Katalin Mester

„Mindenesetre ez a fickó, ez elvitt minket egy vonaton, ami Balf felé ment, és azt hiszem, hogy ott a fele nép, az a határra sietett – amit nagyon jól tudtak úgy látszik, a határnál. K.: Ez délelőtt volt? V.: Nem, már esteledett. Villany égett, egy ilyen körte égett, és mi meg ott ültünk. Azt mondta ez az ember, hogy „fogják mind a ketten a holmijukat egész idő alatt!” Ez egy rövid út volt azt hiszem, csak nagyon soknak tűnt. Hogy „fogják, és csak engemet nézzenek!” Egyszer csak hallottuk, hogy csikorog a kerék, ordibálás. Ez a férfi, ez kiütötte a villanyt, és azt mondta, hogy „jöjjenek velem!” A vonat másik oldalán, ami mellett egy töltés volt, ledobott minket a cuccunkkal együtt, és közben hallottuk, hogy jönnek a katonák föl, akik megállították vonatot! „Állj! ….” Ez meg az, csizma… K.: Magyarul kiabáltak? Vagy oroszul? Ezt nem lehetett hallani? V.: Biztos lehetett hallani. Én azt hiszem, hogy magyarul, de nem tudom biztosan. Azt tudom, hogy ott feküdtünk a földön a töltés mellett, egy kis fás térségben a hóban, és szorítottuk a cuccainkat. Néztük ezt az embert, és tőlünk ennyire, úgy tűnt, mentek el, lámpával keresték, és hajtották vissza az embereket a vonat felé! Egy idő után elhallgatott mindenki, és ez az ember azt mondta: „Most jöjjenek velem!” Egy teljesen lerobbant nyomortanyára vitt minket.”

„Ő ébresztett föl minket, és mondta, hogy gyorsan szedjük össze magunkat! K.: Gondolom, magyarázott, hogy hogyan menjetek egymás után, ne beszéljetek. V.: Mondta hogy legyünk csöndben, de hogy hogyan és mint, azt mondta, hogy őt figyeljük, mert itt vannak őrtornyok – amiket láttunk –, azt őneki mindegyiket meg kellett nézni, hogy ott biztos nincsenek-e katonák, már őrség nem volt. Azt ígérte, hogy ő minket elvisz a határig, az elvágott drótkerítésig, azt ő tudja, hogy hol van, azon ő keresztülvisz, és akkor mi már tudjuk majd az utat, hogy hova kell… K.: Tehát megmutatja, hogy merre kell aztán továbbmenni. De milyen jellegű területen mentetek? Az már nádas volt? V.: Tarló volt. Igen, fagyott tarló volt. Talán még nem volt megfagyva, de havas eső esett. K.: Akkor nem teljesen a tó partján mentetek. V.: Nem, nem. Az teljesen szárazon volt, ami ilyen tarló volt, ilyen hepehupás, nehezen járható. K.: Nyilván fel volt szántva. V.: Igen, fel volt szántva. Caplattunk utána, amennyire tudtunk. Elértünk egy erdőhöz – ami úgy tűnt, mint egy erdő, lehet, hogy csak egy kisebb erdő volt –, ott volt a sok lehullott falevél, azon keresztül úgy hangzott, minthogyha egy vaddisznócsorda menne keresztül. Állandóan suttogott, és látszott rajta, hogy fél. Az erdő vége felé, ahol már látszott, hogy ott már az erdőnek vége van, ott az anyámat odaállította egy fához, és én nem tudom, hogy akkor mit beszéltek, de ő azt mondta, ő nem megy tovább, mert őneki otthon van a kisgyereke meg a felesége, meg új gyereke, meg minden. Ő megmutatja, hogy hova kell menni, mit kell szem előtt tartani. Akkor megmutatott egy tornyot, azt mondta: ’Az Ausztria!’”

„Megyünk, megyünk, megyünk, és akkor egyszerre csak halljuk, hogy vízcsobogás! Ez meg mi? Erről nem volt szó! Kiderült, hogy előttünk volt egy meredek part, és ott meg egy folyó! Nem egy folyó, mint a Duna, de valami víz! Nem láttuk. Meredeken le kellett menni, és mivel én voltam a kisebb és mozgékonyabb, ezért mondtam, hogy én majd lemegyek, és megnézem. Lementem, és ott egy kis csermely volt igazából, amin át lehetett sétálni! K.: Láttad, hogy sekély? V.: Azt hiszem, beleálltam, akkor már mindenünk vizes volt úgy is. Először a kezemmel tapogattam, és hogy a cekkerjeinket ne veszítsük el, de akkor a Mamim is jött, és leeresztette azokat nagy nehezen! Oda leértünk mind a ketten, és ott egymást támogatva, hogy egyikünk se merüljön el, vagy nem történjék semmi baj. De nem volt nagy baj, csak ez a pofa nem mondta meg nekünk, hogy még ez is jön. Végül is átkeltünk. K.: Tehát átgázoltatok? Felmentetek azon a szemben levő parton is. V.: Igen, fel a másik partra, és akkor „Hah!” Nagy fellélegzés! Megint elő a rumosüveg, egy kicsit ültünk. Aztán azt hiszem, egy helyen rettentő ijedségünkre elvesztettük a szemünk elől ezt a micsodát, mert ott ilyen dimbes-dombos kezdett lenni a táj! Akkor teljesen paffok lettünk, hogy most merre megyünk, hogy megyünk? Megint az orrunk után mentünk és később megint előkerült! Aztán valami madárfészket vagy mit fölriasztottunk! K.: Aminek hangja volt! V.: Ezek ott fölrepültek… De ez mind megtörtént. Már majdnem hogy hajnalodott, és ködös idő volt. Majd egyszer csak éreztük a tehéntrágya-szagot! Ó! Hát akkor valami falu körül vagyunk! Ez örökre megmaradt bennem, hogy ez a megváltás! Mert akkor úgy váratlanul kibontakozott előttünk egy villany, egy utcalámpa, és ott volt előttünk a falu! Körülnéztünk, és ott volt kiírva, hogy Deutsch kreutzen! Ott leültünk, és sírtunk! Majd besétáltunk ebbe a faluba. Nem tudtuk, hogy hova menjünk, de már ott volt egy ember, aki várt.”

„A Pintérék előkajtattak egy embert, aki embercsempész volt. K.: Ti ott maradtatok éjszakára náluk? V.: Igen. Ők odaadták a nagy ágyukat. Nem tudom, hol aludtak, de nekünk megvetették az ágyat dunyhával! A Mamim akkor este találkozott evvel a férfivel, hogy megbeszélje, hogy mik a lehetőségek. Az anyám teljesen biztos volt magában, vagy annak tűnt. Azt mondta, hogy ő eldöntötte, hogy ő evvel az emberrel megy inkább, és meg is beszélték, hogy másnap valamikor délután jön ez az ember értünk, elvisz Balfra, és Balfnál fogunk átmenni a határon. Arra emlékszem, hogy a Pintérékkel én elmentem templomba. K.: Még délelőtt? V.: Még délelőtt. Ott volt az egész falu, mindenki. Ezek a Pintérék nagyon-nagyon rendes, jó emberek voltak, és minket tényleg elláttak, és imádkoztak értem, értünk. Az édesanyám, mikor hazajöttük a templomból, akkor jött rá, hogy „jé, ma Katalin-nap van!” Volt a nyakában egy kis kereszt, egy ezüstkereszt, ilyen kis gyémántokkal kirakva, és azt levette a nyakából, és odaadta nekem! Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy elfelejtette a névnapomat, és a Pintérék meg ő ott ünnepeltek engem. Délután aztán megjött a férfi. Nem volt idős, olyan negyvenéves lehetett, nem sokat beszélt. Az anyám megbeszélte vele, hogy mi a helyzet. Engem az anyám kitanított. Úgy feküdtünk le, hogy holnap, amikor átmegyünk a határon, akkor én tudjam az én édesapám nevét, címét, és hogy én az ő gyereke vagyok, és Amerikába akarok menni, hozzá. Ha elválasztanak, vagy ő meghal, vagy megsérül, hogy akkor én tudjam, hova kell mennem.”

„Ott maradtunk, és elindultunk a fény felé. Hosszú-hosszú út volt, azt hiszem, reggel hétig vagy meddig gyalogoltunk. Mindig én mentem elöl, és az édesanyám mögöttem. Azt beszéltük ugye meg, hogyha vele valami történik, akkor én megyek, és nem beszélünk. Ott, mielőtt nekiindultunk, elővettük a rumosüveget, mert nagyon hideg volt, mind a ketten ittunk egy kis rumot, és elindultunk. Már az erdő után jött a szögesdrót valahol. Megyünk a torony felé, és… K.: Az erdő után egy mező következett? V.: Az erdő után egy mező volt, és úgy nézett ki, hogy eléggé lapos volt, hogy a torony eléggé tisztán látszott. De a hold is fenn volt, vagy nem volt, nem tudom, de hát sötétség volt, úgyhogy nem volt nagyon más, amire tudtunk volna figyelni vagy tájékozódni. És akkor én csak úgy megyek, megyek, és egyszerre észreveszem, hogy az anyám nem jön utánam! Hátranéztem, először nem láttam, majd észrevettem, hogy ott valamivel küszködik a földön. Visszarohantam hozzá! Képzeld el, akkor láttuk, hogy a kabátjába bele volt akadva a szögesdrót, amit szétvágtak. K.: Az volt a határ! V.: Az volt a határ! Ő nem mert szólni, mert azt hitte, hogy valaki megfogja, vagy megfogta hátulról! Mert nem tudta, csak elkapta a grabancát ez a szögesdrót, és visszarántotta! Akkor ott ketten küszködtünk avval a rohadt dróttal! Azt tudom mondani, hogy mind a ketten hősök voltunk, mert egymást bíztattuk és segítettük, mondtam, „majd én úgy csinálom, és türelmes vagyok!” Végül is kiszabadítottuk, és mondtuk: „Akkor rendben van, akkor legalább ez volt a határ! Akkor ezután már a senki földje jön!” Fellélegeztünk, hogy akkor talán jó felé megyünk!”