otthoni hátrányokat. Ehhez egy háttérkutatást kellett végezni. Elmentem minden családhoz, és egy kis családleírást adtam. Nagy örömmel végeztem ezt a munkát a Józsefvárosban.

Volt még egy kutatás a hetvenes években, amelyben részt vettem, ez Nagy András kutatása volt, ami részben a magyar olajiparról szólt, gazdaságilag és technológiailag is, részben pedig kapcsolódott Kemény Ember és technika-kutatásához. Vidéki munkáscsoportokról szólt. Meg kellett tanulnom az olajipart legalább annyira, hogy egy műszaki emberrel tudjak beszélgetni. Sokat jártam a százhalombattai és a nyírbogdányi finomítóba. Sok interjút készítettem, és nagyon szerettem, mert olyan terület volt, amit nem ismertem. Ezt az Magyar tudományos Akadémia rendelte tőle, és az akadémiai kiadványok sorozatban jelent meg.

’76-ban kezdődött a Mezőgazdaságban dolgozó fiatalok életkörülményei című vizsgálat, amit Törzsök Erika hozott a KISZ Központi Bizottsága Ifjúságkutató Csoportjától. Havas átdolgozott kérdőívével dolgoztunk. Benne volt a család története, a családi gazdálkodás, és voltak a fiatalokra vonatkozó kérdések is. Itt is készítettünk interjúkat, különösen a tanulás, a szakmaválasztás szempontjából. Én Szentesre kerültem . Akkoriban nagyon korszerűsödött a mezőgazdaság, a ’70-es évek közepén nagy fölfutás volt,  új módszerek, új gépek és eljárások jöttek be. Szentesen nagyon érdekes dolgom volt, az Árpád TSZ-be jártam. Biciklivel közlekedtem, azzal jártam tanyákra, meg ki a melegházakhoz. Paradicsomot, paprikát termesztettek, és termálvizes fűtés volt a melegházakban.  Végigmagyarázták a technológiát a magtól a palántázáson keresztül a melegházba való kiültetésig, hogy melyik fajtának mi az előnye, és hogy kell szabályozni a levegőt, a hőmérsékletet, a páratartalmat. ’76 őszén már visszamehettem az egyetemre, történelem szakra, de akkor én még visszajártam Szentesre interjúzni. A szociológia szakomat nem tudtam folytatni, mert nem volt évfolyam, ahol folytathattam volna. ’79-ben adták meg az engedélyt a folytatásra, két évet számítottak be a hároméves nappali képzésből. Akkor kiegészítőn és esti tagozaton tudtam folytatni. Így ’78-ban végeztem történelem szakon, és csak ’81-ben mehettem államvizsgázni szociológiából.

– Miért nem vállaltál utána valamilyen állást?

–  Ahhoz, hogy erre igazán válaszolni tudjak, ahhoz nagyon bele kell mélyülni az ellenzéki történetbe. Igazán ’79-től lehet a nyilvános ellenzékiséget számítani Magyarországon. Addig is volt, de csak szűk körben létezett, ez az ellenzékiség magyarázza, hogy miért nem mentem állásba. Azonban én úgy éreztem, hogy állásban vagyok. Amikor már beindult a Szegényeket Támogató Alap, a SZETA, az ezzel való foglalkozás az időm jó részét kitöltötte, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy állásba menjek.

’79 őszén, amikor a SZETA megalakulása már tervbe volt véve, elmentünk a köreinkben lévő jogászokhoz, és megkérdeztük, hogy mit szólnak egy ilyen szervezet alapításához. Bányai Geyzához én mentem, aki ügyvéd volt és műfordító, ő nagyon-nagyon lebeszélt erről. Azt mondta, hogy „már látom magam előtt a vádiratot maguk ellen.” Ő főképpen közbűntényes vádaktól féltett, azért akart lebeszélni a SZETA alapításról, mert úgy gondolta, ezt úgyse lehet megúszni. Dornbach Alajost is megkérdeztük, ő az ellenzék jogi tanácsadója volt sokszor. Ő is lebeszélt minket. Aztán arra jutottunk, hogyha a hatóságok ügyet akarnak belőle csinálni, úgyis csinálnak. Ha az ellenzékkel kezdeni akarnak valamit, akkor úgyis kezdenek vele, mégis próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Végül nem lett semmi komoly hátrányunk, csak rendőrhatósági figyelmeztetgetések meg útlevélmegvonás. Azzal tudták fenyíteni meg kényszeríteni az embereket, hogy nem adtak útlevelet… A SZETA megalakulása 1979 decemberében történt. Ez egy ilyen beszélgető alakulás volt, amikor tervbe került, és aztán volt még egy találkozó 1980 januárjában, és februárban már a szövegezés történt. A SZETA üléseket három évig nálam tartottuk, minden hónap harmadik keddjén. A Szabad Európa Rádió minden alkalommal bemondta ezt, és Kasza László minden alkalommal elmesélte, hogy pontosan hova kell jönni, pontos címmel, telefonszámmal. 1976-ban meghalt az apám, és a lakásunkban megszűnt a műhelye, így akik jöttek a SZETA-rendezvényekre, ide hozták az adományokat. Egy nagyobb raktár pedig Ottíliánál volt.

– Anyukád mit szólt hozzá?

– Nem örült neki, de nem volt félős, engedte. A házban ugyan sipákoltak, hogy „Jön itt ez a sok idegen, és majd kirabolnak minket”, de anyám mindig megvédett a többi lakóval szemben. Mondta nekik, hogy „szépen, illedelmesen jönnek, jól öltözöttek, úri népek.”

– Hányan jártak föl?

– Alkalmanként 20-25 körül.

– Honnan jött a SZETA ötlete? Ki találta ki, hogy Szegényeket Támogató Alap legyen?

– Eredetileg nem is így hívtuk volna, hanem Szegényeket Segítő... és akkor gondolkoztunk, hogy mi legyen, Társaság, vagy Egyesület, de annak nem hívhattak, mert akkor elvállaltuk volna, hogy a hivatalos egyesületi törvény alá esünk. Akkor ez az „Alap” valahogy adta magát. Fontos volt, hogy ne segélyező legyen, mert ez olyan fensőbbséges, hanem inkább támogató. Mindenféle más segítséget is akartunk adni, jogi meg oktatási segítséget, nemcsak pénzt.

Ottília Esztergomba járt ebben az időben, én is mentem vele olykor, vitt oda ruhákat. Ami itthon volt maradék ruha – sok mindenféle nagyságút meg célút kapunk Svájcból –, azok közül én is összeszedtem egy párat. Ottília azt mondta, hogy olyat vigyünk, amit mindjárt használni lehet, amin működik a cipzár, gombok vannak rajta, gumi van benne, nem és méret szerint. Ez volt az adományozás alapelve. A szervezet ötlete Iványi Gáborral kapcsolódik össze. Iványi Gábor egy félig-meddig üldözött lelkész volt, aki egy metodistákból kivált gyülekezetet vezetett, a Magyar Evangéliumi Testvérközösséget. A hatóság állandóan megfigyelte és zaklatta őket, mert akkoriban ezeket a kisegyházakat szektáknak minősítették, és nagyon rossz szemmel nézte őket az Állami Egyházügyi Hivatal. Gábor sokat  járt Ottíliához, ott ismerkedtem meg én is vele. Iványi sokat járt Uszkára, ez Szabolcsban van, híres szegény hely volt akkoriban, cigányokhoz, prédikálni is. Akkor történt, hogy az egyik család hirtelen nagyon nyomorúságos helyzetbe került. Az apa megrokkant, és a kisgyerekek ott maradtak ellátatlanul. Amíg a leszázalékolási papírra vártak, volt néhány hónap, amikor nem volt jövedelmük. Iványi a saját gyülekezetében összegyűjtött pár száz forintot, ami akkor jelentősebb összeg volt, és ruhát a családnak, ami hirtelenjében kellett. Ez adta az ötletet, hogy ha Iványi és egy gyülekezet ezt meg tudja csinálni, akkor mi is tudjuk segíteni azokat, akikkel mi találkozunk! Ottília megszervezte ezeket az alakuló beszélgetéseket, ahol már ott voltak az akkor már az Charta aláírásgyűjtéssel valamennyire formálódó ellenzék tagjai, azok is, akik inkább elméleti dolgokkal foglalkoznak, mint mondjuk Kenedi János vagy Kis Jancsi. A gyakorlati részét a szociológusok csinálták, de minden elvi meg erkölcsi támogatást, használtruha-támogatást ők is megadtak, sőt pénzt is, ki amennyire tudott. Azért ez egy szegény társaság volt, értelmiségi, meg jól szituált, de az aktuális jövedelme mindenkinek alacsony volt. Így indult el a SZETA 1980 márciusában. Az első felhívásunkon szerepelt, hogy a SZETÁ-val a következő címeken lehet a kapcsolatot felvenni: Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottília és Nagy András. Ennek a felhívásnak az volt a címe, hogy Felhívás a szegények támogatására. Tehát nem segélyről, hanem támogatásról beszéltünk, úgy gondoljuk a támogatójelző inkább kifejezi tevékenységünk komplexitását, valamint az állami szociálpolitikával szemben a mi programunk nyilvános és társadalmilag ellenőrzött. A könyvelésünkbe bárki betekintést nyerhetett a támogatottak névtelenségének biztosítása mellett. Az volt az elképzelésünk, amit be is tudtunk tartani, hogy a pénzelosztásban az szavazhat, aki támogatatandó esetethoz, azok szavazhatnak a havi elosztható pénzről, akik aztán viszik is. Nagyon hamar csatlakozott hozzánk Kőszeg Ferenc, mint stabil tag, majd Mattern Éva, Győri Péter. Sokat volt itt Szilágyi Sándor, Petri György, Zsille Zoltán, Szabó Lívia, Vásárhelyi Judit. Az volt az elgondolásunk, hogy minden hónapban lesz pénzgyűjtés, ruhagyűjtés meg segítségfelajánlás, esetleg háztartási eszközök, bútorok gyűjtése, ha szükség van rá, akkor lehessen tudni, hogy honnan lehet hozni, mert mi ilyesmit azért raktározni nem tudtunk. Volt néhány erőteljes támogatónk: Malina János és Jeney Zoltán zeneszerzők, aktív segítő volt Demszky Gábor. Ő nagyon ígéretesen indult, egy nagyon jó tanulmányt írt a CS-házakról, ami akkoriban a Kritikában jelent meg. Voltak szabolcsi kapcsolatai, Nyírlugosra járt.

Itt vannak a korabeli feljegyzések: ’79 decemberében a SZETA 8940 forintot gyűjtött, ami körülbelül három szűkös havi fizetés volt. Ebből 6900 forintot osztottunk ki, nyolc családnak. Négyen kaptak 800 forintot, egy kapott 500-at, ketten kaptak 1000-et, és a Gábor egyik családja kapott 1200-at, a helyzettől meg a család nagyságától függően. Hasonlóan ment utána is. Ilyen volt a lista 1980 februárjában: Pósa. Árokszállási, ők Kardos Laci barátai voltak. Timpanon, az a Koszorú Lajosék cégét jelentette. Butkai Enikő, Ambrus Péter új belépők adománya, Bálint Péter, Polgár Judit, Mezei Gyuri adott száz-száz forintot. Nagy Bálinték ekkor, február-márciusban léptek be, mint építészcsoport, utána minden hónapban adtak pénzt. Somogyi Győző adott 3000 forintot, Vajda Misu, Kocsis Zoltán 600-600 forintot. Abban a hónapban összesen 11 680 forint jött össze, amit kiosztottunk. ’80. márciusában Szalai Panni, Hardi Emi, Ottília barátnői adtak, Petri, Sulyok Miki adtak egy ezrest, és még hoztak plusz pénzeket a saját ismeretségi körükből, oda van írva, hogy jeligére. Csákó Misi, Kertész Ákos, Bereményi Géza, Magyar Bálint is adtak, Nagy Bálint és társai, megint ezer forint. Jeligére jött 1000 forint. Kapitány Éva, Grawáts Péter 400 forintot adott. Körülbelül így nézett ki a következő hónap. 1980 augusztusában valami kultúrprogram volt, Nagy Bálint szervezett egy bált, ami gyűjtéssel volt összekapcsolva, és abból bejött 10 445 forint. Ránk fért, mert alig 5000 forint jött össze augusztusban. Minden hónapban hasonlóan jöttek össze az adományozandó összegek.

– Főleg azok kaptak adományt, akik olyan helyen laktak, ahova szociológusok jártak?

– Igen, igen, a feladóvevényeken látszik: Szatmárcseke, Uszka, Nógrádmegyer, Piliscsaba, Szomor, Magyargéc. Velük voltunk kapcsolatban, és ismeretlen helyre nem küldtünk semmit, csak olyan helyre, akiket ismertünk. Volt egy törekvés, hogy jó lenne, hogyha nemcsak a falusi cigánytelepi szegények kapnának pénzt. Akkor jött egy pesti ismeretség, egy fiatal nő, egy nagy tapasztalatú védőnő. Ő jelentkezett Ottíliánál, és vele jól tudtunk szövetkezni. Megkértük, hogy az ő eseteiből hozzon nekünk családokat, akiket ő segélyezésre alkalmasnak gondol, és adott is egy névsort. Tényleg úgy volt, hogy akiket alkalmasnak láttunk az ő leírásából, azokhoz elmentünk, így jött be néhány pesti eset. Pesten már nem mind cigányok voltak a segélyezettek, vidéken többségében igen.

– Volt a SZETÁ-nak alkalma hivatalosan is megnyilvánulni?

– Volt egy konferencia a 80-as években, ahova meghívtak minket. Nem azt mondták, hogy konferencia a szegénységről, hanem konferencia a hátrányos helyzetről. Én Pataki Ferenc szekciójában voltam. Ő szociálpszichológus volt, az egyetemen tanított, és ott nagyon összevesztünk.

– Volt szakadék a szakmán belül a hivatalos szociálpolitikusok és a nem hivatalosak között? Volt valami árok?

– Árok, árok, de mély árok... Az állami szociálpolitika olyan elveken nyugodott, hogy az, aki jó, meg aki igyekszik jó lenni, meg aki érdemes rá, az kap támogatást. Úgy gondolták, hogy vannak érdemes meg érdemtelen szegények. Meg akartak mindenkit fegyelmezni  és rendszabályozni. Az volt a szövegük, hogy „indokolatlan munkahely-változtatás” meg „vándormadár-effektus”, hogy nehogy véletlenül bérharcba bocsátkozzanak a dolgozók. Ez volt a hivatalos szociálpolitika elképzelése. Mi meg ép ésszel nyilván ez ellen voltunk. Úgy gondoltuk, hogy nem lehet a kettőt összekapcsolni. Világos volt, hogy ezzel a munkahely-változtatási paragrafus jogszabályba vételével kiesnek rendszerből az alkalmi munkások, akik csak pár hónapig dolgoznak egy állami gazdaságban vagy egy erdőgazdaságban, aztán nyáron elmennek begyűjtési munkákra. Hát hogy élnének meg másképpen? Ezzel a totális állam és a Kádár-rendszer lényege ellen is kénytelenek voltunk fordulni. Ez csak egy példa, de talán a legjobban ez fejezte ki a dolgok lényegét. A másik hivatalos elképzelés az volt, hogy meghatározott idejű munkaviszonyhoz voltak kötve a családi juttatások, a GYES meg a családi pótlék, és nem járt alanyi jogon. Ez csak a rendszerváltás után változott. Tehát ez röghözkötési és fegyelmezési eszköz volt, és ezt nem nem lehetett szó nélkül hagyni!

– Kik voltak a fő ideológusok, akik a SZETÁ-ban az ellenző cikkeket írogatták?

– Sokat írtam én is, le leginkább az, akinek ehhez türelme vagy kedve volt, és aztán megvitattuk. Ebben a legokosabb Ottília volt, ő volt a legkonstruktívabb ezekben a vitákban, valamint Pik Kati. Állandó  harcban álltam vele is, mert ő mindig igyekezett nyugalmasabb vizekre evezni, hogy ne legyünk kihívóak, ne legyünk direkt szembeszegülők. Ő volt a mérsékelt, én meg egyáltalán nem voltam mérsékelt. Azonban azt nem szerettem, amikor direkt politizálás lett a vitáinkból. Volt egy olyan irányzat, amely azzal támadta a SZETÁ-t, hogy a szegényeket fel akarjuk használni saját politikai céljainkra. Ezt támogatók állították, akik adományozni akartak volna, de nem akartak politizálni. Aki kapcsolatba akart lépni velünk, vagy ezekről a kérdésekről beszélni akart, el akarta mondani a fenntartásait, akkor az eljött, és elmondta. Ez volt az egyik aggályos dolog, amit fölhoztak a SZETÁ-val szemben, a másik a cigányok segélyezése, hogy miért a cigányokat támogatjuk.

–  Milyen nyilvánossága volt a SZETÁ-nak?

– Főleg a Szabad Európa Rádió, ami mindig bemondta az alkalmakat.

– Hogy került a SZER-hez a hír?

– Többnyire rajtam keresztül. Én voltam az összekötő. Kasza László volt az a rádiós újságíró, aki mindenféle társadalomtudományi dologgal foglalkozott, ilyen témájú műsorai voltak. A magyar ellenzék híreit rendszeresen közölte, felhívásokat, proklamációkat, kinyilvánításokat meg ilyesmiket. Úgy történt, hogy én beolvastam  a Művelődéskutató intézet telefonján ezeket a SZETÁ-s híreket hétről hétre Bécsbe Zsille Zoltánnak, és ő továbbította az információt. A SZER-t sokszor használtuk, hogy az információt eljuttassuk az érdeklődőknek. 1981. szeptember 11-ére meghirdettünk a Szabad Európán keresztül egy jótékonysági hangversenyt, Kocsis Zoltán adott volna a SZETA szegényei javára koncertet az Iparterv termében, a belvárosban. Malina János tartott volna egy zenetörténeti előadást, egy szép program lett volna. Amikor odamentünk, be volt zárva a terem, nem lehetett bemenni. Közel százan összejöttünk. Elkezdtek pánikolni civil ruhás rendőrök, hogy oszoljunk, menjünk haza. Kiabálták, hogy „a rendezvény elmarad, elmarad!” Nem is tudom, hogy kinek volt az ötlete, hogy gyűjtsünk most, és nekiálltunk egy sapkába pénzadományt gyűjteni, hogy valami mégis történjen. Úgy emlékszem, hogy kb. 3000 forint össze is jött.

– Ezek szerint a Szabad Európavolt a fórum.

– A Szabad Európa volt az egyik, igen. Akkor még nem volt Beszélő, az csak 81 végén indult. Addig történt a legtöbb dolog a SZETÁ-ban. Utána már mérsékelt volt a lendület, de logikus, mert a Beszélő fontosabbnak tűnt. Voltak még fölolvasások, pl. Eörsi István tartott fölolvasást, aztán Dalos Gyuri, Konrád György. Kenedinél is volt fölolvasás, és ehhez mindig gyűjtés csatlakozott. Kőszeg is nagyon szeretett bulikat szervezni, neki volt a legnagyobb lakása.

–1979-ben te is aláírtad a Charta tiltakozást. Mennyire lehet ennek a súlyát érezni?

– Amikor az aláírásgyűjtés történt, én nem is voltam Pesten, hanem Nógrádmegyeren interjúztam. Havasnak volt egy kutatása a Művelődéskutató Intézetben, Elcigányosodó kistelepülések társadalma volt a címe. Én akkor Nógrádmegyerre jártam, cigány családokhoz. Megvettem a helyi napilapot, a Nógrádi Híreket, mert ott csak azt lehetett kapni, leterítettem, azon ettem, és közben olvasgattam. Ez volt az abrosz. Akkor láttam meg azt a kis hírt, hogy Václav Havelt és társait rendszerellenes tevékenységért elítélték nem tudom hány évre. Mélységesen fölindultam, másnap hajnalban jött egy busz, azzal gyorsan vissza is mentem Budapestre. Úgy éreztem, biztos lesz valami tiltakozás, nehogy kimaradjak belőle. Mindjárt mentem Ottíliához, és ahol alá is lehetett írni, még éppen elcsíptem az ívet. Engem nem érdekelt, hogy Kádár Jánoshoz vagy Losonczyhoz ment a tiltakozás.Utána sokáig jöttek a hírek, hogy kit milyen megtorlás ért, és hogy kit hogyan fenyegettek. Én többnyire Nógrádmegyeren dolgoztam, és nem foglalkoztam annyira a nagypolitikával. De ezt az aláírást nagyon fontosnak tartottam.

– Az 1977-től működő szamizdat Naplóba is írtál?

– Igen. Kornis Mihály találta ki, úgy emlékszem. Kihalásos alapon lehetett belekerülni, csak akkor, ha valaki disszidált, vagy összeveszett és kilépett. Én az első, elit körben nem voltam még benne, csak a másodikban, ez olyan ’80 körül történt. Ahány példány volt, annyi példányba írtam le a szöveget, úgy emlékszem, három kötet volt, azt küldték tovább egy bonyolult rendszerben. Nem írtam nagyon sokat bele, egyszer írtam egy 56-os visszaemlékezést, annak nagy sikere volt. Ekkoriban volt még egy történés: 1980 augusztusában Varsóba repültünk volna.

–  Volna?

– Igen, volna. Azt terveztük, hogy szolidaritásunkat fejezzük ki a lengyel Szolidaritás mozgalommal. Mindenki külön vette meg a repülőjegyet nagy naívan, hogy ne legyen feltűnő. Mi voltunk Matolay Magdival ketten leányok. Ferihegyen voltunk, és már kezelték a jegyet, mintha minden rendben lenne, de aztán beirányítottak minket valami helyre, és kérték, hogy foglaljunk helyet. Akkor már lehetett érezni, hogy nem olyan nagyon van rendben minden. Aztán jöttek újabb és újabb ismerősök, Göndör Gyuri, Demszky Gábor, Sulyok Miklós, Rajk László nekik is mondták, hogy foglaljanak helyet. Mint kiderült, a rendőröknek névsoruk volt a Lengyelországba utazni szándékozókról. Aztán már nem adták vissza az útlevelet, mondták, hogy ne Varsóba menjünk, hanem haza. Később visszaadták a repülőjegy árát, de az útlevelet nem, azzal indokolták, hogy a kiutazásom közérdeket sért. ’89-ig nem is volt útlevelem.

1980 ősze az aukció jegyében telt, amit a SZETA 1980 decemberére tervezett. Hoztunk egy határozatot, hogy kilépünk a nyilvánosság elé. Sok vita szólt erről, de aztán így döntöttünk, és akinek nem tetszett, az elment. Sokan nem akarták nyilvánosság elé vinni ezt az ügyet, és nem akartak ilyen eszközökkel gyűjteni, hanem csak szép puha, fű alatti  mozgalmat szerettek volna, nem akartak konfrontálódni. Művészeket kértünk föl, hgy adjanak műtárgyakat a jótékonysági aukcióra. Be volt osztva, hogy melyikünk kihez megy el.

– Voltak elutasítások?

– Igen, sokan mondták, hogy ők nem politizálnak, nem akarták a művészetüket a politikába belekeverni, meg aggódtak, hogy ez egy illegális dolog. Nagy András meg tudta szervezni, hogy a 9. kerületben, a Kinizsi utcában, a Hazafias Népfront épületében lehessen az aukció. Persze voltak kikötések. Az egyik: Bereczky Lóránd művészettörténész, az MSZMP KB munkatársa védnöksége alá kerültünk, ő volt a biztosíték, hogy nagy baj nem fog történni. A másik: csak azt írhattuk a katalógusba, hogy műveket a hazai szegények támogatására ajánlották fel, nem jelenhetett meg sehol a SZETA neve, ez volt alku. Végül 106 művész 209 művet adott a kiállításra és aukcióra. Az ugyanakkor tartott iparművészeti és grafikai vásáron 41 művész vett részt. A következő művészek adtak műveket: Aknai János, Ábrahám Rafael, Balázs Eszter, Balla Margit, Bálint Endre, Bernáthy Sándor, Bikácsi Daniela, Borsos Miklós, Donáth Péter, Donáth Péter, Erdély Miklós, Galántai György. Gedő Ilka, Gyarmathy Tihamér, Karácsony Gábor. Károlyi Zsigmond, Keserü Ilona, Kígyós Sándor, Klimó Károly, Korniss Dezső, Kovács Albert, fe Lugossy László, Maurer Dóra, Melocco Miklós, Nádler István, Pauer Gyula, Reich Károly, Samu Géza, Somogyi Győző, Váli Dezső, Vásárhelyi Antal, Wahorn András és mások. Nagyon szép dolgok voltak az aukción, amit a szakemberek beáraztak.

Három napig tartott nyitva a kiállítás, és végén volt az aukció. A kiállítást Mészöly Miklós író nyitotta meg, körülbelül hatszázan jöttek el, telt ház volt. A csütörtök estétől vasárnap délig látható kiállításon becslések szerint 5000 néző fordult meg.

Rendesen, professzionálisan lett megszervezve. Először Szilágyi Jánost kértük fel levezetőnek, akkor ment egy műsora a Rádióban, a Senki többet harmadszor, nagyon hallgatott, sikeres műsor volt. Azt gondoltuk, hogy  igazán jópofa dolog lesz, és milyen jó kliensfogó ötlet. El is jött, megnézte a kiállítást, aztán másnap lemondta a részvételét. Akkor András szerzett egy igazi aukciólevezetőt a Bizományi Áruházból. Abszolút szakszerűen vezette,  nagyon jó lett az aukció. Így szépen rendben lefolyt az egész, de nagyon be voltunk tojva, mert nem lehetett tudni, hogy lecsapnak-e ránk, hagyják-e a dolgokat, mi fog történni. Végül nagy megkönnyebbülésünkre nem kobozták el az anyagot, nem zárták be a kiállítást, és nem vették el a pénzt sem. Az aukció nyertesei kaptak elismervényt, szépen becsomagolták a műalkotásokat, szakszerűen történt minden. Az aukción 105 művet vásároltak meg, és bejött elég sok pénz, kb. 170.000 Ft .

Utána összeültünk, hogy mire költsünk, hogy osszuk el. Az egyik cél a nyírlugosi építkezés volt. Demszky Gábor három vagy négy házat föl akart ott újítani, de közben a Megyei Tanács megígérte, hogy azt majd ők megcsinálják, és úgy is lett, így azt a pénzt a helyi cigány többségű óvodának adtuk. Aztán finanszíroztunk kútásást, meg vettünk egy családnak tehenet. Azt akartuk, hogy ne napi dolgokra menjen el ez a sok pénz, hanem komolyabbakra, amik valamit lendítenek annak a családnak a helyzetén. Valamennyi persze elment, mert egy kisebb összeget rászántunk arra, hogy a rászorult családoknak karácsonyi segítséget nyújtsunk.

Kőszeg Ferit a Charta aláírási időkből ismertem. Elég gyorsan rákattant a SZETÁ-ra. Ő irodalmár, szerkesztő volt, de szeretett volna valami tevékeny dolokban is részt venni. Ottíliát nagyon tisztelte, és úgy gondolta, a SZETA olyasmi, amiben ő hasznos tudna lenni. Ő találta ki, hogy szerkesszünk antológiát, aminek a bevételét a SZETA kapná. Úgy gondolta, hogyha egy ilyen jótékonysági aukciót a szegények javára meg lehetett szervezni a képzőművészek és iparművészek műveiből, akkor valami hasonlót össze lehetne hozni az irodalom területén is, amibe lehet szépirodalmi műveket, meg más írásokat, és sokszorosítható grafikákat is tenni, majd ezeket ezeket eladni vagy elárverezni.

– Ezek szerint ő találta ki a később Feketében címen megjelent antológiát?

– Igen, de Nagy András volt, aki mindig hajtotta, hogy csináljunk valamit nyilvánosság előtt,  hogy valami akció kell. Azt terveztük, hogy legyen belőle 100 számozott példány, ahol a képzőművészek a sokszorosított grafikát alá is írják, ez a gyűjtőknek fontos lehet, ezeket akár el is lehet árverezni, és  legyen 300 példány, ami pedig eladható. Hamarosan született hozzá egy felkérő levél ’81 tavaszán. Azt szerettük volna, ha ez az antológia ’81 karácsonyára elkészül. Ebből persze nem lett semmi, de ez csak részben múlt rajtunk.

Mindig nagy bajban voltunk a SZETÁ-s levelekkel, mert visszatartották, a SZETA-meghívók rendszeresen az események után érkeznek meg. Ha ilyen feladóval ment, akkor biztos, hogy nem érkezett meg időben a címzetthez. Tréfából használtunk olyan feladót is, hogy Űrkutatási Kormánybizottság Kozmikus Fizikai Szakbizottsága, de ha egyszerre ment több hasonló levél azonos feladóval, akkor már tudták, hogy vissza kell tartani. Valószínűleg tudták, hogy éppen van egy akció, és figyelték a postánkat. Hallgatózással meg telefon-lehallgatással tudtak a programjainkról. Az egyik megoldás az volt, hogy személyesen vittük el a leveleket legalább a pesti címekre. A másik megoldás a tértivevényes küldés volt, és azt nem tehették meg, hogy lenyelik a tértivevényt. Ez viszont nagyon költséges volt.Biztos, hogy besegített más is ebbe a bedobálgatásba, nemcsak mi ketten csináltuk. Akkor már eldőlt, hogy Kőszeggel mi ketten leszünk az antológia szerkesztői. Lehetőleg olyan írásműveket kértünk, ami még nem jelent meg máshol, fontosnak tartottuk, hogy első közlés legyen. Jeleztük, hogy szívesen vesszük, ha valaki kézírást ad, és fakszimilébe be tudjuk tenni a kötetbe. A képzőművészektől meg olyan műveket kértünk, ami szitatechnikával sokszorosítható. Ki-ki a maga vonalán elkezdte kérdezgetni a felkért embereket. Többen bedolgoztak ebbe, Kozák Gyula, Nagy András, Ottília és Havas Gábor, ha valakinek közeli ismerőse volt a felkértek közül, akkor ő kérdezte meg. A felkérő levélbe beírtuk, hogy nem cenzúrázunk, mindenkinek a saját felelőssége, hogy mit közöl.

Kőszeg mesélte, hogy fölhívta őt Lengyel Balázs író, hogy az Újhold bizottsága összeült, megtárgyalták a felkérést, és úgy döntöttek, hogy nem adnak a SZETA-antológiának írásokat. Ez volt az egyetlen olyan visszautasítás, ami meg volt tárgyalva, végig volt gondolva, volt mögötte valami ideológia. Itt nem az történt, hogy fölhívta őket valami kultúrpolitikus vagy egy zsernyák, hogy „ne adjatok, mert bajotok lesz belőle”, hanem ők ezt végiggondolták és eldöntötték. Kőszeg azt mondta, hogy könnyebb így megideologizálni a visszautasítást, mint kimondani, hogy nem adunk írásokat, mert be vagyunk szarva. Az volt az érvük, hogy elég egy külföldi megjelenés – példaként hozták ezt föl – vagy valaki körül egy politikai cirkusz, és már kész is a baj, és ők pedig nem szeretnének részt venni ilyen politikai cirkuszban.

Valamint hogy ők nem akarják még azt a látszatot se kelteni, hogy szükségük van ilyesféle reklámra, erre se Nemes Nagy Ágnes, se Mándy nem szorul rá.

– Kik voltak még a felkértek között?

– Voltak még, akik eleve azt mondták, hogy nem adnak, például Csoóri Sándor. Ő adott volna, mert nagyon rokonszenvezett velünk, de végre már nagyon komoly ígéretet kapott, hogy indul egy népi folyóirat, és nem akarja ezzel veszélyeztetni. Aztán persze nem indult. Csurka Istvánnal Kőszeg a New York kávéházban beszélt, és Csurka ott közölte vele, hogy nem ad. Nem indokolta, viszont elővett egy ezrest a zsebéből, hogy ezt a SZETÁ-nak küldi. Vas István azt mondta, hogy hagyják őt békén az ilyen SZETA-féle dolgokkal, mert szerinte most Magyarországon nincsenek is igazi szegények. Ha olyan szegények lennének, mint a ’30-as években voltak, akkor lenne értelme az ilyen SZETÁ-s tevékenységnek. Azt mondta, hogy ha majd azt fogja látni, hogy szedik a csikket a körúton, akkor ő is azt fogja mondani, hogy legyen SZETA. Vas István azt mondta még, hogy a cigányokat pedig hagyjuk, mert azok nem igazi szegények, azok cigányok, nem számít, ha ők nyomorognak. Kőszeg a Kortárs szerkesztőségében találkozott Páskándi Gézával, aki azt mondta, hogy úgysem jelenhet meg ez az antológia. Akkor visszavonod, amit adtál? – kérdezte Kőszeg. Nem, amit egyszer odaadtam, azt nem vonom vissza! De meg fog jelenni – mondta Kőszeg. Nem jelenhet meg – mondta a költő. Ez a párbeszéd még vagy háromszor megismétlődött., majd Kőszeg elindult kifelé, nem tudta, mit tegyen, és akkor Páskándi utánaszólt, hogy tudod, én hat évet ültem Romániában. Akkor Kőszeg elszégyellte magát. Végül azonban benne maradt Páskándi verse, mert nem vonta vissza.

A fő személy, aki próbálta meggyőzni az embereket, hogy vonják vissza, Funk Miklós volt, az Irodalmi Alap titkára. Kőszeg azt írja a visszaemlékezésében, hogy „az érintettek elmondása szerint fenyegetések is elhangzottak ösztöndíjkérelmek visszautasítása, sőt olyasmi is, hogy a renitens művész gyermeke nem tanulhat tovább. Beney Zsuzsát azzal győzködték, nem tudhatja, milyen írások társaságában fog megjelenni. Erre Beney ezt válaszolta: Ha a Kortárs-ban publikálok, akkor sem tudhatom.” Ezek a beszélgetések többnyire a munkahelyeken zajlottak. Akik a Mozgó Világban szoktak írni, azokkal Kulin Ferenc, főszerkesztő beszélgetett, az ÉS-ben meg Jovánovics Miklós, hogy ne adjanak írásokat vagy ha már adtak, vonják vissza. Még a Kornis-féle szamizdat  Naplóba is bekerült Csalog Zsolt beszámolója, hogy őt hogy akarták lebeszélni. Csalog azt írta, hogy Kulin érzékeltette: üzenetet tolmácsol, és Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes megbízásából folytatja ezeket a beszélgetéseket, de mindvégig barátságos volt. Volt egy kérése, hogy Csalog nyilvános nyilatkozatban határolja el magát az antológiától és a SZETÁ-tól, amit ő elutasított, sőt, írásban megerősítette a megjelenést. Funk Miklós azt mondta azoknak, akikkel beszélt, hogy ez egy engedély nélküli kiadvány, és úgysem fog megjelenni.

Az irodalmárok közül benne volt Berkovits György, Bella István, Czakó Gábor, Dalos György, Eörsi István, Hervay Gizella, Horgas Béla és Levendel Júlia, Jékely Zoltán, Karinthy Ferenc, Képes Géza, Marsall László, Mózes Lajos, Tóth Bálint, Tóth Erzsébet, Beney Zsuzsa, Váncsa István, Konrád György, Gyárfás Miklós, Utassy Joe, Kemenszki Judit, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Ungváry Rudolf és Kerényi Grácia. A szentendrei képzőművészeket  úgy kértük föl, hogy elmentünk Szentendrére, Kőszeggel ketten. Először Deim Pálhoz mentünk, és amikor elterjedt, hogy Deim Pál adott, akkor már adtak a többiek is. Ő volt a legtekintélyesebb. Még nekünk is adott személyesen egy-egy nyomatot, ajándékba. Gyarmathy Tihamér, Keserü Ilona írásban visszavonta a művét. Somogyi Győzőt először Nagy Bálint kereste föl, és akkor írt Nagy Bálintnak egy levelet, hogy ő szeretne többet tudni a SZETÁ-ról, meg hogy ő ezeket a szociológusokat nem ismeri. Úgy gondolta, hogy többet kell tudnia ahhoz, hogy támogatni tudjon minket. Én mentem el hozzá, és amikor megkapta a felvilágosítást, utána támogatta a SZETÁ-t. Kováts Albert, Vásárhelyi Tóni, Wahorn András, Zámbó István. Szenes Zsuzsa, Pauer Gyula, Galántai György, Vilt Tibor, Maurer Dóra, Bálint Endre, Bukta Imre, Gy. Molnár István, Birkás Gergely adtak egy-egy művet, Szabados Árpád pedig visszavonta. Erdély Miklóshoz én mentem el, hogy adjon egy művet. Gondolkozott, gondolkozott – aztán maga elé vett egy papírlapot meg egy ceruzát, ökölre fogta a ceruzát, hatalmasakat körözött vele, és mondta, hogy tessék, kész. Kőszeg őrjöngött, amikor meglátta!

– De beraktátok?

– Be, persze! Megmondtuk, hogy nem cenzúrázunk, ez Erdély felelőssége volt. Ha az irodalmi oldalát nézem, 38-an adtak, és 4-en vonták vissza, a képzőművészek közül 21 adott, és csak Szabados vonta vissza. Szóval azért elég szépen maradtak bent. Elsőnek Apáti Miklós vonta vissza a művét, ami azért volt kínos, mert ő egy Feketében című verset adott, ami a kötet címadója lett. Azonban mire ez kiderült, már ki volt szedve a tartalomjegyzék, úgyhogy a tartalomjegyzékből csak ki lett feketézve a cím, a művet azonban kivettük belőle, mert még nem volt befűzve. Még három  lemondó volt: Lázár Ervin, Vathy Zsuzsa és Vasadi Péter. Ez a négy vissszavonás volt a 38-ból. A borító is nagyon szép lett, fényes fekete volt, és feketével volt rányomtatva a cím, csak mattan, és egy kicsit ki is volt domborítva. A belső lapon pedig a résztvevők aláírása. Ennek az az érdekessége, hogy azoknak a neve is rajta van, akik visszavonták az írásukat, mert innen már nem lehetett kivenni.

A sokszorosítás nem volt könnyű dolog ebben az időben, mert a hatóságok nagyon figyelték a sokszorosítási lehetőségeket. Fénymásolás még nem volt, csak stencil, ahhoz is nehéz volt hozzájutni, de azt még lehetett, kéz alatt. A stencilgépeket nagyon őrizték. Emlékszem, a Népművelési Intézetben rácsos ajtó mögött volt, de máshol is, például az Akadémián is ilyen szigorúan őrizték. Ezekben az intézetekben mindig tartottak valami sokszorosító gépet, és annak külön felelőse volt. Kőszeg azt mondja, hogy amikor elkezdtünk dolgozni, és találkozott a nyomtatási nehézségekkel, akkor jött rá, hogy ez a rendszer nem tudja magát már sokáig tartani, mert olyan mértékű feketepiaca volt ennek a szigorúan titkos, többszörösen ellenőrzött nyomtatásnak, hogy nem hivatalosan mindent nyomtatást el lehetett intézni. Elmondta, hogy amikor ő egy könyvkiadóban dolgozott, akkor ők már azt is tudták, hogy három év múlva mi fog kijönni, de gyorsan előállítani egy kiadványt nem tudtak. A feketepiacon pedig napok alatt ki lehetett nyomtatni bármit, ha az embernek megvolt az összeköttetése, a helyei meg a pénze. Egy csomó kis nyomda volt, tsz-melléküzemágak is éltek ilyesmiből. Ebben az időben már, a ’80-as évekre, egy csomó kis kóceráj nyomda működött, amelyek szolgáltatásait olykor még az állami intézmények is igénybe vették, mert ha ők arra vártak volna, hogy egy-egy kiadványukat az állami nyomda állítsa elő a maga útján, akkor az egy évbe is beletelt volna.

A VÁTI-nak, azaz a Várostervezési Intézetnek volt egy szedőterme, Gyarmathy Kati építész hozta ezt a kapcsolatot, ott szedték ki az antológia első változatát. Nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy ez szamizdat, mert fusimunka, mellékmunka volt, különpénz járt érte. Ott történt a hiba, hogy Kőszeg, mint szerkesztő, minden szöveget mániákusan javít, és persze most is bement a szedőterembe javítani. A bevezetőn akart valamit szépíteni. Lebuktak, másnap már ellenőrzés volt a szedőteremben, meg nálunk házkutatás. Ez ’82 júliusában történt. Akkor Kőszeg tett egy következő kísérletet a szedésre – ami az Országos Vezetőképzőben történt. Ott dolgozott egy gépírólány, valami ismerős ajánlotta, ő is fusiba vállalta be a munkát. Az előszót csak a végén adta oda neki Kőszeg, amikor már a többi le volt írva, ki volt szedve, és akkor azt mondta a lány, hogy az apukája azt tanácsolta, hogy ilyen munkát ne vállaljon, és ne is adja vissza a szövegeket, amik ki vannak szedve. Így történt, hogy másodszor is elvesztettük a kiszedett szöveget. Aztán harmadszorra is nekifutottunk a szedésnek. A Continental Szállodában, a Dohány utcában dolgozott ez a lány. Ő nem volt szívbajos, nem érdekelte, hogy ez szamizdat. Az is egy elzárt hely volt, egy lélek nem volt az egész épületben. Már okultunk az előzményekből, ezért naponta bejártam hozzá, naponta hoztam el tőle a kész anyagot, és naponta fizettem. Sikerült is a harmadik szedés, mert nagyon konspiráltunk. Senki nem tudott róla, rám pedig nem voltak úgy rám ragadva a rendőrök. Házkutatás se volt épp nálam, nyugalom volt. Volt egy emberünk, egy nyomdász, aki Dunakeszin lakott, ő készítette el a lemezeket, azonban ott is házkutatás volt, és a lemezeket elkobozták. A lemezeket végül Demszky csináltatta meg, Soroksáron, mert már nem bírta nézni ezt a töketlenkedést, amit másfél évig műveltünk. Ő két nap alatt megszervez bármit, mi meg másfél évig nem voltunk képesek rá. A következő feladat az összehordás volt, sorba kellett rakni a lapokat, és bele kellett tenni a helyére a nyomatokat. Ez egy nagy munka volt, és több helyen végeztük, hogy ne egy helyre koncentrálódjon az anyag. Csongor Annánál csináltuk, neki volt egy hatalmas asztala, Sulyok Miklós segített benne. A kötést meg a vágást is Sulyok intézte, azonban követték, és szállítás közben elkobozták a még lapokban lévő könyveket, őt magát pedig bevitték a rendőrségre. Jellemző, hogy akkor csaptak le, amikor már ott volt a tartalomjegyzék, hogy pontosan ismerjék a résztvevőket. Bába Iván is szervezett kötést, valami 80 példányt, és ez az egy adag maradt meg végül a könyvből. Ennyi viszontagság után ’83. február 12-én lett meg a könyvbemutató, Kőszeg lakásában.

– A szerzők kaptak belőle?

– Igen, úgyhogy ez a 80 példány szinte fölszívódott, mert szétvitték. Nekem nincs is belőle példányom. Nem azért nem tettem el, mert egy hanyag disznó vagyok, hanem mert nem volt több, én nem is kaptam belőle. Kaptak belőle az alkotók, és ami maradt, azt még meg lehett venni, de nekem nem volt rá pénzem. Nyilván el lehetett volna ezt rendesen adni, 2-3 ezer forintért, de hát elvitte a rendőrség, ezért eladni vagy elárverezni már nem nagyon maradt példány. ’83. januárban született egy levéltervezet. Azt szerettük volna, hogy az alkotók írják alá ezt a Köpeczi Béla művelődési miniszternek címzett kérelmet, hogy a rendőrség szolgáltassa vissza a lefoglalt példányokat, és a további terjesztést ne akadályozzák. De ez csak egy terv maradt, végül ebből nem lett semmi, mert nem lett volna szerencsés egy ilyen hercehurca után még egy ilyen aláírásra kérni a szerzőket.

A SZETÁ-nak azonban voltak más bevételei is. Háy Ági évekig foglalkozott városifolklór-gyűjtéssel. Volt is egy kiadványa, egy nagyon szép, kevés példányban megjelenő könyv. 1981 júniusában ebből a gyűjtésből adtunk elő. Többen összeálltunk, akiknek volt humorizáló kedve, és előszedtünk régi dalokat, Darvas Ferenc kísért zongorán. Blokkokban adtuk elő Háy Ági gyűjtését, voltak reklámok, vécéfeliratok, mulató mondókák, majd közkedvelt dalok átköltése, ezt a blokkot Krassó és Háy Ági együtt adta elő. Petrivel mi is énekeltünk egy duettet. Azután voltak slágerek, slágerátköltések, több még a háború előtt született. Volt egy politikai blokk is, meg börtönblokk, aztán Toldi átköltése is elő volt adva, majd kórus is. Ottília Komjádi utcai lakásában szerveztük, nálam voltak a próbák. Nyilvános előadás volt, meg lett hirdetve, Látványos koalíció címmel. Annyian voltak, hogy Ottília három szobájába épp befértek. Akkor ebből nagy sikerű előadást tartottunk. Eléggé trágár volt, aztán mondtuk, hogy aki akar, most menjen el, mert most politikai viccek következnek, de nem mentek el az emberek, bátran ott maradtak. Volt hozzá gyűjtés a SZETA javára, mindig bejött egy alkalommal pár ezer forint.

– Ki találta ki a lengyel gyerekek üdültetését?

– A nyolcvanas évek elején nagyon benne volt a levegőben, hogy a  lengyelekkel valahogy szolidarítani kell. A lengyel gyerekek nyaraltatása Nagy András szívügye volt, a Szolidaritás mozgalommal való szolidaritás példája volt. Nagy András tartotta fontosnak, hogy kilépjünk a nyilvánosság elé és mozgósítsunk. Akcionalista volt, szerette, ha csinálunk valamit. 1981. július 10-től 26-ig a SZETA kéthetes üdülőtábort szervezett, 80 000 forintot adtak össze az adományozók, ez fedezte az utazás és az ellátás költségeit. Repülővel jöttek, hogy ne lehessen őket leszállítani a vonatról, és vonattal mentek vissza, mert akkor már biztos volt, hogy hazaengedik őket. A gyerekek július 10-én érkeztek Ferihegyre. 24 gyerek jött, 9-14 év között, plusz három felnőtt kísérő, akik ilyen pedagógusféle fiatal nők voltak. Egy pár napig budapesti családoknál voltak elszállásolva, és voltak közös programok, Vidámpark meg Állatkert és gyerekprogramok. Utána mentek le Balatonra, pontosabban a Balaton-felvidéken Kékkútra Kende János filmrendező és Erős Tamás belsőépítész házába. Egy hatalmas felújított, komfortosított parasztház volt, amihez tartozott egy nagy pajta is. Volt lányszoba, fiúszoba, és a pajtában aludtak a kísérők, a magyar vendégek meg a kíváncsiskodók. Egy bő hétig voltak ott. Az udvaron nagy főzéseket rendeztünk, Petri Gyuri volt a főszakács. A faluból sokan jöttek, hoztak mindenfélét. Sok vendég érkezett, akik hoztak élelmiszert, a gyerekeknek adományt, csokit, meg amit gondoltak.

– Te is ott voltál?

– Úgy voltam ott, hogy a déli parton, Zamárdiban nyaralt akkor a gyerekkori barátnőm és a bátyám családostul. A bátyám Svájcban lakott, de itt nyaraltak a két gyerekkel. Én meg pendliztem a két part között. Még a Balatonon voltak a lengyel gyerekek, amikor Lajos bátyám kapott egy idézést. Egy rendőr személyesen adta át, hogy fel kell mennie Pestre, az Idegenrendészethez. Én is mentem vele, ahol közölték vele, hogy éjfélig el kell hagynia az országot, de a családja maradhat. Indokolás nem volt. Akkor visszamentünk a Balatonra, összepakoltak, és mindannyian hazamentek Svájcba. Két évig nem is engedték be Magyarországra. Mindig  érdeklődött a hatóságoknál, hogy mikor jöhet, mert nem akarta kockáztatni, hogy a határról fordítsák vissza. Azonban mindig azt a választ kapta, hogy majd értesítjük. Kérdezte, hogy miért sújtják ezzel, de mindig csak az volt a válasz, hogy „van magának egy húga, ugye”? Ennyi volt a magyarázat. Ez fölháborító dolog volt, akkor nagyon fölzaklatott, hogy a bátyám, aki nem is volt benne a gyereknyaraltatásban, mi a francról tehet, miért teszik ezt vele…

Kékkúton ott volt Demszky Gábor, Matolay Magda, Solt Ottília, Nagy András, Kerényi Grácia, Krassó György, Kőszeg Feri, Buda Géza, Sulyok Miklós, meg Petri hölgykoszorúja, aztán filmesek, Gödrös Frigyes, Gazdag Gyula. Nagy vendégjárás volt, jöttek-mentek az emberek. Kellemes hely volt, és nagyon szerették a gyerekek is. Nem volt közel a part, legalább 2–3 km, de ez nem volt baj, mert különben állandóan azon kellett volna rettegni, hogy nehogy belefulladjon valaki a Balatonba. Külön program volt, lemenni oda, és felügyelettel lehetett fürdeni. A hatóság azonban nem könnyen nyugodott bele a helyzetbe, kiküldték a KÖJÁL-t ellenőrizni, így hamarabb is vissza kellett menni Pestre, ahol még mindig volt egy-két nap. A hazainduló gyerekek föl lettek szerelve csomagokkal, úgy mentek haza. Mosóport,  kaját, csokit kaptak, mindenki vitt egy rendesebb családi csomagot.

Ezután tervezgettük, hogy majd 1982-re mit szervezzünk. A SZETA elindított egy akciót, amelynek a címe: Felhívás a lengyel nép segítésére, és egészen népfrontos volt az aláíró társaság: Balczó András, Bouquet Gábor, Endreffy Zoltán, Kerényi Grácia, Lengyel Gabriella, ifj. Bibó István, Demszky Gábor, Iványi Gábor, dr. Krassó György, Nagy András. Ez a felhívás a puccs után, 1981. december 21-én kelt. Kértük mindazokat, akik vállalni tudják lengyel munkásgyerekek vendégül látását, vagy az ellátásuk és utazásuk költségeihez való hozzájárulást, jelentkezzenek a felhívásban megadott címeken. A Szabad Európa Rádióban tettük közzé, és Rajk-butikban isvoltak ebből példányok. Végül az egészből nem lett semmi. Az első 45 lengyel gyermek érkezését 1982 augusztusában vártuk, azonban nem érkeznek meg, mivel a lengyel belügy megakadályozta, hogy vonatjegyet kapjon a csoport. Aztán nagyon nehezen folytatódott az egész, mert a SZETA kezdeti lendülete  alábbhagyott. Én visszavonultam, mert megcsaládosodtam közben, és ’83 tájban én már nem nagyon működtem a SZETÁ-ban, csak nagyon korlátozottan.

– Hol voltak a SZETA-összejövetelek, amikor már nem nálad voltak?

– Szerintem nem voltak összejövetelek. Csanádi Gábor és Ladányi János írtak akkoriban Budapest szegregálódásról, és azt előadták az Ottíliánál. Az is a SZETA jegyében történt. Nem volt gyűjtés, de volt SZETA-előadás. Azonban ilyen rendszeres begyűjtő-elosztó alkalmak, mint korábban, úgy emlékszem, nem voltak.

– És mi volt ez az Isten éltessen Pista története?

– Havas találta ki, hogy Kemény István 1985-ben lesz 60 éves, és ebből az alkalomból ki kellene adni egy neki tisztelgő tanulmánykötetet. Akkor ő már Párizsban élt, úgyhogy világos volt, hogy ez egy illegális, szamizdat kiadvány lesz.

Akkoriban a család uralta az életemet, a férjemet elvitték katonának és ’84 szeptemberében született Kornél. Úgyhogy ’85-ig én nem nagyon csináltam semmi szakmába vágót, otthon voltam a gyerekkel. A terhességemet és a kisbabás időmet is nagyjából a férjem nélkül töltöttem. Havas sokat járt hozzánk, törődött velünk, és újságolta, hogy szerkesztenek egy tanulmánykötetet Kemény tiszteletére, szerette volna, hogy én is benne legyek a Goldberger mosóműhelyről írt tanulmányommal, ami úgysem jelent meg annak idején a szerződésbontásom miatt. Javasolta, hogy hozzam kiadható állapotba. Nagyon örültem neki, de féltem is közben, mert terhesség, szülés, szoptatás után visszatérni oda, hogy az ember egy ép mondatot leírjon, az nagyon nehéz. Azonban Havas a nyakamra járt, hogy csináljam. Annyira akarta, hogy ne maradjak ki belőle! Nagyon hálás vagyok neki, így utólag is. Végül sikerült, megírtam. Biztos, hogyha nyugodtabb időszakban születik ez a tanulmány, akkor jobb lett volna, és simábbak lettek volna mondatok, de az a lényeg, hogy benne van a kötetben, és nagyon jó, hogy a mosóműhelyből így lett valami publikáció.

– A nyolcvanas évek második felében milyen közéleti tevékenységeid voltak?

– ’86-ban indult Havasnak egy kutatása, Elcigányosodó kisfalvak társadalma címmel. Akkor már ki lehetett mondani, hogy „elcigányosodó”. Bő két évig jártam Fájba, Borsod megyébe, ami Encshez közel volt. A tanítóéknál laktam, mindegyik családhoz elmentem, volt egy részletes, hosszú kérdőív meg interjúk, nagy kedvvel és nyugalommal dolgoztam ott. Amikor Kornélka már szobatiszta volt, gyakran elvittem őt is magammal. Ez volt akkor a munkám, de nem írtam róla tanulmányt, csak sok interjút készítettem. A következő lépés Miskolc volt. Amikor ’87–88-ban szóba került, hogy lehetne Miskolcon kutatni, nagyon megörültem neki. Miskolcon akkor már munkanélküliség volt, és ott alakult meg az első Munkaügyi Központ. Ott vezették be kísérletképpen először a jövedelempótló támogatást és a közmunkát. Havas Gábornak az volt a gondolata, hogy nézzük meg, kik a közmunkások Miskolcon. A Művelődéskutató Intézet megbízásából mentünk, kikértük a papírjaikat, amiket kijegyzeteltem, és interjúztunk.

– Mi volt a TDDSZ, aminek a munkájában te is részt vettél?

– Ez a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete volt, ez volt az első szabad szakszervezet a Kádár-korszak végén. 1988-ban akakult, Forgács Pali volt az első elnöke. Ebben én nagyon aktív voltam. Miután alakultak ágazati szakszervezetek, akkor javasoltam, hogy alakítsunk külön szekciót a szabadfoglalkozásúaknak, és megválasztottak bizalminak. Úgyhogy én benne voltam már kezdetben is a TDDSZ-választmányban. Nagyon sokat üléseztünk. Benne volt Forgács Pál, mint régi szakszervezetis, aztán Kerekes György, Pokorni Zoltán, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének  alakítója, Léderer Pál.  Én valószínűleg Solt Ottílián keresztül kerültem bele, de már nem emlékszem pontosan. Nagyon megtetszett, és megörültem neki. Úgy gondoltam, hogy ez olyasmi, ami addig nagyon hiányzott a magyar közéletből. Sokat éltem munkáskörnyezetben, a férjem is munkás volt, és a kutatások során sok élő munkással találkoztam, és mindig nagy kérdés volt számomra, hogy miért nincs szakszervezet,  miért vannak annyira kiszolgáltatva a munkáltatóknak.

A Goldbergerben is az történt, hogy a munkaszervezési dolgokat, az előléptetést, a büntetéseket, az órabéremeléseket meg a munkatempót az üzemi négyszög határozta meg. Ez pedig a következőkből állt: a párttitkár, a KISZ-titkár, a szakszervezeti bizalmi és a szakmai vezetés, vagyis a művezető. A szakszervezetnek tehát, nem mondom, hogy semmi szava nem volt, de nagyon formális volt a beleszólása. Olyan hülyeségekkel foglalkoztak, hogy brigádnaplót írtak, meg a brigád elment moziba, pogácsadélutánt szerveztek, szóval jelentéktelen dolgokkal foglalkoztak, a lényeges dolgokkal pedig nem egyáltalán nem: a munkavédelemmel, az oktatással, a pénzzel, a munkatempóval, a normarendszerrel, amelyek a munkás életét meghatározzák. A szakszervezethez tartozott volna még az üdülések elosztása, de ritkán került az emberekre sor, kevés volt a hely, meg drága dolog volt elmenni egy üdülésre. Nem volt valós érdekképviselet, úgyhogy nagyon ideje volt, hogy végre legyen. Mi már akkor végigéltük a Szolidaritást a lengyeleknél, tudtuk, hogy létezhet igazi szakszervezet, ami képes megmozdítani az embereket. Minket nagyon belelkesített ez az egész lengyel dolog, reményt adott az embernek, hogy itt is van értelme hasonlóba belekezdeni. Azt az ember el sem tudta képzelni egy darabig, hogy egy olyan, független szakszervezet alakuljon, amelyik nem pártirányítású. Akkor én nagyon lelkesen szerveztem a mi kis szekciónkat, ezt a szabadfoglalkozású csoportot. Találkozgattunk is, havonta egyszer biztos, hogy szerveztünk valami találkozót.

– Kik volt még benne a szabadfoglalkozású szekcióban?

– Göncz Árpád, Fencsik Flóra, Szilágyi Sándor, Radnóti Sándor, még Kőszeg Feri is ott volt, fordítók, sőt, egy bűvész is, még most is kapok bűvészkonferenciákra meghívókat… Kocsmákban találkoztunk, főleg a Horváth Mihály téren, meg a Tilos az Á-ba vettük be magunkat. Jó hely volt, később itt ülésezett több alkalommal a Szabad Kezdeményezések Hálózata is. Aztán persze olyanok merültek fel, hogyha valami tüntetés volt, akkor csatlakozzunk-e. Ott is ugyanez történt, mint 10 évvel azelőtt a SZETÁ-nál, hogy a politikát és a szakmát hogy válasszuk szét. Abban az időszakban, a rendszerváltás idején nem lehetett nem politizálni. Az ágazati szakszervezetekből jött létre a LIGA, hogy összefogja őket. Először nagyon örültünk a LIGÁ-nak, mert egységes fellépésre volt mód, de később a LIGA kezdett politikai tényező lenni, és jobbratolódni, a benne lévő emberekkel együtt.

– A hatalom hogy viszonyult a TDDSZ-hez?

– Szerintem akkor már sehogy. ’88. június 16-án még szétverték a tüntetést, meg még november 15-én is szétverték, de már nem tudtak igazán fellépni ellene. Brassóban volt egy munkásfelkelés ezelőtt egy évvel, 1987. november 15-én, ami véres megtorlásba fulladt, és ennek az egyéves évfordulójára a menekült románok szervezete, a Romania Libera szervezett egy tüntetést, hogy megemlékezzenek erről az évfordulóról. Ez egy magyar-román közös rendezvény lett magyar és román zászlókkal fölvonulva. Az volt a menet, hogy napközben találkozó volt a Thököly úti kis parkban, majd onnan indult el a menet. Több csoport támogatta ezt a tüntetést, a Magyar Demokrata Fórum is. Kiadtak egy közleményt november 15-re, és úgy volt tervezve, hogy a román követséghez vonulunk, de a rendőrök nem engedtek minket oda. Ezután egy másik irányba mentünk, a Keleti pályaudvar felé. Ez volt az a menet, aminek az élén Tamási Noémi és Petri Gyuri mentek, ők  vittek egy feliratot. Ahogy jöttünk ki a Thököly útról, és a jobb oldali járdára odanyomultunk, ötszáz és ezer fő között voltunk, nyomogattak minket jobbra-balra a motoros rendőrök, meg volt egy kis gumibotozás is. Nem volt vészes, de az ember nem szívesen érezte. Aztán megjelent Csoóri Sándor a tömegben, úgy látszik értesítették, hogy balhé van, és akkor megjelent.

Ekkoriban a Menedék Bizottság munkájában is részt vettem, az erdélyi menekültek érdekében. Az volt a filozófiája, hogy Magyarország fogadjon be mindenkit, aki hozzánk menekül, és a magyar hatóságok ne tegyenek különbséget a menekültek között nemzetiségük, úti okmányuk megléte vagy hiánya, a menekülés módja, valamint gazdasági vagy politikai indok alapján. Senkit ne szolgáltassanak ki a román hatóságoknak, és tegyék lehetővé az ENSZ Menekültügyi Hivatal működését. 1988. június 16-án nem voltam ott a Batthyány-örökmécsesnél, ahol Kis Jancsit, Orbán Viktort és Tamás Gáspár Miklóst is bántalmazták, de október 23-án ott voltam a tüntetésen a Műegyetemnél. A Műegyetemről indult a menet, Mécs Imre volt ennek az ötletadója és szervezője. Nagy rendőri készültség volt. Eljutottunk a Belvárosba, a Váci utcába, ahol rendőrmotorosok nyomták az embereket, berregtettek, ijesztgettek, de nem volt különösebb atrocitás, csak igazoltatás. Ez már a rendszerváltás időszaka volt.

A SZETA ’89-ben újjáalakult, amikor már be lehetett jegyezni egyesületeket, és akkor megalakult, mint országos egyesület. A Csengery utcában volt egy irodahelyiség, ahová még egyszer-kétszer elmentem, de ebben én már nem vettem részt. Először is akkor dolgoztam a Menedék Bizottságban, és azidőtájt voltam terhes Borbálával, nem akartam már a SZETÁ-ba visszatérni. A rendszerváltás után számomra ez már nem tűnt olyan fontosnak, mint az előző években. Azt gondoltam, jön az új világ, jön a jó, az új, a korszerű szociálpolitika, most már csinálja az állam, ami a feladata, nem a mi kisipari kezdetleges módszereinkre van szükség, hanem legyen ez már állami kézben.

(A teljes életútinterjú az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára készült, és ott kutatható.)

© Všechna práva vycházejí z práv projektu: Oral History Archive - Budapest

  • Příbeh pamětníka v rámci projektu Oral History Archive - Budapest (Judit Topits)