Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Bálint Nagy (* 1949)

• 1949 Szegeden született

• 1971 befejezte a felsőfokú építőipari technikumot

• 1972-től az Iparterv munkatársa

• 1976 az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola Építőipari Karán végzett

• 1977 a Lakóterv munkatársa

• 1979 ellenzéki tevékenysége miatt elbocsátják

• 1979–89 ács

• 1979 a Szegényeket Támogató Alap alapító tagja

• 1981–84 a Beszélő szamizdat folyóirat alapító szerkesztője

• 1983–84 a Károlyi Mihály Emlékalapítvány ösztöndíjasaként Vence-ben dolgozott

• 1987–90 között az Atlantic Research and Publications ösztöndíjasa az USA-ban

• 1991 megalapította a (N&n) építészirodát

• 2001 létrehozta az N&n Galériát

• 2009 óta a Fuga Budapesti Építészeti Központ vezetője.

Nagy Bálint

A buli nagyon fontos meghatározó forma volt Adyligeten

(Részlet az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára készült interjúból. Interjúkészítő Kőrösi Zsuzsanna)

A középiskola utáni továbbtanulást úgy döntöttem el, hogy a negyedik év első félévében volt ott egy másodéves egyetemista. És ez a fiú benn volt osztályfőnöki órán, és mesélt arról, hogy milyen az egyetem. Nem arról beszélt, hogy mit tanul. Hanem arról, hogy hogyan élnek. És az fogott meg. Hazamentem, és azt mondtam, hogy tovább fogok tanulni. Mire kiröhögtek, mert 3,5-ös bizonyítványaim voltak. És akkor év végére 4,2 lett, vagy annyi, amennyi kellett. Felvételiztem Debrecenbe, és azon a nyáron behívtak sorozásra is. És alkalmatlannak minősítettek. Ketten voltunk ott egy osztálytársammal, és egészségügyi okok miatt mind a kettőnket alkalmatlannak minősítettek. Nagyon rosszak voltak a fogaim. A másik fiút meg orrsövényferdülés miatt szerelték le. Az van beírva a katonakönyvünkbe, hogy háború esetén szakszolgálatra alkalmas. Táncoltunk, ordítottunk az utcán – örömünkben! És rémesen leittuk magunkat. Azt gondolom, hogy akkor könnyen osztogatták ezeket a „nem visszük el katonának” című történeteket, mert nagy, marha egészséges ember voltam.

67-ben bekerültem a debreceni felsőfokú technikumba. Borzalmasan alacsony színvonalú iskola volt. Botrányosan! Nagyon középiskolás volt a miliő is, a hangulat is, és zömmel csapnivaló tanárok voltak. De maga az intézmény nagyon jó volt, merthogy az évfolyam kétharmada kollégista volt – értelemszerűen én is –, tehát az élet a kollégiumban zajlott. És a városiak közül, aki egy kicsit is adott magára, és nem akart elszakadni, az bent csövezett a kollégiumban. Úgyhogy a kollégium volt az erő, és a hozzá tartozó kocsmák. A Szőlőskert Tanszék, ami klasszikus három osztású kocsma volt: a söntés az elején, ahol pult van meg egy-két asztal, aztán az étterem és a különterem. És hát a Diák uraknak a különterem dukált, akiknek hitelük volt a pincérnél. Nagyon komoly hely volt, ott töltöttük időnk jelentős részét. Én nagyon jól éreztem ott magam. Volt iskolaújság, amelyiknek én voltam a főszerkesztője. És ez volt az ellenállás góca az iskolavezetéssel szemben. Ami egészen odáig elment, hogy volt olyan KISZ-vezető választás, ahol a szerkesztőség jelöltjét választották meg minden pozícióra, a hivatalos jelöltekkel szemben. Kuckónak hívták az újságot, és rettenetesen népszerű volt az iskolában. És én is nagyon népszerű voltam, értelemszerűen. De egyben nagyon utáltak, mert borzalmasan beképzelt és öntelt voltam. Részben azért, mert tudtuk a szakmát: a dolognak az a része nem csak rám vonatkozott, hanem általában a technikusokra – az egy külön kaszt volt. Nekünk a tanulmányainkban normális folytatás volt, hogy odamentünk. De az évfolyamnak legalább a fele, azért került oda, mert átirányították őket. Mondjuk, földrajztanár akart lenni, és oda nem vették föl, és akkor átirányították ide, és hát semmi affinitása nem volt az egészhez. Nem értettek hozzá, utálták, satöbbi, satöbbi. Elsősök voltunk, és egyre-másra kapták ábrázoló geometriából az egyeseket, zömmel a lányok. És akkor egyszer mondta a tanárnő: „Kérjenek már segítséget valakitől! Itt van ez a sok technikus.” Ez elment odáig, hogy elkezdtünk rajzolni a többieknek. Volt olyan, hogy a nyolcvanfős évfolyamból negyven rajzot én csináltam. Persze ezt pénzért csináltam! Húsz forint volt egy rajz. Na de negyvenet megrajzolni, az rettenetes nagy pénz volt! Emlékszem a zsebpénzre: az anyámtól száz forintot kaptam egy hónapra. Ez a 68-as tanévben volt. 1,60 volt egy korsó sör.

Én voltam az első szakállas a főiskolán. A szakáll már a középiskolában elkezdődött, mert kaptam egy szakállmérgezést a borotválkozáskor, begyulladtak a szőrtüszőim. Adtak rá valami rémes színű kenőcsöt, de amikor a szakáll úgy félcentis lett, a kenőcstől csimbókokba állt össze, úgyhogy hazazavartak a középiskolából. Nem jártam két hétig iskolába, míg meg nem gyógyult. Na, akkor elkezdtem növeszteni Debrecenben is, a második félévben. És annyira patriarchális volt az egész rendszer, hogy azt gondolták – meg is mondta később az igazgató –, hogy majd nyáron a szülők úgyis levágatják. De szeptemberben, tehát másodévben hárman szakállal mentünk be. Mind a hármunkat behívatott a főigazgató, és mind a hármunknak odaadta a pénzt, hogy akkor most tessék elmenni borotválkozni. Én viszont elővettem a személyi igazolványomat, és azt mondtam, hogy nekem ez a hivatalos arcom. A másik kettő elment és megborotválkozott, nekem megmaradt a szakállam. Úgyhogy én voltam az első szakállas. De Debrecenben, ahol az egész városban egyetlenegy szakállas ember volt – egy festő –, lefütyült a rendőr az utcán a szakállért és a hosszú hajért. Nem ilyen hosszú volt persze, mint most, hanem épphogy csak valami. Vagy volt olyan, hogy bevittek az őrsre, és fölvágták a nadrágszárát a csöves nadrágnak. Tehát ott én diákvezérkedtem. És a hagyományaimnak megfelelően nem tanultam. A szakmai tárgyakkal nem volt semmi gond. De azon túl mindennel. A kirúgás úgy történt, hogy nem jártunk órára. De hát senki nem járt, vagy legalábbis nagyon sokan nem jártunk órára. Ám engem meg akartak rendszabályozni. És volt mondjuk százhatvan igazolatlan órám. Az előző félévben is annyi volt, de az senkit nem zavart abban, hogy aláírja az indexet. Az igazgató azonban úgy gondolta, hogy akkor most megrendszabályoz, és nem írták alá az indexemet. És akkor kizártak. Először kitiltottak a kollégiumból, aztán kitiltottak az iskolából is.

Elmentem albérletbe, és tök véletlenül a debreceni színház ügyelőjéhez kerültem albérletbe. Nyilván nem éreztem jól magam a bőrömben, depressziós voltam, és állandóan aludtam. Egyszer elkapott a házigazda, hogy nem kéne-e valamit kezdenem magammal? És elvitt a debreceni színházba dolgozni, színházi díszítőnek. Az is nagyon jó korszak volt.

Volt egy nagyon érdekes történet. A suliban fordított nap volt április elsején, amit a korábbi években én szerveztem. És eljött ennek az évnek is az április elsejéje. Én ugye ki voltam tiltva. És a fordított napon úgy döntöttem, hogy bemegyek az iskolába. Azonnal jelentették az igazgatónak, aki hívatott, és egy elég elképesztő beszélgetés zajlott le, mert azt mondta, reméli, hogy megtanultam a leckét, és majd ha szeptembertől visszajövök, akkor segítségére leszek az ifjúság nevelésében. De én már akkor elintéztem, hogy a pesti felsőfokú technikumba fölvegyenek. A budapesti Felsőfokú Építőipari Technikum tulajdonképpen ugyanaz az iskola, később pár évig szervezetileg is egy volt. És abban az évben Debrecenből kirúgtak két tanárt, akik a pesti iskolába jöttek föl, és akikkel én jóban voltam. Különösen az egyikkel, egy rajztanárral. Ők elintézték, hogy fölvegyenek, ami azért volt nehéz, ugye, mert nem volt nálam az indexem, azt bent tartották: úgy sincs más választásom, mint hogy visszamegyek. Mivel tudtam, hogy én nem megyek vissza, ordenáré szemtelen voltam az igazgatóval. Ekkor írtunk 1971-et. És ennek a történetnek volt még egy csavarja, mert a következő évben vonták össze egy intézménnyé a kettőt, és ez a pasi lett a főigazgató. És följött Budapestre a tanévnyitóra, ahol engem bemutattak, mint friss oktatót a Barócsi elvtársnak. Ez a budapesti iskola is egy elég furcsa intézmény volt, bár itt már voltak színvonalas tanárok. És volt egy nagyon érdekes dolog: a tervezési tanszék vezetője Szegeden, az első lakásunknál a folyosószomszédunk volt, és aztán került föl Pestre, és lett belőle tanár. Persze, nem ismert meg. Meghatározó tanár volt az iskolában: rémesen konzervatív pasi volt, aki például nem engedte a párokat egymás mellett ülni az előadásán. De igazából sok jó élmény fűződik hozzá. Egyrészt az ő tanszékén maradtam bent tanítani. Egyszer jött a gyakorlati órára ellenőrizni. Nagyon nagy mellénnyel kérdezte, hogy „na nézzük, mit produkál ez a nagy szakállú új fiú?”, satöbbi, satöbbi. Ez még a félév elején volt. És mondtam neki, hogy kész vagyok a féléves tervemmel. Megmutattam, nagyon meg volt elégedve. A tervezés jól ment. A legjobb példa a vele kapcsolatos visonyomra – Beszédes Kornélnak hívták ezt az építészt –, hogy én nagyon sok mindent tanultam tőle, de körülbelül úgy, hogy mindennek az ellenkezőjét, mint amit ő mondott.  Például minden háromórás előadása első órájában íratott egy ötvenperces zárthelyit. Megcsinált egy egyszerű tervet, azt leírta verbálisan, és ezt adta ki föladatnak. Ezt kellett kvázi megtervezni. Volt egy évfolyamtársnőm, aki egy az egyben mindig azt fejtette meg, amit ő elképzelt. Én pedig mindig csináltam neki olyan megoldást, ami minden paraméternek megfelelt, de totálisan más megoldás volt, mint amit ő kért. Ezt ő díjazta. Okos ember volt. Iszonyúan ambicionálta, hogy lakóépület-tervezési tankönyvet írjon. Ő már akkor, a számítástechnika fejlődése előtt megpróbált egy rendszerszemléletet rápakolni erre a dologra. Elébe ment a korának. Vele dolgoztam tíz hónapig: nagyon bensőséges együttlét volt.

Pestre meg úgy kerültem föl, hogy azok, akiknél Debrecenben laktam, ugyanakkor költöztek föl Pestre, úgyhogy hoztak magukkal. A cselédszoba ugyanúgy megmaradt nekem, tehát kvázi családtagnak tekintettek. Artner Árpád, aki a debreceni színháznak volt a főügyelője, aztán a Madách Színházba került főügyelőnek. Az ő segítségével kerültem előbb a debreceni színházba, és aztán Pesten is, meg a Filmgyárba jártam díszítőként dolgozni, jövedelem-kiegészítésként. Egy év után aztán, 1972-ben bekerültem az Ipartervbe, ami annak a kornak a legelitebb tervezőirodája volt.

Közben több minden történt, amiről kéne beszélni. Ugye 68 mindenki számára megkerülhetetlen dolog volt, még ha csak tizenkilenc éves az ember. Én azt akkor pragmatikusan közelítettem meg: rémes, ami történt, de a Szovjetuniónak nem volt más választása. Nem hiszem, hogy akkor azt én olyan nagyon tudtam volna elemezni. De arra határozottan emlékszem, hogy nagy viták voltak a kollégiumban. Voltak az évfolyamban olyanok, akik sokkal jobban elítélték az egészet, mint én. Nekem az volt az álláspontom, hogy ez a világpolitikai helyzet, ebben a helyzetben egy nagyhatalom ezt lépi. A másik, ami nagyon érdekes volt, és totál véletlen: összeismerkedtem egy fiatal társasággal, akik egy kommuna-kezdeményben éltek Debrecenben, közel a kollégiumhoz. És nagyon sokat jártunk hozzájuk, talán többen is a kollégiumból, beszélgetni. Munkásfiatalok voltak, együtt éltek hatan egy családi ház felében. Később én is ilyesmiben éltem, meg sok ilyen típusú kapcsolatom volt. Akkor volt Heller–Vajda tanulmánya, amit mi ott rongyosra olvastunk (Családforma és kommunizmus). És meg voltunk győződve, hogy a tanulmány megállapításaival szemben majd mi jól fogjuk csinálni, mert ugye annak a végkonklúziója az, hogy nyomorkommunát nem lehet létrehozni, mert az nem működik. Mi pedig gyakorlatilag nyomorszinten éltünk, de meg voltunk győződve róla, hogy majd mi megcsináljuk. Persze, nem tudtuk…

Egy ilyen vidéki felső-középfokú oktatási intézet maga a pocsolya. Ott vegetálnak az emberek. Jellemző, amit elmondtam már, hogy az évfolyamnak az ötven százaléka kényszerből járt oda. Tehát se az iskola, se semmi más nem érdekelte. Túl akart rajta lenni, meg akarta szerezni rá a pecsétet. Nagyon-nagyon kevés olyan ember volt ott, akik ambicionálták a világgal való ismerkedést. Igaz, nem is nagyon voltak információk. Az az információ volt, ami volt a televízióban vagy a rádióban. A Szabad Európát meg a Luxemburgot a zene miatt állandóan hallgattuk. Abban az időben még olyan volt a magyar rádióműsor, hogy minden szám be volt írva. Tehát az Ötórai teánál meg a Táskarádióban föl voltak sorolva a zeneszámok. És akkor előre aláhúztuk, hogy melyik számot kell meghallgatni. Oda becsúszott mindig egy-egy Beatles, meg néhány más jó szám. Fura, hogy ilyenekre emlékszem: becsúszott egy Lennon–McCartney, de egy zenekari földolgozásban, tehát szöveg nélkül. Akkor, ’65 őszén indult az Ifjúsági Magazin, amelyiknek volt egy poszter melléklete, és már egy Jimmy Hendrix megjelent. Tehát hatvanas évek legvégén, 69-ben, 70-ben, 71-ben már ezek voltak. A lehetőségekhez képest zeneileg naprakészek voltunk, politikailag biztos, hogy nem. És megállás nélkül moziba jártunk – azóta se teszem. Volt is egy ilyen reklám, hogy „Mozijegyet egyet vegyek? – Vegyél kettőt, veled megyek!” És akkor ez a kollégiumban úgy szólt, hogy „Mozijegyet egyet vegyek? – Vegyél negyvenet, mert mi is megyünk!” A közeli mozit, ahova rendszeresen jártunk, átalakították, úgyhogy csak a karzat volt, ott volt a közönség, és ott gyakorlatilag csak kollégisták ültek az előadások zömében. Mindent megnéztünk. Nem volt válogatás, mert az együttlét, a buli volt a fontos – amit ma nem tudok elviselni, hogy buli van a moziban, miközben én filmet szeretnék nézni. És valamennyit eljártunk a múzeumba. Ugye galériák még nem voltak. Tehát egy csomó dolog nem létezett, ami ma már szervesen hozzá tartozik egy fiatalember életéhez. Én ki nem állhattam a Munkácsy-trilógiát, de az ember csak megnézte évente egyszer, ha már ott volt. És elég jó képzőművészeti élet volt az iskolában. Mert az építészhallgatók között mindig van egy csomó olyan fiatalember, aki ambicionálja a művészetet, és akkor maga is csinálja.

Tehát tíz hónap után otthagytam a felsőfokú technikum tanszékét, és elkerültem az IPARTERV-be. Ami egy elit, de egy hatalmas, ezerfős tervezőiroda volt. Két helyen volt. A Deák Ferenc utca és Petőfi Sándor utca sarkán volt a központ, a Türr István és Váci utca sarkán pedig a cégiroda, ahova én kerültem. Ami nem volt egy jó hely. Pontosabban: ott nem voltak fontos arcok. Volt egy osztályvezető, aki az akkori énemnek sem volt egy fontos figura. Azóta már jobban becsülöm azt a teljesítményt, amit ő akkor csinált, de fiatalemberként azt a fajta sematikus modernizmust nem nagyon díjaztam. És a közvetlen főnökeim sem voltak nagy építészek. Viszont nagyon jó sorom volt: ugyan nem tudta senki, hogy jó építész vagyok-e, de hogy jó munkaerő vagyok, azt mindenki tudta. És ezért nagyon-nagyon jó munkákhoz kerültem közel. A munkabírásom gyakorlatilag korlátlan volt, másrészt pedig iszonyatosan tudtam koncentrálni a föladatra. Azóta is bosszankodom, ha egy-egy folyamatban lévő munkánál rákérdeztem valamire a fiatalabb kollégánál, és azt mondják: nem tudják. Én meg egy tízezer négyzetméteres háznak az összes kottáját meg minden adatát tudtam fejből, mert valahogy azt gondoltam, hogy ez a minimum. Amúgy ez egy elég konfliktusos helyzet volt, amit persze én szítottam is, minden energiámmal. Például az egyik pénteki napon az osztályvezető behívott, hogy kellene neki segíteni, mert egy tervpályázaton indul. Mondtam neki, hogy sajnos nem tudok segíteni, mert én is indulok azon a tervpályázaton. Évi tíz pályázaton indultunk együtt, fiatal építészek. Mire ő tartott egy kiselőadást: ezt úgy kell csinálni, hogy először be kell szállni azokhoz, akik tudják, hogyan kell csinálni. Erre az volt a válaszom, hogy akárhogy körülnézek, nem látok olyat, akihez érdemes lenne beszállni. És hát ez meghatározta a mi viszonyunkat. Meg mezítláb jártam dolgozni, szandál nélkül. Télen meg vastag bőrcsizmában. Szóval, amit ki lehetett ostoba polgárpukkasztást találni, arra én mindegyikre vevő voltam. Ezt a mezítlábast is mindig túljátszottam: megálltam a küszöbön és megtörültem a lábam, mielőtt beléptem. De ettől függetlenül az IPARTERV jó hely volt. Az első munka, azt hiszem, amihez odakerültem, a Csepeli Szabadkikötőben egy csarnok volt. Már a vége felé járt a munka. 72-t írtunk, maximum 73-at. A csarnok oldalában sorban sok-sok kapu a kamionpakoláshoz. És azokra föl lehetett festeni két méter átmérőjű köröket, és abba beleírni a kapuszámot. És ez egy iszonyú nagy apróság volt. Vagy volt a BKV-nak az Örs vezér téri végállomáson egy négyzet alaprajzú épülete, négy saroklépcsőházzal és szabadlépcsőkkel, tűzlépcsőkkel. Én terveztem a tűzlépcsőket, és az tiszta Amerika volt!

A homlokzaton szabadlépcsők mennek le! Ezeket borzasztóan élveztem. És ott rengeteget lehetett tanulni, mert élesben kellett menni művezetni. A harmadik ház is nagyon érdekes volt: a Bőrdíszmű Szövetkezetnek csináltunk egy műhely- meg irodaházat a Frangepán utcában. Nem voltak ezek nagy művek, és mire megvalósultak, addigra még jobban lekoptak, de azért ezek mind-mind érdekes dolgok voltak. Meg az IPARTERV könyvtárában voltak külföldi folyóiratok, amiket el lehetett kérni. Szóval nagyon sok mindent lehetett tanulni. És mellette indultunk évi nyolc, tíz, tizenkét országos pályázaton. Iszonyatos mennyiségűt melóztunk.

Az IPARTERV-ben is ott volt a KISZ. Csináltunk ifjúsági klubot, ahol kiállításokat szerveztünk. 76-ban volt egy nagy IPARTERV-kiállítás, ott szerepelt az első megépült családi házam, amit Vadas József, aki akkor az Élet és Irodalomnak volt a műkritikusa, jól lehúzott. Áll még a ház, de már csak nyomokban emlékeztet az eredetire. A Farkasréti temető felé, a Borbála utcában van. Egy nagyon meredek telken nehéz volt építeni. Az egész munka úgy jött, hogy egyszer a 31. számú Állami Építőipari Vállalatnál a kivitelezésben dolgozó statikus fiú, aki akkor már csinálta maszekban a társasház-terveket, megkért, hogy rajzoljak neki. És hát öt perc múlva átvettem a tervezést, és hosszú éveken keresztül az ő neve alatt terveztem, mert nekem nem volt diplomám. Még a saját házamat is az ő nevén terveztem. Visszatérve a házra: nagyon izgalmas ház volt, egy igazi korjelenség. Az volt az alap, hogy nincs építőanyag. Vagy ami van, az ócska. Tehát egy olyan házat kell tervezni, ahol minden el van rejtve egy tető alá. Tehát készült egy hatalmas tető, és ez alá egy lukon be lehetett menni, és alatta ott volt a kétszintes lakás. A nappalinak a galériájára érkeztünk be, és egy lépcső vezetett le, és akkor onnan látszott a kert, meg a kandalló, meg minden. Nagyon ki volt találva, nagyon jó terv volt. Ugyanebből az „alomból” született egy másik családi ház, egy-két évvel később, ami ugyanennek a logikának az alapján működött. De azt meg én terveztem át pár évvel ezelőtt egy teljesen más jellegű házra. Megváltozott benne az életforma. Nagyon jó érzés, hogy az, akinek harminc évvel azelőtt megterveztem a házat, hozzám jött, és azt mondta, hogy: „Na, Bálint, akkor ezt is maga csinálja!” De ezen kívül volt mindenféle egyéb rendezvény is az IPARTERV-ben. Akkor már menőnek vagy sztárnak számított Finta József, bár akkor még nem volt ez a terminológia. És meghívtuk Fintát beszélgetni, és úgy emlékszem, hogy rettenetesen össze is vesztem vele. Akkor csinálta az első paneles szállodáit, a Volgát, meg Pozsonyban egyet. És akkor föltettük neki azt a kérdést, hogy ezeket az eredményeket, amiket itt alkalmaz egy paneles épületen, miért nem forgatja vissza a paneles lakóépületbe? És akkor cinikus megjegyzést tett arra, hogy az érdektelen, meg mit tudom én, mi. Ezen jól összekaptunk. A kérdés tulajdonképpen az volt, hogyan lehet a panelból architektúrát csinálni, azon túl, hogy lehet benne lakni vagy létezni. Hogy legyen valami pofája. És Finta azt mondta, hogy őt nem érdeklik a lakóházak.

A legnagyobb poén, amit csináltunk, és amit nagyon szerettem, és mint mű is nagyon jó: csináltunk egy vállalati gyereknapot. Rajzverseny meg minden, ahogy kell. Csináltunk ezer lufiból egy álmennyezetet a nagyterembe, ami még mindig nem poén. Hanem amikor befejeződött a program, akkor elvágtuk, és leszállt a gyerekekre, akik hát eksztázisban voltak ettől a dologtól. És halvány gőzöm sincs, hogy honnan, de szereztünk egy meteorológiai lufit, az volt az első díj. Egy hatalmas luftballon, ami gázzal volt fölfújva, úgyhogy szegény gyerek, ahogy kilépett az IPARTERV-ből, kicsúszott a kezéből és elszállt a luftballon.

Nyilván a nonkonformizmusomból adódóan – semmiféle egyéb oka ennek nem volt – elkezdődött valami konfliktus a vállalati párttitkár és köztem. A pasas a fejébe vette, hogy engem kicsinál. Úgyhogy egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültem, egész addig elment a dolog, hogy áthelyeztek egy másik irodába, statikusokhoz, rajzolónak vagy szerkesztőnek, ami, hát nem az én szakmám, nyilvánvalóan retorzió volt. De mondom, nem tudom fölidézni, mi volt a konfliktus oka, azon túl, hogy nem nagyon bírtam a pofáját – de ez azért önmagában nem ok.

Közben 72-től 74-ig megcsináltam a főiskolai különbözetit, és akkor lett főiskolai diplomám, amit úgy hívnak, hogy üzemmérnöki. Aztán elkezdtem a műegyetemi különbözetit, de abbahagytam, mert unalmas volt, méltánytalan volt, a József Attila-effektus nálam is bejött természetesen. És sokáig azt gondoltam, hogy ez volt az egyetlen rossz döntésem. Azóta már társult ehhez újabb… Tulajdonképpen mindent elértem, amit el lehet érni ebben a szakmában, de az a minimum, hogy kétszer annyi energiát fektettem bele, de inkább többet, mint hogyha elvégeztem volna az egyetemet. Mert nem volt diplomám. A diploma több szempontból is kulcs. Egyrészt a jogosítvány szempontjából kulcs, másrészt pedig a brancs szempontjából kulcs. A szakmát értelemszerűen a Műegyetemet végzettek uralják, és ezért mindent maguk között osztanak le. És aki nem ott végzett, az nem ott végzett. Szeretnek, becsülnek, tisztelnek – csak éppen mégse ott végzett, és ezért nem hívják meg munkára, zsűribe, tervtanácsba, semmibe.

Volt egy belső pályázat az IPARTERV-en belül – ez volt, mondjuk, 74-ben –, és aki megnyeri, az megkapja a munkát, tervezéssel. Rettenetesen meg akartam nyerni, azt gondoltam, ez az egyetlen lehetőség van arra, hogy munkához jussak. Úgyhogy csináltam három alternatívát – mondom, a végtelenségig terhelhető voltam, szóval bárhány órát tudtam egyfolytában dolgozni –, és megpróbáltam, amit soha életemben máskor nem, ipartervesebb lenni az iparterves architektúránál. És nyertem is egy harmadik díjat, meg egy kiemelt megvételt, meg egy megvételt. Tehát mind a három tervet díjazták. De annyira nem tudtam konvencionális, vagy kommersz, vagy iparterves architektúra lenni, hogy meg is nyerjem a pályázatot. Úgyhogy egyik se valósult meg. És soha többet nem is csináltam olyat, hogy megpróbáltam megfelelni valamiféle elvárásnak. Itt azt gondoltam, hogy hátha át lehet törni ezt a korlátot. És aztán ott volt a konfliktus a párttitkárral…

És akkor hallottam, hogy Virág Csaba a LAKÓTERV-ben keres munkatársat. Átmentem, vittem a portfoliómat – amit akkor még nem hívtunk portfoliónak. Csabának nagyon megtetszett, azonnal fölvett. Ez volt 76 vége, 77, ilyen. És nagyon jó három hónapot töltöttem Virág Csabával. Hat hónap lett az egész, de három volt jó belőle. Akkor volt egy nagy országos tervpályázat egy típus panel-házcsalád tervezésére. És Csaba rögtön bevett abba a teambe, amelyik ezt csinálta. Tehát ő volt a tervező, és voltunk benne négyen fiatal építészek. És egy nagyon tanulságos dolog volt: rengeteg ötlet volt, jobbnál jobbak, rosszabbnál rosszabbak, és Csaba mindig hazavitte hétvégén az egészet, és hétfőre meghúzta, megnyirbálta, vagy csinált belőle valamit, amiről pontosan tudta, hogy az lesz az első díj, és az is lett az első díj. Tehát nyilvánvaló, hogy ha benne maradnak a mi – vagy az én – progresszívabb ötleteim, akkor nem nyer. Tehát amit én nem tudtam az IPARTERV-es pályázatnál, ő pontosan tudta, hogy mit szabad megcsinálni ahhoz, hogy meg lehessen nyerni. És akkor még volt egy nagyon jó történet: volt egy országos pályázat a Szombathelyi Képtárra, amin Csaba is indult, meg én is indultam külön. És utána Csaba azt mondta, hogy sokkal jobb terv volt az enyém, mint az övé. Pedig ő nyert is valami díjat. De az egész egyébként elég botrányos volt. A zsűri elnöke a megyei első titkár volt – értelemszerűen. Ez még önmagában nem lett volna botrány, mert minden terv így zajlott. Hanem Reimholz Péter volt az Építőművész Szövetségnek a delegáltja a zsűriben, és minden pályázatnak volt utána egy nyilvános ismertetése és vitája a szövetségben. Ahol Reimholz Péter egészen meghökkentő módon elmondta, hogy úgy zajlott a zsűrizés, hogy bejött az elsőtitkár elvtárs, és közölte, hogy „ennek a tervnek kell nyerni, további jó munkát, elvtársak!” – és otthagyta őket. És akkor a zsűri – ezt már nem mondta el, csak ki lehetett következtetni a képek alapján – keresett olyan második-harmadik díjas tervet, ami egy kicsit alátámasztotta azt, hogy miért az az első díjas terv. És utána a nyolc megvételt meg kiosztották maguk között, más szóval az akkori sztárok között szétosztották a díjakat. Egyrészt ezzel a felütéssel indult ez a vita. Elég nagy felhajtás volt. És rengeteg pályázó volt, dugig volt a szövetség terme. Mindenki beszélt a tervekről, így-úgy. Volt egy-két jó terv, Janákynak volt egy nagyon érdekes terve, ami bennem megmaradt. De nekem az volt a szakmai siker, hogy már folyt a vita vagy két órán keresztül, amikor fölszólalt Gerő Balázs, aki szintén nyert egy megvételt, és azt mondta: „Most már nagyon sokat beszélgettünk, de akkor most beszéljünk arról a tervről, amelyikről érdemes lenne!” És akkor elkezdett az én tervemről beszélni. Iszonyú nagy szó volt a hetvenes évek közepén, hogy nem diplomás, bla-bla-bla… Ez amúgy hasznot semmit nem hozott soha. És akkor ez után a jó indulás után kiderült, hogy a LAKÓTERV is ugyanolyan tervgyár volt, mint az IPARTERV, taposómalom, csak más színű az árnyalat rajta. Ezért csak hat hónapig voltam Csabánál, nagyon meg is volt bántódva egy ideig. De nagyon szépen oldotta meg a dolgot végül. Majd azt elmondom.

Akkor Koszorú Lajos barátom a VÁTI-ban dolgozott, ő mindig is várostervezőnek készült. Együtt mindig úgy dolgoztunk, hogy ami városos dolog volt, azt mindig ő csinálta, ami ház volt, azt mindig én csináltam. A VÁTI akkor érdekes hely volt. Konrád György, Szelényi Iván ott volt akkor, nem sokkal korábban, tehát még kvázi érződött a hatásuk. Akkor ott dolgozott Zsille Zoltán, ott dolgozott Hegedüs András. És akkor odakerültem. De a VÁTI-ba már nem vettek föl állásba, csak szerződéssel. Már 78-at írtunk. Akkor még nem voltak ellenzéki szervezetek, de a Hétfői Szabadegyetemre már jártunk például. Meg akkor már az adyligeti kommuna megvolt, Koszorúval ott együtt laktunk. Én soha nem kérdeztem meg a Baráth Etelétől, hogy ennek mi volt pontosan a háttere, de mindenesetre nem tudott fölvenni állásba, csak hol egy, hol két hónapra hosszabbította meg a szerződésemet. Mígnem tizenegy hónap múlva, 1979. február 10-én megszűnt a munkaviszonyom. Ami azért volt nagyon rossz, mert egy nappal korábban született Sára lányom, én meg kikerültem az utcára.

A VÁTI ugye egy teljesen más világ. Ott kezdtem először olvasgatni olyasmiket, amik már nem ház-léptékű ügyek. Regionális tervezésben vettem részt, és lakásépítésről szóló tanulmányokat írtam. Érdekes társaság volt. Baráth Etele volt az osztályvezető, ott volt Koszorú, Hegedüs András, Nagy Béla, aki most a legnagyobb magán-várostervező cégnek a tulajdonosa és vezetője. Ott volt Schneller István, aki húsz évig volt Budapest főépítésze. Ott volt Szaló Péter, aki most államtitkár a minisztériumban. Ott volt Miklóssy Bandi, aki aztán később szamizdat-ügyben fontos figura lett, és aztán Andrásfalvy Bertalannak volt államtitkára talán, vagy tanácsadója. Tehát ő a nemzeti vonal felé orientálódott. Szóval jó döntés volt odamenni. Lehet, hogy nekem való világ lett volna ott maradni – de hát nem így alakult. Ugye ez az ellenzéki tevékenység legelején volt. A Charta ’77-et én még nem írtam alá, csak a 79-est. Hogy miért nem, azt már nehéz megválaszolni. Harmincnégyen írták alá, szinte mindenkit ismertem már, tehát lehetett volna. Én akkor még nem voltam még benne ebben a dologban. De a Hétfői Szabadegyetemre már jártunk. De az is olyan pikáns! 72 óta volt „táncrendem” – táncrendnek hívtam a határidőnaplómat –, és abban volt olyan, hogy egy oldalpáron az volt az egyik oldalon, hogy Tőkei-szeminárium, a másikon meg hogy Szabó Miki Szabadegyetem. Tehát ez a két dolog még erősen együtt volt. Adyligeten, ahol együtt laktunk, ott volt a Koszorú is meg a Farkas Péter is, aki a közgázon volt tanársegéd, mindketten párttagok voltak. Farkas Péter révén kerültem be a Tőkei-szemináriumra. És közben meg már jártunk egy másfajta szabadegyetemre is. A Szabó Miki-félére.

Adyliget úgy kezdődött, hogy albérletben laktam egy volt debreceni évfolyamtársammal a Rumbach Sebestyén utcában. Ott is volt egy édes történet. Fiatalok voltunk, és nagy forgalmat bonyolítottunk le barátnőkben. Úgyhogy egyszer mentünk haza, és ott várt bennünket a rendőrség, mert följelentettek a szomszédok, hogy erkölcstelen életmódot élünk. És méghozzá annak a lánynak a kapcsán, aki már akkor a menyasszonya is volt a fiúnak. Semmi nem volt egyébként, csak tudom, hogy a rendőrség az ilyesmire már akkor rámozdult. Ez volt, azt hiszem, az első ilyen rendőrségi ügyem. Oszt őrnagy volt, aki kivonult, emlékszem a nevére. A rendőrség nagyon odafigyelt mindenre. És – mint tudjuk – mindenre volt, aki azt besúgta. A következő albérletbe már Koszorúval mentünk. Mert addigra ők diplomáztak, tehát akkor volt, mondjuk, 74. A Fodor utcába kerültünk, egy alagsori lakást béreltünk. Ott is nagy élet volt, ott készültek ezek a pályázatok. Ott már rendszeresen hat, nyolc, tíz, húsz ember volt, akik éjszaka ott is aludtak. Aztán átkerültünk egy másik albérletbe, ahol egy szegedi fiúval, Rimely Károllyal laktunk együtt. Nem tudom, Koszorú miért nem volt ott, de az is lehet, hogy hárman laktunk.

Mindenesetre mi a saját első szabadegyetemünket azon a lakáson szerveztük. Bakondi János műegyetemi tanár, aki azon túl, hogy az épületszerkezettani tanszéken tanított, építészetfilozófiával foglalkozott, és ebből tartott lakásszemináriumi kurzust, ami iszonyú fontos volt. Mai napig egy csomó dologban abból élek, amit akkor tőle tanultam. Ez még a Repülő Egyetem előtt volt. A Műegyetemre járók tudták, hogy Bakondi tanár úr mással is foglalkozik, mint amit tanít. És őket ez nagyon érdekelte. Én meg mondtam, hogy akkor talán hívjuk meg! Ez kb. nyolc alkalom volt, elég hosszan zajlott. Olyan húszan voltunk mindig. Zömmel építészek, esetleg barátnők. De lehet, hogy ez volt előbb, és ezután volt a Fodor utca. Ez is azon a környéken volt, a Mártonhegyi úton. Innen például ezért az előadássorozatért raktak ki bennünket, nem tűrték. Hogy aztán maguktól raktak-e ki, mert zaj volt, vagy azért, mert megkérték őket? Ezt nem tudom. És akkor a következő albérletből is kitettek bennünket, és akkor egy utcai lakást béreltünk, de azt már talán öten vagy hatan béreltük. Akkor keveredett hozzánk szegedi ismeretségen keresztül Saci. Szilágyi Sándor. A Bölcsészkaron volt egy diákmozgolódás: az Oktatásügyi Klub. Ez, gondolom, 77–78-ban lehetett. Tehát ez már egy picit átfedett a Hétfői Szabadegyetemmel. Én mint kívülálló és egy pár évvel idősebb, kvázi mint konzultációs partner – nem mondtunk akkor még ilyen csúnyákat –, ott voltam, meghallgattam a vitákat az egyetem vezetésével, és utána próbáltuk kitalálni, hogy mit meg hogyan lépjenek. Ez is nyilván az ELTE KISZ-en keresztül szerveződött, mert másképp nem szerveződhetett. De ennek már egy önálló formája volt.

Az Irinyi utcában legalább négyen laktunk együtt, de lehet, hogy még többen. Egy szoba-hall volt, úgyhogy minden bútor alatt aludt valaki… És akkor eldöntöttük, hogy keressünk egy házat, ahol lehet közösen élni. Nemigen beszéltünk még kommunáról szerintem, majd csak kicsit később. Mindenesetre már volt ilyenekkel kapcsolatunk, Pilisborosjenőn az Orfeo, később Stúdió-K, volt az Utcaszínház, akik szintén közös lakásban laktak a József körút 50-ben. És akkor elkezdtünk járni házat nézni. Senkinek nem volt egy fillérje sem. Néztünk Pomázon, meg Budakalászon, meg mindenféle elképesztő helyeken. Egyértelmű volt, hogy ki kell menni a városból a pénz miatt, merthogy ott olcsóbb. Akkor már a második családi házam épült Adyligeten, és oda jártam ki művezetni. Egy matematikus–ügyvéd házaspárnak készült ez a ház. És az ügyvédnőnek mondtam, hogy házat keresünk. És egyszer csak azt mondta, hogy a szomszédban van egy negyvenhárom négyzetméteres faház, ami eladó. Elmentünk, megnéztük, és hát maga volt a mámor. Egy faház, egy hatalmas telken, egy nagyszoba – egy szoba volt – meg egy nagyon pici szoba, fürdőszoba, konyha, gardrób – félkész volt az egész. És ehhez voltunk öten, fiúk, akik ezt akartuk.

És a tulaj egy nagyon helyes bácsi volt, Szepeskertvári Géza, háborús hadirokkant, fél karja, fél lába volt az öregnek, és saját maga építette a lenti házat is. Ami iszonyú érdekes volt, hogy a testi aszimmetria miatt a lakást totál szimmetrikusra tervezte. De mindent, az értelmetlenségig! Tehát az egy szobába két ajtón lehetett bemenni, a szobából a verandára két ajtón lehetett kimenni, a kapcsoló, a konnektor, minden, minden totál szimmetrikus volt. Ő lakott a lenti házban. Épített a háza fölé egy vasbeton lemezt, és arra fölrakott egy faházat, mert volt neki egy barátnője, akkor volt hetvenhét éves, és őt akarta odaköltöztetni. De összeveszett a barátnővel, és ezért a ház üres maradt. Félkész is maradt, meg üres is maradt. És akkor mi ezt megvettük úgy, hogy én kaptam a szüleimtől százezer forintot, mindenki fölvett ötezer forint személyi kölcsönt, akkor volt egy barátunk, aki beszállt, aki nem is lakott ott, hanem adott, mit tudom én, húszezer forintot. Százötvenezret kellett kifizetni indulónak, és utána iksz évig törleszteni az egészet. Erős Kata, aki az aktuális barátnőm volt, úgy került a képbe, hogy ő volt az egyetlen pesti, akkor vidékiek nem vásárolhattak Pesten lakást, úgyhogy az ő nevére lett a ház megvéve, és így került ő oda, és így éltünk mi aztán együtt. Erős Kata, Koszorú Lajos, Szilágyi Saci, Farkas Péter, Burits Oktáv és én. Aztán sokan jöttek-mentek újabbak. Itt elkezdődött aztán a Helleréknek a ronggyá olvasása. Ez megjelent az Új Írásban. Fénymásolt példányunk volt belőle, pedig akkor még nagyon kevés fénymásoló volt, és ez egy kifejezetten ronggyá olvasott xerox példány. Sok-sok mindent olvastunk. Mentek a viták hajnalig. Persze később változott, ahogy megváltozott az összetétel Adyligeten, a beszélgetések más színvonalra emelkedtek. Más volt a Petri Györggyel Lukács Györgyről beszélgetni, mint, mit tudom én, Farkas Péterrel, aki marxista volt. Tényleg nagyon sok ember volt ott. Össze kellene egyszer számolni. Például Noll Tamás, egy tíz évvel fiatalabb építész, ő is benne volt mindig abban a csapatban, akik pályáztunk. És akkor megnősült, ott született az első gyereke. Akkor a nagyszobából leválasztottunk egy kisszobát, hogy a gyerekes családnak legyen. Ami korábban volt kisszoba, az először Katának volt a keramikusműhelye. Amikor Sára született, addigra építettünk egy kerámiaműhelyt, és akkor Sára bekerült a rácsos ággyal a kisszobába. Akkor ebből lett egy konfliktus, – akkor már laktak ott mások is –, hogy először műhelyt építsünk, vagy először komfortosítsuk a lakókörnyezetet. De akkor én azzal érveltem, hogy mindnyájunknak van hol dolgozni, mert van munkahelyünk, meg amúgy is, itt is van rajzasztal, de a Katának nincs hol dolgoznia. Műhelyt építettünk. Volt, aki ebbe belerokkant, már a sokk konfliktusba, az együttlétbe és emiatt elment. Volt egy másik értelmiségi társaság, akik szintén sokat beszéltek erről a dologról: a Klaniczay Gábor, Barna Imre, Sáska Géza, György Péter, nem tudom én, még kik. És sokat jártak ki, ez már a 79–80-as évek fordulója. Ez tartotta magát jó pár évig, a nyolcvanas évek elejéig. Utána is sok minden megmaradt ebből, mert akkor Petriék költöztek oda, csak akkor már nem volt kommuna – sosem használtuk ezt a kifejezést, csak az egyszerűség kedvéért használom most ezt. Amikor az alsó lakás megépült, akkor már egyértelmű volt, hogy az a mi lakásunk. Mi fönt laktunk a faházban, az öregúr lakott lent, de közben ő meghalt. És megörököltük tőle, mert mi tulajdonképpen megvettük aztán az egészet. Ez a bácsi az Isten ajándéka volt – mondanám, ha hívő ember lennék –, mert ennél nagyobb szerencsénk nem lehetett az életben. Ugye minden hónapban kellett fizetnünk, nem tudom én, tízezer forintot. Sokszor nem volt ennyi pénzünk sem. Ez mindig úgy zajlott, hogy amikor már ugye menni kellett volna fizetni, és Kata nem ment Kata, akkor a bácsi jött, hogy: „Katikám, baj van? Mennyit adjak kölcsön?” Tehát amikor mi nem tudtunk törleszteni, akkor ő adott kölcsön. Aztán egyszerűen megörököltük tőle, mert nem volt örököse, senkije, úgyhogy ránk szakadt a kétszintes ház. Most persze előreszaladtam egy kicsit, mert akkor mi már két lakást építettünk.

Még együtt éltünk, de már két lakást építettünk, azzal, hogy az egyik Katáé, a másik meg az enyém, merthogy én mindenfelé éltem, másutt is. Két éjszakát töltöttem Adyligeten, a többit meg más nőknél. Párhuzamosan sok nőnél. A négy volt az ideális, az tökéletesen működik. Ugye, a hetvenes–nyolcvanas évek elejét írtuk, és a nők között is nagyon sok olyan volt, aki független életet akart élni, ámde nem akart teljesen egyedül lenni. És ebbe belefért az is, hogy osztozni kell más nőkkel. Legalábbis tűrték, ha nem is örültek, de Kata – biztosan tudom – nem örült neki, de soha nem lehetett illúziója, hogy ez nem így lesz. Karácsonykor én legalább három-négy helyen faragtam be a fenyőfát a talpába, mert én voltam „a férfi”, aki kéznél volt. De a lányokról is tudom, vagy asszonyokról is tudom, hogy kinek volt mellettem párhuzamosan másik két vagy három kapcsolata.

Volt egy bál, úgy hívtuk, hogy a bontóbál, ahol a fönti faházat egy nap alatt szétvertük, és utána átment az egész egy hajnalig tartó iszonyatos nagy buliba. Nagyon jó meghívója volt. De csak akkor lett a faház elbontva, amikor az alsó lakás már lakható volt. De hát ez már jóval később volt, akkor Petri már rég ott lakott. Tehát ők még a faházba jöttek ki, amikor még csak a fölső volt a miénk. Ez egy kis tetőhajlású ház volt, nagyon nyomott kis padlása volt, de abba csináltunk egy lépcsőt belülről, leszigeteltük, és az volt az alvóhely. Szorosan egymás mellett hat ágy volt benne, mindegyikben el lehetett férni ketten. És amikor sokan voltunk, akkor még lábnál is feküdtek. Szóval ott zajlott az élet. Nekem volt ott szavam. Elég erőszakos, autoriter valaki voltam. (Épp tegnapelőtt jártam Bence Gyuri özvegyénél, ahol fölemlegettem, hogy az egyik ilyen szakítással végződő adyligeti konfliktus után mondtam Gyurinak, hogy „hát ez rémes, hogy ott mindenki azt mondja rólam, hogy én egy autoriter izé vagyok”. És Gyuri azt mondta erre: „Tudod, miért mondják? Azért, mert egy autoriter fasz vagy!” És nekem ez iszonyú fontos volt, mert addig ezt soha senki nem mondta így ki, és nem olyan súlyú ember, úgyhogy én azt gondolom, hogy onnantól kezdve ebből sikerült visszavenni valamit, de már csak annyit, amennyit lehet. De akkor egyértelműen én voltam a domináns. Klasszikus kommuna volt. 68-nak a hatása nyilvánvalóan, kicsit később, kicsit másképpen, kicsit kelet-európaiabban, de éreztette hatását. Ez működött. Én ebben nagyon jól éreztem magam, de hát aztán ez megváltozott.

A Repülő Egyetembe Sacin keresztül kapcsolódtam be. Nem ő kezdte szervezni, de aztán ő vette át, és ő lett az igazgató, ahogy saját magát szereti meghatározni. Kovács Mari meg Örkény Tóni kezdték. Nemcsak a Szabadegyetem volt, hanem voltak szemináriumok is. Ezeket a kiscsoportos foglalkozásokat zömmel Szabó Miki tartotta: 56-ról, Oroszországról stb. – rettenetesen jó, okos dolgok voltak. Az Iskola utcába jártunk, Betlen Panni lakásába. Lehet, hogy Kovács Andrásnál, a Teréz körúton volt a legelső, vagy a Szondi utcában volt a legelső, nem emlékszem, de mindegy, ezek már le vannak írva, úgyhogy ezek nem érdekesek. És aztán az Óra utca. Az idén volt az Óra utcában egy nosztalgia-parti, és ott mindenki azt mondta, hogy ő sokkal nagyobb lakásra emlékszik. Szakmai ártalomból én pontosan tudtam, hogy mekkora, és hogy milyen elképesztő módon voltunk oda bezsúfolódva, még sokszor a függőfolyosóra is kifolyva. Rengeteg jó történet volt. Matolay Magdi Tűzoltó utcai lakásában Tamás Gazsi tartott előadást Erdélyről. És az egyik szünetben egyszer csak a Körútról egy borízű hang hallatszott fel, amint azt kiabálja, hogy: „Éljen Sztálin, éljen a Párt!” Elképesztő röhögés volt. Aztán Hegedüs András, Zsille tartott előadást. Ezek mind nagyon fontos és soha nem hallott dolgok voltak, különösen egy építész számára. […]

A buli nagyon fontos meghatározó forma volt Adyligeten, mert egyrészt fiatalok voltunk és jó volt bulizni, másrészt az volt a konspirációnak az egyik legfontosabb területe. Aki kicsit is ismeri Kis Jánost, az tudja, hogy ő valószínűleg nem táncolni ment egy ilyen buliba, meg nem is csajozni, hanem azért, mert dolga volt ott. Adyligeten minden évben volt két nagy buli, de azt még mi mint lakóbulit kezdtük el csinálni. Az első buli a húsvét volt, amikor egy kicsit archaizáló tavaszünnepet rendeztünk, nagy, vödrös locsolkodás, meg minden. Aztán ez kinőtte magát egy olyan húsvéti bulivá, ahol később két-háromszázan voltak. Akkor Csákó Misi a Gellérthegy oldalában lakott, egy földszinti lakásban, és abban a pici lakásban meg a pici előkertben kezdett el augusztus 20-i bulit csinálni. És amikor onnan elköltöztek, akkor én átvettem, mert Adyligetről nagyon jól látszik a tűzijáték. És a SZETA-bál is egy ilyen nagy adyligeti kerti buli volt, ahol gyűjtést szerveztünk. És volt még egy érdekes dolog: a „nem karácsonyozók karácsonya”, akik ugye vagy vallási, vagy politikai okok miatt nem karácsonyoztak. Én gyűlölöm a karácsonyt. A legagresszívabb dolog: akkor minden alá van ennek a történetnek rendelve. Karácsonykor nem lehet elmenni egy kocsmába, minden be van zárva, sőt a járművek sem járnak. Négy óra után nincs tömegközlekedés karácsonykor. És voltak zsidó barátok, meg egyedülállók, és akkor mindig jó nagy buli volt. Petri, Bence, Sulyok Miklós, de volt olyan is, aki a családjával letudta a kötelező karácsonyi izét, és utána kijött éjszakára. Ez inkább intim buli volt, tíz-húsz fős, nem olyan, mint ezek a nagy bálok. Konspiráció, zene, tánc, csajok, pia – ez így mind együtt. És nagyon érdekesen bővült ez a kör. Például a fizikai munka kapcsán. Ugye nem csak én voltam munka és jövedelem nélkül, hanem rengetegen. Föl nem tudnám sorolni, hogy ki mindenki dolgozott velem, Jeles Andrástól kezdve Kardos Andráson, Hamburger Misin, Eörsi Lacoson keresztül rengeteg ember. És sok totál „anti”, akik életükben nem fogtak kalapácsot a kezükben. De hát meg kellett valamiből élniük, úgyhogy egy csomó ilyet hordtam magammal mindenfelé. És ők természetesen Adyligeten is megjelentek. Amikor elkezdtünk építkezni, akkor egy csomó fiatalember került hozzám alkalmi munkára, aztán ott ragadt. Nagy háló volt, ahol mindenki a periférián élt, vagy még annál is rosszabb helyzetben, és ettől még élhető meg működőképes dolog volt.

A segédmunkás életet a kényszer szülte, de amikor muszáj volt váltani, egyértelmű volt a választás. Még iparterves koromban elkezdtem ácskodni. A főnököm Vonák János volt, igazi világfi már akkor is, a hetvenes években: autója volt, síelt, vitorlázott, mindent csinált. És ehhez persze kevés volt az iparterves pénz, meg a maszek munkából szerzett pénz. És a felesége tervezett Leányfalura egy hétvégi házat, aminek nem szokványos volt a teteje. És akkor azt mondta Jancsi, hogy csináljuk meg az ácsmunkát! Az ő nagyapja ács volt, ezért volt neki fűrésze, meg furdancsa, meg vésője, volt pár alapszerszáma. És nem véletlen, hogy engem választott, mert nekem meg volt valami gyakorlatom és tudásom, amit a technikumban a gyakorlaton megszereztem, meg hát marha erős ember voltam, és ez ugye sokat számított. Úgyhogy így elkezdtük először ketten. Két hétvégén megcsináltuk ezt a tetőt, akkor elvállaltunk egy másikat, satöbbi, satöbbi. És ez a dolog tartott 74-től folyamatosan. Akkor nyáron én már többet vállaltam, és amikor a VÁTI-ból kirúgtak – 79. február 10-én volt az utolsó munkanapom –, egyértelmű volt, hogy ezt kell csinálni. Már voltak szerszámaink, már volt gyakorlatunk, már volt hírünk, már voltak munkatársak, már minden volt. Úgyhogy adta magát ez a történet. És akkor elkezdtünk tetőket vállalni, aztán faházak összeépítését vállaltunk, később bútorokat. Minden valamirevaló ellenzékinek biztos van egy-két bútordarabja, amit én csináltam. Kis Jánosnak, Bencének, Hamburgernek, Endreffy Zolinak. Schmidt Mari évekig az általam csinált ágyon feküdt, meg az én szekrényemben volt a ruhája. Szóval rengeteg ilyen plusz kapcsolat volt: nekik könnyebbség volt, mert nem kellett vadidegen mesterembert keresni, meg beengedni a lakásba, én meg ebből éltem. És rengeteg ember jött. Az öcsém is bekerült ebbe a dologba, valamilyen szinten kitanulta a szakmát, Perjés Géza nevű barátunk odakerült, aki szintén kitanulta a szakmát, aztán még sokáig dolgozott az öcsémmel. Akkor Selmeczi Imre: neki sem volt köze ehhez a dologhoz, de ő is kitanulta, azóta is ezt csinálja. Tehát van, aki megmaradt, de a zömünknek ez átmeneti történet volt. Most kerestük Kurtágot egy Petri-kotta miatt, és akkor ő elevenítette föl, hogy jártam náluk, szakértettem a házukon. Szóval egy elég széles kör számára én voltam az építész, aki meg is tud fogni valamit két kézzel, és meg is tudja csinálni. És hát ebből éltünk. Olyannyira, hogy voltak olyan belügyes pletykák, miszerint a Nagy Bálint tartja el a SZETA-t, ami röhej, természetesen erről szó nem volt. Nyilván arra épült a dolog, hogy ami pénzt én beraktam a SZETA-ba, az nem abból származott, hogy másoktól összegyűjtöttem, mert erre egyrészt nem vagyok alkalmas, másrészt nem volt rá időm meg módom. Inkább dolgoztam, és akkor abból betettem valamennyit.

Sok olyan van az életemben, amelyek később kerülnek a helyükre. Írtunk 86-ot, 87-et: Mezei Árpáddal beszélgetek Amerikában, és mesélem neki ezt az egész világot, hogy én ezt a fizikai munkát egy szükséges vagy elkerülhetetlen rossz dolognak tartottam. Merthogy azt gondoltam, hogy az én építészi karrierem szempontjából mennyivel jobb lenne, ha könyvtárban ülnék vagy rajzolnék, azzal foglalkoznék, ami. És hogy került ez a dolog a helyére? Azt mondja Mezei Árpád: „Bálint, soha nem tervezett volna olyan házakat, amilyeneket tervezett, hogyha nem épített volna házakat, és nem tudná pontosan, hogy mit hogyan lehet megvalósítani”. Tehát eltelt tizenév, és akkor egy mester mond egy mondatot, és akkor helyére kerül a dolog.  Én szerettem ezt a munkát, meg a hozzá tartozó életformát is, meg a kaland részét is, meg az adrenalin-növelő részét is, mert végig ott állt az URH-s autó az utcán, amíg mi dolgoztunk. Ez a dolog egyik része. És ez tökéletesen függetlenül működik attól, hogy azért közben érzékeltem, hogy hogy mennek előre az én kortársaim a szamárlétrán. Amit nem akartam volna úgy megfordítani, hogy „de kár, hogy én nem ülök ott az irodában”, hanem, hogy milyen más lenne az élet, ha… És akkor jön egy ilyen okos ember, aki ezt messziről átlátja, és azt mondja, hogy „de hát ez nem így van, mert a dolgok nem így működnek”.

Iszonyú mennyiségű tetőt, házat csináltunk. Még egy érdekessége volt ennek, hogy majdnem mindig én voltam az egyetlen szakember. Én sem voltam ács, más dolog építésznek lenni, és más ácsnak lenni, de ebből következett az, hogy másképp tudtam tetőt csinálni, mint egy igazi ács. Az ácsok úgy készítik a tetőt, hogy csinálnak egy úgynevezett zsinórpadot, ahol egy az egyben föl vannak rajzolva a tetőnek az elemei, és akkor azon gyártják le. De miután én építész voltam, nekem erre nem volt szükségem, hanem én megterveztem az egészet, és magára a fára rajzoltam rá azt, amit ki kellett vágni belőle. Egyébként volt egy olyan fiú, aki velünk dolgozott és ács volt: Oszkay Csaba. Aki orfeós, Stúdió-K-s vezető színész volt. Neki papírja volt róla, hogy ács. Meg voltak Erdélyből átkeveredett emberek, akiknek volt némi jártasságuk. De általában az volt, hogy a társaság nagy részének gőze nem volt az egészhez. És ebből egy nagyon furcsa dolog következett: fordítva működtünk. Nem én csináltam a szakmunkát, hanem a szakmunkára megtanítottam őket, viszont én osztottam az anyagot, mert akkor volt a dolognak tempója meg ritmusa, mert én tudtam, én láttam át, hogy mit kell csinálni. Mert nem olyan bonyolult munkák ezek, betanított munka szintű ügyek, amikre meg lehetett tanítani a legechtébb bölcsészt is, és a tetejében számukra sikerélmény volt, hogy ők tetőt ácsoltak. Ez tartott mondjuk 74-től, az előzményektől 86-ig, amíg el nem mentem Amerikába. Emellett persze sok pályázat volt minden évben. A tetőn voltam reggel héttől este hétig, aztán elmentem a „mozgalomba”, aztán odaültem a rajzasztalhoz. És aztán másnap kezdődött előröl. Úgyhogy elég zűrös élet volt.

A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) egyértelműen a szabadegyetemi kapcsolatoknak köszönhető. Solt Ottilia, Lengyel Gabi, Pik Kati, Nagy András, Matolay Magdi, Havas Gábor összeültek. Mindnyájan szociológusok voltak és Kemény-tanítványok. 1979. szeptember-októberben kezdtek el arról beszélni, hogy valamit kellene csinálni. Én ezeket az embereket már ismertem a Szabadegyetemről, Adyligetről. És akkor jött egy föladat, hogy egy – azt hiszem – pásztói cigánycsalád megszerzett egy szárazmalmot bontásra, hogy megkapják építőanyagnak. És ehhez kellett volna egy felelős műszaki vezető. Kézenfekvő volt, hogy nekem szólnak, engem már legalább ismertek. És én ezt elvállaltam, de nem úgy, hogy annak a felelősségét vállalom, hogy a romák elbontják maguknak, és valami baj történik velük, hanem mi lebontjuk nekik az egészet. Tehát addig, ameddig a dolog kockázatos, addig mi csináljuk. Úgyhogy lementünk nyolcan Pásztóra: Hegedüs András, Bálint Péter, Koszorú Lajos, Domokos Jancsi, nem tudom, még kik. Azt hiszem, Eörsi Lacos mintha már akkor is ott lett volna, de lehet, hogy ő később keveredett ide. De nyolcan lementünk, és két nap alatt szétkaptuk ezt a malmot, de úgy, hogy szájtátva bámult bennünket száz ember. Fantasztikus traktát kaptunk, rántott hús rántott húst ért, és pálinka bort. Két nap alatt szétbontottuk ezt a malmot, két nap múlva a földdel egy szintben volt az egész. Tehát így kerültem én a SZETÁ-hoz. Az alapító nyilatkozat, szerintem, decemberi. Az egy ilyen A/5-ös kis fekvő lap volt, amit nyolcan írtunk alá. [Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia és Nagy András, 1979–80 fordulóján.]

De ez már annak a következménye volt, hogy én nagyon erősen azt hangsúlyoztam, hogy féllegális politikai szerepet kell vállalni, és ezt az egészet nyilvánosságra kell hozni. Például Pik Kati, aki aztán ki is lépett, tehát még aláírta az alapítót, de utána kioldalgott ebből a dologból, mert ő ezt úgy gondolta, ahogy előtte már működött egy ideje, hogy mindenki szépen gyűjtöget, és aztán meg segítgetünk, gyűjtögetünk, és azt szétosztogatjuk. Én azt gondolom, hogy igenis politikai kérdés, hogy van szegénység, szemben azzal, hogy azt mondják, nincs szegénység. Sőt cigányprobléma is van. Elolvastam a Kemény-tanulmányt, azóta is nálam van egy kéziratos disszertáció-példánya Kemény Pistának. Aztán kaptam támogatást is, Petri is kezdett a SZETÁ-ba járni, ő is ezt a vonalat erősítette. 

Tehát én vagyok az egyik fő bűnös abban, hogy a SZETA-nyilatkozat úgy és akkor nyilvánosságra került. Elsősorban a Szabad Európán keresztül került nyilvánosságra, de csináltunk egy nyilatkozatot, voltak aláírt példányai, és ezt aztán valahogy sokszorosítottuk, és így itthon is terítve lett. Annyi volt a különbség a Beszélőhöz képest, hogy itt nevek már voltak, de címek, telefonszámok még nem. Azt hiszem, csak a Lengyel Gabi címe volt rajta. Miután pedig nem mindig adódott építészkedés a SZETA-ban, kitaláltam, hogy csináljunk klasszikus jótékonysági rendezvényeket. És ebből lett ugye a SZETA-aukció, aztán ebből nem lett a Kocsis-koncert. Az első talán a Dalos Gyuri kabaré-estje volt. Dalos fantasztikusan tudott társaságban előadni, és akkor én azt mondtam neki, hogy csinálja meg ezt egy félhivatalos nyilvánosság előtt is. És akkor a Szekfű lakásán volt a Dalos-est. Fantasztikus volt! Valahonnan odavittünk egy pianínót, Iványi meg én, mi voltunk a legerősebbek. Nem emlékszem, hogy ki kísérte Gyurit. Még valami táncost is hívott, azt hiszem… Gurultunk a röhögéstől, dugig volt a lakás, nem lehetett beférni. Akkor volt egy Konrád-est, volt egy Eörsi-est. És ezekre adakozni kellett. Ilyen volt a SZETA-bál Adyligeten is.

Rajk Lacit nem rúgták ki az IPARTERV-ből, mert a Rajk-név nyomott annyit a latban. Mindenféle kellemetlenkedések voltak, de nem rúgták ki. És az IPARTERV egy elég fontos kulturális hely volt azokban az években, az a bizonyos nagyterem, ahol ha nem is a „tiltott”, de a „tűrt” kategóriából rengeteg dolog volt. Ott performance-ok, happeningek, kiállítások zajlottak, Erdély Miklóstól kezdve sokan mások. Az akkori nagy avantgárd generáció állított itt kis, Jovánovicsék. Szóval egy nagyon fontos, bejáratott hely volt. És volt benne zongora. És akkor kitaláltam, hogy legyen egy Kocsis-koncert. És elmentünk Lacival Kocsishoz, aki el is vállalta, de ez kitudódott, úgy, hogy engem őrizetbe vettek, és volt nálam ötszáz meghívó erre a dologra. Ez 80-ban volt, mondjuk. Természetesen az épületet bezárta a rendőrség, ott volt egy kétszáz fős tömeg előtte, akiket föloszlattak, és nem lett Kocsis-koncert. Viszont lett az aukció. Ami hát szerintem a legsikeresebb SZETA-rendezvény volt. Ottilia azt mondta, hogy ez a két Nagynak volt a produkciója, Nagy Andrásnak meg nekem. Merthogy én találtam ki ezt a dolgot, és végigjártam háromszáz képzőművészt, és iszonyú mennyiségű műtárgyat összeszedtem. De olyanokat, hogy Bálint Endre, meg Borsos, meg Barcsay Jenő bácsi, Vilt Tibor, meg aztán Erdély Miklós, meg Szenes Zsuzsa, meg a fiatalok… Gyakorlatilag alig volt, aki nemet mondott. Úgy volt, hogy ez is egy olyan lakásrendezvény lesz, mint a többi. De ott volt a háromszáz műtárgy! És Nagy Andrásnak Bereczky Loránd – aki akkor az MSZMP KB tagja, a képzőművészeti pártreferens – évfolyamtársa volt. És amikor megvoltak a műtárgyak, akkor András azt mondta, hogy ez így nem mehet! Elment, bejelentkezett Bereczkyhez, és elmondta, hogy ha mi lakáson kezdünk el árulni – és sorolta a művészeket –, akkor ebből botrány lesz. Ez nektek sem jó, nekünk sem jó. Találjunk ki valamit! Nyilván nem Bereczkyn múlott, hanem Aczél György elvtárs volt fölötte, vagy lehet, hogy még följebb, ezt nem lehet tudni. (Aczél fölött már nem volt más, csak Kádár elvtárs.) Először elkezdtek sunyiskodni, első körben a Pataky téri Művelődési Házat ajánlották. Oda útlevél kell! Műgyűjtő nem jár a X. kerületbe, a Pataky térre, az nincs rajta a térképen. Ez számunkra nem volt elfogadható. De olyan erős volt a pozíciónk a mögöttünk álló művészek meg műtárgyak miatt, hogy azt tudtuk mondani, hogy nem. És addigra már elkezdtük szervezni a közönséget is, tehát a gyűjtőket. Végül a művészetbarátok klubja lett a helyszín a Kinizsi utcában, ahol a közönség otthon volt. Sőt megjelent az Élet és Irodalomban meg a Népszabadságban is, rövid hírként, hogy ez lesz, de ott már nem szerepelt, hogy SZETA-aukció, csak hogy kortárs művészeti aukció, ami egyébként önmagában is fontos, mert ez volt az első kortárs művészeti aukció az országban. Az volt a másik kikötése a pártnak, hogy létre kellett hozni egy művészeti bizottságot, hogy azoké a pénz, tehát a SZETA nem szerepelhetett ebben a dologban. Abban Somogyi Győző volt benne, Bikácsi Daniela, Ábrahám Rafael, Bráda Tibor, Deim Pál, Melocco, Szemadán György, Váli Dezső. És akkor megcsináltuk a kiállítást. Jerger Kriszta szervezte, iszonyú jó volt. Persze minden ilyen gyűjtésnél vannak önjelölt művészek, akiktől itt is volt egy-két rémes dolog, de a jelentős része komoly mű volt! De nem lehetett ám tudni, hogy aznap mi fog történni, mert iszonyú mennyiségű titkosrendőr jelent meg a helyszínen. Ja, elfelejtettem, hogy még az is kérdés volt, hogy ki vezesse. Hogy annak is legyen reklámértéke, hogy fölkérünk valami tévés személyiséget. Horvát Jánost kerestük meg, de ő nem vállalta el. Nem azért, mert az ügyet nem akarta volna elvállalni, hanem, mert azt mondta, hogy ez egy szakma. És ebben tökéletesen igaza volt, úgyhogy fölkértünk két profit, akik briliánsan csinálták. Már nem emlékszem, hogy kik voltak. Valahol megvan az a füzet, amiben benne van a műtárgylista. Lehet, hogy ott van ez a két név is valahol. De nem biztos, mert sok mindent direkt nem írtunk le. És ott ült a közönség soraiban Károlyi Katinka meg Rajkné! És ami a legfontosabb: ott voltak a gyűjtők. Úgyhogy vagy százötvenezer forintot árultunk. Az akkor nagyon nagy pénz volt. Amikor befejeződött, és elment a közönség, akkor Bereczky meg egy csomó rendőr, meg nem tudom én, ki, még bementek az irodába tárgyalni a művészeti bizottsággal. Tehát még akkor is necces volt, hogy ráteszik a kezüket a pénzre. Nem ez történt. Hogy miért, azt nem tudom. Lehet, hogy három évvel később mindnyájunkat becsuktak volna emiatt, de akkor pont nem. Szóval, megmaradt a pénz. És méghozzá nagyon jól fialt a pénz, mert Demszky Gábor ezt zseniálisan csinálta. Volt egy házépítési ügy, valahol Szabolcsban, egy cs-lakás ügy – vagyis csökkentett értékű –, ahol egy cigánycsalád nem kapta meg a támogatást. És Demszkyék odamentek, és azt mondták, hogy akkor a SZETA kifizeti. Na, abban a pillanatban meglett a támogatás, nehogy a SZETA kifizesse! Úgyhogy így sokszorosan meg lett ez a pénz forgatva.

Petrivel való megismerkedésemhez két dolog kapcsolódik. Gyuriról mindig mindenki azt gondolta, hogy rögtön meg fog halni. Nekem 79-ben vagy 80-ban azt mondták, hogy gyorsan ismerkedj meg Petrivel, mert mindjárt meg fog halni, nincs sok hátra. A másik történet pedig, hogy volt egy gyűjtés Gyuri számára, minden hónapban kapott egy csekken pénzt, amit Kenediék szedtek össze, pár száz forintokból. Megismerkedésünkkor is éppen nagyon szüksége volt pénzre. Úgyhogy először ezért találkoztam vele a Pozsonyi úton egy presszóban. Adtam neki pénzt, és egy hét múlva Adyligeten laktak. Szóval ez egy pillanat alatt történt. Sose költöztek ki, mert mindig megmaradt az Eötvös utcai lakás, de volt olyan, hogy egy évig ott voltak, és legfeljebb egy hónapban egyszer elmentek megnézni a postát. Öt éven keresztül ott laktak, tulajdonképpen még kicsit azután is, hogy én elmentem Amerikába. Aztán amikor Gyuri otthagyta Mayát, és Pap Marival költözött össze, akkor költözött el végleg. Tehát rengeteg dolgot írt ott, meg ott készült Dániel Feri filmje is. Sok minden kötötte oda. És az nagyon jó világ volt vele együtt. Gyuri a legokosabb emberek közé tartozik, akiket valaha ismertem, és iszonyú jól értettük egymást. Előolvasott nekem. Mindent olvasott, és szólt nekem, hogy Bálint, ezt olvasd el, meg ezt olvasd el, meg ezt olvasd el! A többivel nem kell foglalkozni. Én csak azokat olvastam el, ami fontos volt, meg amit tudni kellett, meg amit érdemes volt. És utána mindjárt meg is lehetett beszélni. Ez hihetetlen jó dolog volt. Sose lesz ilyen barátom, mint ő volt. Jókat főzött, jókat ettünk, jókat ittunk, jókat piáltunk, szóval nagyon jó élet volt. Adyligeten először is volt egy nagy szakácsverseny. A társaságban volt négy nagy szakács: Sáska Géza, Buda Géza, Sulyok Miklós meg Petri. És négy egymást követő héten ők főztek. Huszonvalahányan voltunk, több asztalt kellett összerakni. Volt zsűri meg volt közönségdíj. Megvannak a szavazólapok, nemsokára ki lesznek állítva. És nyolcfogásos vacsorát főztek. Varázslatos dolog volt az egész. Igazi vérre menő harc volt. Komoly indulatokat szabadított föl, utána hetekig meg voltak sértődve, akik nem nyertek. Kornis Mityu volt a zsűri elnöke. Fantasztikus bírálati jelentést írt, amit fölolvasott. A zsűriben még benne volt Kata, Bence Gyuri, meg még ketten, a többiekre nem emlékszem. És aztán volt egy kis szakácsverseny: a pörköltverseny, az volt mindennek a teteje. Ott pedig hárman főztek: Buda meg Petri (másik kettő a zsűriben volt) és a négyük által laikusnak tartott Murányi Sándor volt a harmadik szakács. És ő nyerte meg! Nemcsak a zsűri díját, hanem a közönségdíjat is! És ez hónapokig beszédtéma volt. Petrivel ez egy iszonyúan fontos együttlét volt. Együtt jártunk a Beszélő szerkesztőségébe. Aztán már én nem jártam, csak ő járt, aztán szép lassan ő is elmaradozott, mert borzasztó nehezen kommunikált egyedül. Még elmenni elment valahova, de hogy hogy kerül haza onnan, az nem volt olyan egyszerű – ha Maya nincs, akkor ő rég nincs.

Nagyon jó volt Petivel együtt lakni. Soha nem nyugodott bele, ha valamit nem tudott. Jött, hogy „akkor én is jövök ácskodni”. Emlékszem, a Kacsa éttermet csináltuk, és ő véste a kis fakötéseket. Gyuri rengeteget játszott szerepet. Tizenéves korában eldöntötte, hogy ő alkoholista, és azt is eldöntötte, hogy vezető alkoholista. És nem engedett abból, hogy ő a vezér-alkoholista, ez a szerep neki borzasztóan fontos volt. Én meg kétszer akkora voltam, és több fért belém. A Kacsában alkoholban fizettek nekünk, meg vacsorában, mert nem tudtak készpénzt adni. Ugye nagy téttel, decivel ittuk a vodkát. Én egy pohár után átültem egy másik asztalhoz, s míg ő még ugyanazt az egy decit iszogatta, én megittam még három decit. Ha ott iszom meg annál az asztalnál, akkor neki is meg kellett volna innia a három decit. De erre nagyon hamar rájöttem, és szépen félreültem.

Mielőtt elmentem Amerikába, Petri egy évig Berlinben volt, onnan nagyon jó leveleket írt. Aztán elmentem Amerikába, ott is volt valamennyi levélváltásunk. Miután hazajöttem, már nem Mayával élt, hanem Pap Marival. De Maya volt az én házvezetőnőm a Levél utcában, úgyhogy vele nagyon szoros maradt a kapcsolat. De Gyuri is mindennapos vendég volt, tehát Gyuri meg Maya között maradt kapcsolat. Először Maya lett beteg, akkor kijártunk hozzá, mert ő az élete végén kiment Pilisborosjenőre, Sulyokék laktak akkor ott kint, oda bújt el a világ elől. Oda jártunk ki, nagyon sokszor voltam Gyurival kint. Amikor Maya meghalt, akkor pont New Yorkban voltam egy hónapig. Aztán nagyon sokat voltunk együtt Gyurival, ahogy romlott az állapota, úgy egyre többet voltam náluk. És ott voltam azon az éjjelen, amikor meghalt.

Nagyon furcsa ebben a késői viszonyunkban, hogy Gyuri a maga hihetetlen érzékenységével tökéletesen tudta, hogy milyen vagyok. Abban a versben, amit hozzám írt, pontosan leírta azt, hogy én egy egyedül brummogó vagyok. De többet soha nem mondta. Tehát végigasszisztálta a cégalapítást meg mindent, és soha egy árva szóval nem mondta, hogy „figyelj, rosszfele mész! Nem te vagy!”  Egy költő a versében sokkal pontosabb, mint egyébként. Sokat foglalkoztat az elmúlt években, miért nem dugta elém a verset később.

1981-ben volt a Keszthely-pályázat, ami iszonyú fontos dolog volt [„Keszthely” városközpont és kastélykör rendezési terve tervpályázat, 1981]. Ebben az időben napi tíz órát ácskodom, csinálom a Beszélőt, járok a SZETA-ba... És egyszer azt mondja Rajk, hogy csináljunk egy pályázatot. Ő kezdte el, vagy valamelyik lány, ezt már nem tudom. Keszthely városára kiírtak egy városrendezési tervpályázatot, és mi öten összeálltunk: Gyarmathy Kati, Pikler Kati, Ekler Dezső, Rajk meg én. Az volt az egészben a zseniális ötlet, hogy azt mondtuk, mi vagyunk a jól működő városi hatóság, amely szabályozási feltételeket ír elő a város különböző területeire, és ezzel megbízza az építészeket. Úgyhogy ez volt az első komoly – vagy lehet, hogy az egyetlen komoly – magyar posztmodern városépítési pályázat, amelyikben száz építész munkája lett összerajzolva. Tehát mi kiadtuk a megbízásokat másoknak, ők meg megtervezték azokat a házakat. Még élt Fischer Juszuf, aki akkor kilencvenhárom éves volt, és ő is csinált házat. A Műegyetem másodéves hallgatójáig bezárólag a teljes szakma képviseltette magát. Például amikor elmentünk Vadász Györgyhöz, hogy adja ide a házat, hogy be lehessen rakni a pályázatba, akkor az egész irodája azt a dolgot rajzolta, amit ő csinált ugyanerre a pályázatra, de ő meg azt a házat rajzolta, amit nekünk csinált. Merthogy az volt a fontosabb, hogy ebben benne legyen. És persze iszonyatosan lehordott bennünket a zsűri. Egy vidéki tervpályázati zsűri nem tartozott a legnyitottabb testületek közé. Aztán évekkel később persze már nagyon büszkén mutogatták. Megvan a teljes pályázati anyag: fele Lacinál, a másik fele meg nálam. Volt is belőle egy kiállítás. Iszonyatosan érdekes már önmagában az, hogy ez száz embernek a munkája, tehát egy keresztmetszet a szakma az akkori állapotáról. [http://beszelo.c3.hu/cikkek/1981-%E2%80%93-2001-beszelgetes-a-keszthely-palyazatrol]

Elképesztő volt ez az időszak, mert két hónapon keresztül két-három órákat aludtam. Reggel hétkor keltem, elmentem ácskodni délutánig, ezt csináltam, azt csináltam. És akkor az egész éjszakát végigrajzoltam, majd kezdődött előröl – két hónapon keresztül.

És amikor befejeződött – novemberben be kellett adni a pályázatot –, pár nap múlva jött Rajk Laci, hogy a győri színházban bemutatják Bohumil Hrabalnak a Bambini di Pragáját. Szikora János a rendező, és az a díszletkoncepció, hogy minden jelenetet más díszlettervező készít. Erdély Miklós, Pauer Gyula, Haraszty István, Bachman Gábor, Szegő György, Rajk László – szóval elég brutális névsor volt. Kéne egy szcenikás, aki ebből az egészből előadást csinál. Elvállaltam, és két hónapra lementem Győrbe, amíg legyártották ezt az elképesztő díszletet, és betanítottam a műszakot. 1981. december 19-én volt a bemutató. Fantasztikus díszlet volt, őrületes dolgokat találtak ki. És hogy a színház akkor ezt megcsinálta és finanszírozta! Egy vasúti pályaudvar volt beépítve a színpadra, váltókkal, forgóval, mindennel, és a különböző jelenetek különböző vasúti kocsikon jöttek be a színpad központi terébe. Ez Bachmané volt. Pauer akkor csinálta a Pszeudót. És akkor a vasúti sínek között pszeudo zúzott kavicsok jelentek meg, meg behozott egy lovat a színpadra, amit ott megfestett a festő. Erdély Miklós csinálta a tánctermet, ahol krómozott vaslemezek voltak, mint egy tükörfal egy táncpróbateremben, amiben minden tükröződött, de persze minden torzítva tükröződött. És a tánc úgy zajlott, hogy a székeknek kereke volt, és tolták őket. Iszonyú jó dolog volt, nagyon-nagyon élveztem az egészet. Három vagy négy előadást ért meg, és bezáratták, levették a műsorról a darabot, mert a pártbizottság nem tűrte. Nyilván Laci meg az én jelenlétem verte ki a biztosítékot a megyei pártbizottságnál. Az előadásnak semmiféle politikai üzenete nem volt. Az egy igazán derűs, sok kacagást kiváltó történet. [Nulicsek, az őrült festő]

Most olvastam Esterházy Péter Javított kiadását, és el is gondolkoztam azon, hogy vajon engem miért nem próbáltak meg beszervezni. Frissen csatlakoztam az ellenzékhez, vidéki voltam, millió dolog lett volna, amivel megfoghattak volna. Az illegális munkavállalás, vagy akár az életformám miatt. És ez fura módon soha nem történt meg. Meg is vagyok sértődve! Nem hiszem, hogy azért nem próbálkoztak velem, mert olyan jó pszichológusok lettek volna, hogy azt mondják: ezzel a pasival nem érdemes próbálkozni. Bár így megspóroltak maguknak egy kudarcot. Én alkalmatlan vagyok az ilyesmire. De biztos, hogy nehéz helyzet lehetett volna. Ebből a szempontból is iszonyú fontos volt, hogy Petrivel elég sokszor végigbeszéltük, mikor kell elhagyni az országot, vagy mikor nem kell elhagyni az országot. Abban tökéletesen egyetértettünk, hogy ha nagyon komoly nyomás nehezedik ránk, – például várható, hogy becsuknak bennünket –, akkor el kell menni. Egyébként, ami itt történik, azt könnyedén elviseljük. De eléggé pontosan lehetett tudni, hogy ez nem fog bekövetkezni. Az információáramlás kétoldalú volt. Mi körülbelül annyi idő alatt megtudtuk a központi bizottsági döntéseket, mint ők a mi döntéseinket. Egy hét múlva tudtuk, hogy Kádár azt mondta, hogy „nem csinálunk belőlük mártírt”. Halvány gőzöm sincs, hogy kik voltak azok, akik hozták nekünk a hírt. De például rendszeresen hozzájutottunk „szigorúan bizalmas” pecsételésű sajtóválogatásokhoz.

A környezetemben többekről tudtam, hogy megpróbálták beszervezni. De ahogy visszaidézem ezeket a kihallgatásokat, fenyegetés is volt bennük, meg udvarlás is, de a maximum az volt, hogy: „Miért nem mond nekünk igazat?” Mondtam, hogy „mert nem az apukám”. Az ember a szüleinek igazat mond, a kihallgató tisztjeinek nem mond igazat.

Engem teljesen összezavart az Esterházy-könyv, a Javított kiadás. Merthogy az összes korábbi ilyen típusú tudás arra vonatkozott, hogy akiket beszerveztek, azokat a saját környezetükben használták föl. Tehát Tar Sándor jelentett Kenediről. Bódy jelentett Bachmanról, de az, hogy Esterházyt utasították, hogy menjen el a Fradiba, vagy menjen el az Imbiszbe… Ez egészen elképesztő! Hogy olyan mélységig mentek bele valakibe, hogy kiszedték a saját életkörülményeiből. És ő elmegy a Fradiba – ami annyira ütközött a családi értékrenddel –, és elkezd beépülni a szurkolói táborba. A hatalom indokát értem. Az övét nem értem… De lehet, hogy nincs visszaút egy idő után. Nagyon tisztelem és szeretem Esterházyt, és rettenetesen megráz az ő személyes ügye. Merthogy semmiféle gondom nincs, hogy az apám teljesen nyilvánvalóan ügynök volt, vagy lehet, hogy nem így hívták, hogy ügynök, de hát ő maga volt a hatalom. Apám hitt a rendszerben, azt gondolta, hogy ő így cselekszik helyesen.

A Beszélő úgy kezdődött – és erről sok történet van –, hogy Szilágyi Sándor (Saci) összehívta Kenedi Jancsi lakására ezt a bizonyos „legyen vagy ne legyen” összejövetelt. Már itt eltérnek a vélemények, hogy hányan voltak. Én határozottan nagyobb létszámra emlékszem. Úgy látom magam előtt a teret, hogy ötven-hatvanan kellett hogy legyünk, de sokak szerint csak húszan-harmincan voltunk. Az volt a közhangulat, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert nincs, aki szerkessze, nincs, aki írjon bele, nincs, aki nyomtassa, nincs, aki terjessze, nincs, aki olvassa. Tehát ki lett mondva, hogy nem. Voltak pikáns ötletek – ez ugye, Khomeini után volt –: például Konrád fölvetette, hogy csináljunk hangos újságot, magnókazettával. És itt hangzott el Petrinek az a híres mondata, hogy „hagyjuk ezt a lila faszságot, csináljuk meg”. Ezt nem hangosan mondta. És utána az utcasarkon megbeszéltük, hogy mégiscsak csináljuk meg. Saci mindenképpen ott volt, Petri mindenképpen ott volt, meg én, és vagy Haraszti volt ott, vagy Kis Jancsi. Én azt gondolom, hogy négyen voltunk. Ezután Saci ment el tárgyalni Kőszeghez, meg Iványihoz. Kőszeggel ott ismerkedtem meg, amikor először összeült a szerkesztőség. Ez már a lakáson, az előszobájukban volt. Arról folyt a beszélgetés, hogy mi legyen az újság címe, és amikor megjelent Iványi, és akkor bemondta ezt a címet. Nagyon gyorsan zajlott minden. A háttérben persze sok mozgás volt, például Kis megkereste Bencét, aki nemet mondott. És akkor összeültünk heten. Az Iványi meg Saci már mind a ketten jegyeztek egy kvázi másik intézményt, Iványinak elég baja volt a saját egyházával, Sacinak meg ott volt a Szabadegyetem, ezért abban állapodtunk meg, hogy a nevük nem jelenik meg a lapon. Iványi az előkészítésben benne volt, de a szerkesztésben már nem vett részt, nem fért bele a táncrendjébe. A Saci végig benne volt, tehát mindig hatan szerkesztettük a lapot, ameddig én ott voltam. Kis, Kőszeg, Haraszti, Petri, Nagy – akik a nevünkkel jegyeztük a lapot – és a Saci. És aztán, mikor én kikerültem belőle, amikor elmentem Franciaországba, akkor került be Ottilia. De akkor még pár számon rajta volt a nevem. Amikor visszajöttem, akkor már nem vettem részt a szerkesztésben. Tehát ülünk Kőszegéknél az előszobában, ez a fogorvosi rendelőnek az előszobája. Hogy miért gondoltuk, hogy kevésbé hallgatják le, mint a Kőszegék szobáját, vagy a fogorvosi rendelőt, vagy a konyhát, azt nem tudom. Persze úgysem lehetett elkonspirálni, mindnyájunkat követtek, nyilván le is hallgattak. Életünkben annyit nem sétáltunk, mint azokban az években, mert ami olyan témájú beszélgetés volt, azt az utcán sétálva bonyolítottuk le. Most tök véletlenül rátaláltam egy filmre, A demokratikus ellenzék, amiben a Bizottság együttes zenéje van. És az első kockák azok a fotók, amelyek az egyik adyligeti sétán készültek: ahol Rajk, Haraszti, Ottilia, Nagy András, Saci.

Az indulás elég hosszú folyamat volt, ki kellett találni a Beszélőt, meg kellett szervezni a nyomtatást. Ez totálisan konspirálva volt, erről Kis Jánoson meg rajtam kívül senki nem tudott. Mi is egészen konspirált körülmények között, egy lakásban találkoztunk csak a nyomdászokkal, és Réti Andrea vitte el Magyar Bálint feleségének a kéziratot, aki eljuttatta a nyomdába. Sőt, Jancsi nagyon okos feltétele volt, hogy csak akkor indulunk, amikor már két nyomdagép van. Tehát ha az egyiket lekapcsolják, akkor legyen azonnal a tartalék. Bár nem történt meg a lekapcsolás, hála Istennek! Vagy kézenfekvő lett volna egy szerkesztőségi ülésre odajönni a rendőrségnek, vagy a lapzártakról eljövő szerkesztőktől elszedni, ami náluk van – de ez soha nem történt meg. Az első pillanattól kezdve Jancsié volt a főszerep. Tehát attól függetlenül, hogy ez soha nem volt kimondva, nyilvánvaló volt, hogy ő a főszerkesztő. Őt mindenki elismerte. És mindenkinek volt ötlete, természetesen mindenkit más dolgok foglalkoztatták. Én mindig kilógtam ebből a történetből, mert se bölcsész, se írástudó nem vagyok. De mindig figyelembe vették az álláspontomat, a szerkesztőségi értekezleteken is. Értelemszerűen én nem javítottam szöveget, mert én ehhez nem értek, meg nem az én dolgom. Hamar kezdtek kialakulni a területek: Kőszeg Feri a jogvédő ügyekkel foglalkozott, Kis Jancsi a koncepcionális dolgokkal. De azt kell mondjam, hogy nem volt olyan Kis Jancsi által jegyzett vezércikk, amit előtte ne beszéltünk volna végig, és ne tükrözte volna mindenkinek az álláspontját, amikor megjelent. Sok nagy vita volt, nem alapvetők, de egy vesszőn is akár. És hát nagyon fontos, hogy többször változott a hely. A sorrendet már nem tudom megmondani –, de voltunk Kis Jancsiék konyhájában, voltunk Saci albérletében, voltunk Haraszti Miki albérletében. Tehát sokfelé bóklászott a szerkesztőség abban a három évben, amíg én benne voltam. A nyomdával való kapcsolat meg a terjesztőhálózat az én feladatom volt. Én építettem föl. A terjesztőhálózat egy piramis volt. Készült ezer példány. Először a fele elkerült a főterjesztőhöz, aki Miklóssy Bandi volt, akit én hoztam be a csapatba, mert a VÁTI-ban munkatársam volt, és ő elvállalta. Tőle elvitték két emberhez, akikhez kétszázötven példány került, azok elvitték olyanokhoz, akikhez ötven példány került. És aztán az elment a huszonötösökhöz, azt hiszem, még ötös is volt. És csak az ötösnek volt szabad árusítania. És így csak az ötös bukhatott le. Ha maga egy huszonötös terjesztő, akkor én nem vehettem magától, hiába sejtettem, hogy ott van ez a huszonöt példány. Csak az ötösek voltak, akik nem voltak konspiráltak. Ezt persze nem egyedül találtam ki, megbeszéltük Jancsival, meg elmentünk Donáth Ferenchez, a régi illegális kommunistához tanácsokat kérni. Értett ehhez a dologhoz. Ő azt mondta, hogy nincsenek szabályok. Mindenki csak annyit tudjon, amennyi rá tartozik – ez az egyetlen fontos szabály. És ezt be is tartottuk. Volt olyan szerkesztő, akinek a felesége vagy a barátnője terjesztő volt, de nem tudott róla! Így működött, és ezért működött. A festék jelentős részét külföldről szereztük be: Franciaországból, Svájcból, Németországból. Jöttek-mentek a barátok, az ismerősök. És jöttek-mentek a sportszatyorban a festékek, amit valaki becsempészett, és akkor egy telefon után a Felszabadulás téren találkoztam egy vadidegen emberrel, aki átadta a táskát, és akkor lett húsz doboz festékünk. Nagyon édes történet volt, hogy egyszer kaptam postán – megvan a mai napig – egy német nyelvű képes újságot. És nem jöttem rá, hogy miért. Eltelt huszon-év, és mutattam valakinek. És akkor rájöttünk: ha úgy esett a fény, lehetett látni, hogy volt az újság közepén, a dupla oldalnál egy olyan kép, ahol egy szakács valamit mutat, és szájában egy buborék, hogy mit beszél. De azt normál esetben nem lehetett látni, mert utólag rajzolták bele. És egy nyomdafestékrecept volt beleírva! A papír beszerzése, mivel az nagy tömeg, nagyon nehéz volt. Olyanok szerezték, akik mögött állt valamilyen intézmény, mert csak intézményre lehetett papírt venni. Mindig volt egy vállalati anyagbeszerző, aki vállalta, hogy egy kicsit többet rendel, és azt átadja nekünk. Iványinak az egyházon keresztül sok vidéki kapcsolata volt, és akkor ott beszerezték, és onnan kellett fölhozni. Nekem volt egy munkatársam, akinek volt autója, és akkor ő volt az egyik fuvarozó. A stencilpapírt volt a legnehezebb beszerezni. Ez az átütő papír, amire rá lett gépelve a szöveg, szigorúan védett dolog volt. Hát azt a legkülönbözőbb munkahelyekről lopkodták össze. Azt, hogy a papír hol van, azt én tudtam. Az egy nagy tömeg volt, egy számnyi papír annyi, mint ez az asztal. Tehát ezért nem volt olyan egyszerű elhelyezni. Arra emlékszem, hogy a Hamburger Miskáék garázsában volt. Más vitte a papírt a nyomdászokhoz, Oroszhoz. Úgy, hogy autót váltottak Szentendrén, vagy ha érezte, hogy követik, akkor inkább hazament, vagy visszavitte a Hamburgerékhez a papírt a garázsba, aztán újra próbálkoztak. Hogy rekrutálódott a szerzőgárda? A szerkesztők személyes kapcsolatain keresztül. De elsősorban Jancsi, aztán Kőszeg, Haraszti, és mondjuk Saci – ők négyen. Gyuri biztos, hogy nem csinált ilyet, ő nem alkalmas erre. Akikről ma már tudjuk, hogy írtak az illegális Beszélőnek, de ők maguk a legalitáson belül voltak, mint Bokros vagy Bauer, vagy mások, azokkal Jancsi tartotta a kapcsolatot. Az első számhoz mi kerestünk meg mindenkit, még a másodikhoz is. Azután akinek volt valami olyan közlendője, amit nem tudott vagy nem akarta a hivatalos nyilvánosságban megjelentetni, akkor jött hozzánk. Az a feltételezés, hogy nem lesz, aki ír bele, nem vált be – mint ahogy az összes többi jóslat sem. A borító Galántai-terv, teljes művészi szabadság. Ezzel a Beszélőnek egyfajta értelmezésére utalt, ami benne volt az induló értelmezésben természetesen, de ennél több is a dolog. Van itt egy fontos dolog, amiről sajnos kívülállóként nem nagyon lehet beszélni, és már csak az egyik fél tud beszélni róla. Remélem, valaki kiszedi Kis Jancsiból a Bence–Kis konfliktust. Én annyit tudok, hogy ők másképpen ítélték meg a Beszélőt is, az ellenzék helyzetét. Mindent másképpen ítéltek meg, és Gyuri a maga szangvinikus és időnként erőszakos módján ezt megmondta, és ezen valahogy összevesztek. Miközben előtte húsz évig kéz a kézben csináltak mindent. Én azt gondolom – bár nem voltam ott –, hogy a nagy szakítás akkor történt, amikor Gyuri nemet mondott. Mert őt kereste meg a Jancsi elsőnek, hogy vegyen részt a szerkesztőségben. Milyen jó lett volna a szerkesztőségnek, ha ez bekövetkezik! Hogy miért mondott nemet? Ez az, amit Jancsinak nagyon meg kéne írni vagy el kéne mondani. Sok mindenre derülhetne fény. Talán azt is jobban lehet érteni, hogy Bence rendszerváltás utáni politikai szereplése miért abba az irányba ment, mint amilyenbe ment. Az nyilvánvaló, hogy Bence a kettőjük közötti konfliktus miatt nem került az SZDSZ-be, pedig a demokratikus ellenzékbeli hagyományai alapján ő odakerült volna. Én Bencével nagyon jóban voltam, meg Petri is nagyon jóban volt vele. És amikor az első két szám készen volt (az első számot akkor kezdtük el terjeszteni, amikor kész volt a második), akkor elvittük Bencéhez, és megkértük, hogy mondja el róla a véleményét. Én soha életemben olyan alapos elemzést nem hallottam, nem olvastam. Onnan kezdve, hogy hogy néz ki, hogy van nyomva, hol hibás a szöveg, a tartalomig, annak összhangjáig, külön-külön minden írás megítéléséig, tehát elképesztő bőséggel elmondta a véleményét. Egy egészen pozitív kritika volt. Egyáltalán nem volt elutasító, nem volt bántó. Nekünk ez rettenetesen nagy élmény volt.

Egyszer én is írtam a Beszélőben. Kenedi Jancsi könyvét recenzáltam – a Tiéd az ország, magadnak építedet. A könyv hőse Révai Gábor, a Révainak a fia, aki a családi háza építésének a történetét mesélte el Kenedinek, aki aztán megírta ebben a könyvben. Zseniális a könyv! És ezt úgy írtuk, hogy kölcsönkaptunk egy pici, hat négyzetméteres kis faházat Velencén egy barátnőmtől, és Petrivel voltunk lent ketten. Én dolgoztam, Petri ment bevásárolni. És főzött. És a környék föl volt háborodva, hogy az a nagydarab, erős ember ül az írógép mellett és gépel, és a kicsi szegény pedig megy vásárolni…

A Butik történetének én az elejét meg a végét tudom. Kitaláltuk, hogy kellene valami ilyesmi. És akkor volt az az adyligeti konspirációs séta, amiről a fotó készült, és akkor ott lett Rajk fölkérve. Nem kellett nagyon kapacitálni. Hogy miért Rajk? A védettsége, a központi hely (Galamb utca) miatt, szóval sok szempontból ő volt erre a legalkalmasabb személy. A vége pedig 84, amikor kilakoltatták Lacit. Tudtuk, hogy jön a rendőrség, és ezért odamentünk néhányan. Pécsi Vera volt ott, Szikora János mint a lakás bérlője, vagy nem tudom én, kije. Ott volt talán Vági Zsuzsa. Mindenkit fölszólított a rendőr, hogy menjünk el. Mondtuk, hogy nem. Akkor fölszólítottak bennünket, hogy vegyünk részt a lefoglalásban. Ezt is visszautasítottuk. És akkor csak Rajk maradt ott, meg Szikora. És bennünket meg elvittek az ötödik kerületi kapitányságra, a Parlament mögé, azt hiszem, a Szalay utcába, valamikor reggel kilenc vagy tíz óra körül. Ott ültünk egy szobában, étlen, szomjan, senki nem kérdezett tőlünk semmit. És amikor befejeződött a kilakoltatás, kilöktek bennünket az ajtón, hogy menjünk Isten hírével. Mindent elkoboztak a Butikból. Aztán még újraéledt Rajk Júlia lakásában, amikor meghalt, a Hankóczy utcában, de ott abba kellett hagyni, mert az a lakóközösség rosszul viselte ezt, a ház lakói följelentették őket.

Amikor Károlyi Mihály meghalt, a felesége a telkükön – a dél-franciaországi Vence-ben – létrehozott egy nemzetközi művésztelepet. A telep úgy fejlődött, hogy azok az államok, akiknek a művészeit Károlyiné meghívta, építettek ott egy műteremházat vagy egy lakóházat. Rajk történelmi okokból kifolyólag jó ismeretségben volt Károlyinéval, és egy találkozás alkalmával Károlyiné mondta neki, hogy szeretne egy műteremházat építtetni vele. És Rajk – mint Kis meg Bence –, szimbiózisban volt Bachmannal. (Sajnos, az a párhuzam is megvan, hogy ők is összevesztek.) Szóval közösen csináltak egy rajzot, egy víziót, és Rajk engem hívott ki, hogy építsük meg ezt a házat. Így kerültem oda 1983-ban. De egyikünknek se volt útlevele, úgyhogy a Károlyiné meghívta Kornidesz elvtársat magához, ahol Kornidesz elvtárs azt mondta, hogy „természetesen az elnökné asszony kérésére a fiúk kapnak útlevelet”. Úgyhogy kaptunk útlevelet. Ez 83 októberében volt. Először Párizsba mentünk, ahol eldőlt, hogy mekkora lesz a ház. Megkérdeztünk ott egy építészt, hogy mennyi pénzből lehet megépíteni egy négyzetmétert Franciaországban, aki azt mondta, hogy ezer frankból. Hatvanezer frank volt rá, úgyhogy hatszor hat lett a ház mérete. És aztán mentünk le Vence-ba. Sokszor jártunk oda-vissza: találkoztunk a Párizsban élő emigrációval, meg mindenféle rádiószerepléseken vettünk részt, meg Bázelba mentünk, mert ott az egész nyugat-európai emigrációval szerveztek találkozót nekünk, az ellenzék cégéres gazembereinek.

A ház igazából egy spontán építés volt. Tehát volt az a látványterv, amit Bachman meg Rajk csináltak, és volt valami vázlat, amit mi csináltunk. Egyébként pedig úgy épült, ahogy találtunk hozzá tárgyakat, amelyeket beépítettünk, az befolyásolta, hogy pontosan milyen lett a ház. Nagyon kevés volt a pénz. Eleve nagyobbra lőttük a házat, mint a hatvanezer. Plusz még volt benne egy galériaszint, tehát még nagyobbra lőttük, nagy légterű volt, merthogy műteremnek készült. Például a nyílászárók egy részét a telken szétrohadt lakókocsiból szereltük ki. Ez a lakókocsiajtó került rá a fürdőszobára, fordítva, úgy, hogy az üveg alul van, tehát a fürdőző hölgyeket térdig vagy combközépig lehetett látni. Vagy az általam tervezett homlokzaton is két talált tárgy volt a nyílászáró. Volt, amit aztán mi csináltunk, ablakokat, de azokat is úgy, hogy átalakítottunk megvett nyílászárókat. És a dolog pikantériája, hogy kintlétünknek, mondjuk a második hetén, összevesztünk. Úgy csináltuk végig a három és fél hónapot, hogy azon túl, hogy lapát, talicska, malter, nem beszéltünk egymással. Volt egy közös nő, vagyis pontosabban én örököltem, és Laci ezt rossz néven vette. Úgy építettünk egy házat, napi tizenhat órában, hogy nem beszéltünk egymással. Külön házban laktunk, és úgy jártunk, keltünk Európában, hogy nem beszéltünk egymáshoz. Úgy viselkedtünk, mint két makacs kamasz öszvér. Tulajdonképpen ezen a konfliktuson most kerültünk túl, amikor megírtam ezt a történetet. Addig ez a dolog ott lebegett kettőnk között. [http://beszelo.c3.hu/cikkek/rajk-laszlo-60-eves]

Az épület zseniális lett, van is róla egy nagyon jó írás. Amikor hazajöttünk, akkor tartottunk róla egy vetítettképes bemutatót a Magyar Építőművészek Szövetségében, és Miklóssy Bandi írt róla egy nagyon jó írást, ami az Artpool Letterben – Galántai illegális művészeti lapjában – jelent meg először, később lehozta a Magyar Építőművészet is. A ház igazi posztmodern mű, ami bőven kibírta azt, hogy az egyik végét az egyik építette, a másik végét a másik. Az egyik homlokzat a Bachman–Rajk-féle koncepció, a másik az enyém.

Van a dolognak egy nagyon szomorú vége: 97-ben terveztem a cannes-i európai ingatlanpiaci vásár budapesti pavilonját. Ki is mentem művezetni a fölépítését. Gondoltam, itt az alkalom, hogy a vence-i házat megmutassam mindenkinek. Kint volt Schneller István, Gyarmathy Kati, meg mások. És megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Hála Istennek, eltévedtek, nem jöttek oda. Én odamentem. Nem vagyok egy sírós típus, de a gyomrom igencsak összeszorult. Merthogy teljesen átépítették. Áll még a ház, de felismerhetetlen. Egy amerikai vette meg a telepet, ő is egy művésztelepet működtet ott, de más szempontok meg más alapok alapján. És a mi igazi kőkemény posztmodern házunk provence-i neo-gaudi stílusban van átépítve. Először nem ismertem föl. Mentem közelebb, és az volt az érzésem, hogy elé építettek még egy új házat.

Nyugati útlevelem nem volt sose, bár tíz évvel korábban nyilván lehetett volna, de se pénzem, se ambícióm nem volt rá. És ebből a pénz volt a döntő. De Kelet-Európába utaztam. Romániából például előbb tiltottak ki, mint ahogy elvették volna az útlevelem. Ez még Beszélő előtt volt. Még kéziratos szamizdat volt, rendszeresen vittem őket. Nagyon sok barátom volt Erdélyben, 74-ben voltam először, és onnantól sűrűn jártam Erdélybe. Az első utat kivéve általában a kocsmán túl nem nagyon láttam az országot. Az egyik alkalommal, 79-ben vagy 80-ban, vittem egy nagyobb adag szamizdatot, és ott volt egy hatfős társaság, volt egy gyönyörű nő, és mint kiderült, besúgta az összejövetelünket. Másnap házkutatás volt a házban, elvitték az összes dolgot, amit vittem, és utána beidézték őket, és kaptak egy fenyegetést, hogy amennyiben én megjelenek nálunk, akkor őket… Tehát onnan tiltottak ki először. 81-ben pedig Lengyelországból, akkor elvették az útlevelet. A demokratikus ellenzékből nyolcan – Rajk, Sulyok Miklós, Buda Géza (ő tudott lengyelül), Bence, és nem tudom, még ki – kimentünk volna egy meghívásra, valami gdański rendezvényre, 1981-ben, még a puccs előtt. Már kinn voltunk a repülőtéren, amikor elvették az útleveleinket, és a Lengyel és a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő izével nem engedtek bennünket kiutazni. Akkor kaptunk útlevelet, amikor Franciaországba mentünk, de csak erre az egy útra. Nizzában beidéztek bennünket a rendőrségre, és majdnem száz százalék, hogy Magyarországról kapták a „felkérést”, hogy illegális munkavállalás. Ez a művésztelep nem olyan helyen volt, hogy ez a dolog kiderülhetett volna. Elég pikáns volt, mert külön hallgattak ki bennünket, de nekem Laci tolmácsolt! Nyilván, ha mást mondtam volna, mint amit ő mondott, akkor azt nem fordítja le. Mi a művésztelepen voltunk, egy műtárgyat hoztunk létre, nem munkát vállaltunk. Úgyhogy ennek nem lett folytatása, de azért ott is volt egy ilyen kalandunk a francia rendőrséggel.

Az utolsó egy vagy két hétre kijött Kata Sára lányommal, és együtt jöttünk haza a vonattal, úgy, hogy megálltunk Bázelban meg Zürichben. Rajk pedig Jugoszlávián keresztül jött haza. A demokratikus ellenzéknek volt ez a DE kitűzője. Akkor Magyarországon még nem voltak kitűző-gyártók. Rajk ezt próbálta behozni. De elszedték, elkobozták tőle.

Miután egyedül éltem ebben a kis festői Vence-ban, Lacival ugye nem kommunikáltunk, franciául nem tudtam, gyakorlatilag magammal beszélgettem. És onnan írtam Kis Jancsinak egy hosszú levelet, hogy én ki akarok szállni a Beszélőből. Nem azért, mert nem értek egyet vele, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy ez nem az én dolgom. Az, ami a dolgom volt, azt már megcsináltam, az jól működik. Beindítottam, de én nem vagyok újságszerkesztő. Erre ő válaszolt is, sajnos nem találtam meg. Azt remélem, hogy Jancsinál megvan az én levelem. Nagyon szép levelet írt nekem. Amikor hazajöttem, ki is szálltam. Jancsi elfogadta az érveimet, de elég furcsán reagáltak rá: többet nem kaptam újságot! Jancsi ilyen: hogyha valaki kívül esik az érdeklődési körén, akkor az már nem létezik. Petrin keresztül azért hozzájutottam, mindig tudtam, hogy mi jelenik meg, és sokan kijártak bulizni, meg Harasztinak ezután építettem a lakását. Tehát mindenféle viszonyok léteztek, de a Beszélő és a köztem lévő kapcsolatot mintha ollóval vágták volna el. Ezt nehezményeztem. És a tetejébe akkor még el is törtem a lábam egy munka közben. És akkor, 84 nyarán Bence meg Hamburger hívtak meg a Duray Bizottságba [http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-duray-bizottsag-tajekoztato-levele-es-felhivasa] – amely a bebörtönzött Duray szabadon bocsátása érdekében alakult. Tehát ők számon tartottak. Hamburger Mihály volt a vezető, Bence György és a „vizes” Vargha János volt benne – nagy vitával, mert mindenki azt gondolta, hogy (a Beszélő-analógián) akinek másféle elkötelezettsége van, az ne kockáztassa ezzel annak a sikerét –, de ő ezt nagyon akarta csinálni. Törzsök Erika volt még benne, és Benda Gyula. Kiadtunk pár nyilatkozatot, megszerveztük, hogy ki menjen a bírósági tárgyalásokra, merthogy ebben a társaságban senkinek nem volt útlevele. Tehát megkerestük Mészölyt meg Csurkát, akik utazhattak, és elmondtuk a történetet, és ők vállalták is. Ez másfél évig tartott körülbelül. Amint Durayt szabadon engedték, ez a történet is okafogyottá vált.

A következő időszak zömmel fizikai munkával és társasági élettel telt. Aztán kaptam egy nagyon fontos megbízást egy családi házra. Nem volt jó a történet, mert megterveztük, mindenki iszonyú boldog volt, hogy megépül, ámde nem lehetett engedélyezni, mert ez egy balatoni villa lett volna, és ott mindenféle építési korlátozás volt. Akkor fentről azt mondták, hogy ők majd engedélyezik, merthogy a megrendelő nagy név, egy élsportoló. Elvállaltuk a kivitelezését is, úgy, hogy ezt mindenképpen fogják engedélyezni. És aztán ennek voltak fokozatai, állomásai. A megyei építési hatóság azt mondta, hogy igen, de tervezzük át egyszintesre, és akkor majd adnak fönnmaradási engedélyt a kétszintesre, meg satöbbi, satöbbi. Majd leállították a kivitelezést, amikor embermagasságban kész voltak a falak. Ez tél előtt volt, úgyhogy téliesítettük az egészet. De addigra derült ki, hogy még mennyibe fog ez kerülni, és akkor a megrendelő visszakozott, holott addig egészen extra igényei voltak, például a fürdőkád egy darab kőből lett volna kifaragva. Iszonyatosan jó ház volt. Nem lett belőle semmi. Az összegtől elbizonytalanodtak, mert ez, mondjuk, az akkori építési áraknak a két-háromszorosa volt. És hiába támasztotta alá szakértő, hogy megéri, meg befektetésként nagyon jó buli. Még talán az is benne volt a szakvéleményben, hogy ezt bármikor eladhatják egy múzeumnak mint műtárgyat. De addigra már kifaroltak belőle. Ha megépült volna, akkor ma lenne Magyarországon egy igazi konceptuális, fontos, posztmodern lakóépület. Egy fiatalemberrel csináltam, Borza Endrével, aki nálam tíz évvel fiatalabb. Adyligeten, a lakásban dolgoztam. Az ágyamtól másfél méterre volt az asztal. Számomra az életforma meg az építészet egy és ugyanaz a dolog, az nálam nem válik szét, és szerintem az a jó. A szakirodalom szinten elég érdekes írások születtek róla. Konrád írt róla, György Péter írt róla, Rajk írt róla. Ami nagyon érdekes volt, hogy iszonyú sok mindent nem tudtunk még a szakmáról. Azokban az években a városépítészet – legalábbis ami hozzánk eljutott – progresszívabb volt, mint maga az építészet. És a ház egy ilyen városépítészeti analógiára épült, hogy van egy utca, és az utca két oldalán van egy-egy ház. Az utca a közösségi tér, a nappali, az egyik ház a privát ház, a másik a vendégház. Az egyik háznak ilyen architektúrája van, a másiknak olyan, és azok átlógnak egymásba, meg az anyagok is mások, és azok is átlógnak egymásba. Az utcában nagyon sok jó ötlet benne volt, de az utca két végének a lezárását nem tudtuk igazán jól megoldani, tehát az egy picit kilógott a többi egységéből. Még nem tudtunk annyit a szakmáról, vagy erről az új világról, amit a posztmodern jelentett. Harminc tervet rajzoltunk Borzával, és egyik sem az igazi. Ha ez fölépült volna, és addig még módosul a dolog, akkor valószínűleg a megépült ház már jó lett volna.

Segítettem a Duna-körösöknek, praktikus dolgokat, címlistákat, címzést, kapcsolatokat, de nem vettem részt benne, nem is értettem velük egyet. De az egy másik kérdés. Attól még segíteni lehet. Azt gondolom, a véleménynyilvánítás szabadságába belefér, hogy ők ezt mondják, én meg azt gondolom, hogy nem volt jó döntés megakadályozni a vízlépcsőt. Ugyanígy nem értettem egyet, sok évvel később, a Világkiállítás megakadályozásával sem. Szerintem jót tett volna a városnak, meg a gazdaságnak. Engem mindig a megvalósítás mikéntje érdekel, nem pedig az, hogy megakadályozni. Azt gondolom, hogy a vízlépcsőt is meg lehetett volna jól csinálni, annak a következményeit is meg lehetett volna tervezni előre. Nem az a megoldás, hogy megakadályozzuk, mert azt a mennyiségű áramot valahonnan meg kell szerezni, és miután elfelejtettünk a tengerparton hazát találni, ezért a szélerőművekre vagy a tengeri apály–dagály erőművekre nem építhetünk. Az atomerőműt legalább annyi érvvel támadhatjuk, mint ezt. Én mindig úgy gondoltam, hogy a rendszeren lehetett olyan pontokat találni, amelyek mögé nagy közönséget lehetett odaállítani, de ezek a rendszer egészét nem érintették. Engem meg az érdekelt, mondjuk, a SZETA-s gondolkozásból is, hogy azok a kérdések érdekesek, amik az egészet érintik. És hogy azokkal kéne foglalkozni. 
Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki. Én azt gondolom, hogy azzal a szándékkal engedtek ki – vagyis hogy útlevelet adtak –, hogy majd csak oda fogunk menni, vissza nem. De mindenki visszajött. Abban az időben csináltam a Broadway-n Clark Ági lakásában olyan házibulit, amelyik lehetett volna Budapesten, mert harminc budapesti ellenzéki volt ott. Először is volt előbb egy konfliktus, mert ugye én kiszálltam a Beszélőből, és ezért Demszky azt mondta, hogy nekem ez nem jár, és ha egy kis tartásom lenne, akkor visszautasítanám ezt az ösztöndíjat. Úgyhogy volt is köztünk némi mosolyszünet. De úgy látszik, azóta ezt elfelejtette. Ennek dacára kimentem, és eleve azzal mentem ki, hogy tovább maradok. És minden módon ráhajtottam arra, hogy munkát szerezzek. És akkor két évig voltam úgy kint, hogy befizettem az ösztöndíjat a Király Bélának, és akkor abból ő meghosszabbította a meghívást. De a harmadik évben már illegálisan voltam kint, mert akkor már nem hosszabbították meg. De ez nem zavart, mert miután jogosítványom volt, bankkártyám volt, a kutyát nem érdekelte, hogy legálisan vagy illegálisan vagyok kint.

Mielőtt kimentem, csináltam egy nagy kiállítást Adyligeten az addigi életművemből, a félkész lakásban. Volt százvalahány munkám akkor, a mostani majdnem ezerhez képest, tehát nagyon az elején voltam még a szakmának. Ezeket ki akartam vinni magammal, hátha ott lesz valami építészkarrier...

Megérkeztem. A jó Király Béla mindjárt elkövetett egy nemzetközileg büntetendő tényt ellenem, mert Midtown Tunnelen keresztül vitt be Manhattanbe. Ilyet nem szabad csinálni! Manhattanbe hídon keresztül kell menni, mert az egy pótolhatatlan élmény. Őrületes! Én mindig mindenkit úgy vittem be, három éven keresztül iszonyatos mennyiségű ember elé jártam a repülőtérre. Deák Pistánál, a történészprofesszornál laktam. A második este Kornis Mityuval lógtam lent a Sohóban, amikor is ő ránézett az órájára, és azt mondta: „Úristen, iszonyú késő van!” – és otthagyott. Szeptember vége volt, mondjuk, fél nyolc, szóval már sötét volt. És ő Bostonból jött New Yorkba, és egy bostoni számára New York maga a fertő, a bűnös város. Egy bostoni kispolgár számára New Yorkban nem szabad az utcán járni. Félt. És akkor én hazasétáltam a 119. utcánál lévő lakásba. Ez egy két és fél óra séta. Elég rendes távolság. És akkor úgy éreztem, hogy ez az én városom, hogy én itthon vagyok. Miért is nem voltam itt mindig? És ez az érzés nem is változott a három év alatt. Imádtam azt, ami ott történt, azt a változatosságot. A Broadway-n végigmenni, az olyan, mint egy életmű. Mintha tízutcánként másik városban járna az ember. Szóval, az egészet borzasztóan élveztem. És egy nagyon fura következménye lett annak, hogy nem tanultam meg a nyelvet, pedig az első fél évben heti ötször négy órában jártam angolórára, és már előtte is tanultam évekig, és azóta is, de erre nincs agyam. Tulajdonképpen olyan voltam, mint egy süket. Nem értettem a környező világot, viszont ettől vizuálisan iszonyatosan érzékeny lettem. Nem sokan ismerik úgy azt a várost, mint én.

[…]

Amerikában a fiatal művészeknek és diákoknak lefednek bizonyos szolgáltatásokat. A képzőművészek meg a színészek a vendéglátásban vannak, a filmesek meg a szobafestésben. Engem, azt hiszem, Halász András hozott össze két amerikai filmes lánnyal, akik a szobafestésből éltek, de nem értettek hozzá, én meg értettem hozzá. Gyakorlatilag a munkát én végeztem, ők fölhajtották, hozták az anyagot, tárgyaltak a tulajdonosokkal. Egyrészt nagyon sokat kerestem, mert illegális munkaként kaptam tizenöt dollár órabért, ami akkor rettenetesen sok volt. Kiderült, hogy nagyon gyorsan csinálom, meg értek hozzá. Másrészt olyan amerikai lakásokba jutottam be, ahova valószínűleg soha nem jutottam volna be, hogyha nem festek szobát. Tehát ez is nagyon jó volt. Borzasztóan élveztem.

Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire. Próbálkoztam az egyetlen New York-i nonprofit építészeti galériában is, a Storefrontban, akiket aztán meghívtam ide, meg amelyikre épült az én galériaötletem is. De onnan nézve olyan rettenetesen messze van Budapest! És Makoveczet már csináltak, és ezzel ki volt pipálva Kelet-Európa. Az alternatív építészetben ők lényegesen előrébb álltak, mint ahogy én vagy bárki más itthon. Tehát nem lehettünk érdekesek, nem lehettem érdekes a számukra.

Amerikáról ennyi. A többi már szakma meg építészet, és azokat nem lehet elmondani. De van, amit érdemes belőle elmondani. Első karácsony. Még nincsen közöttünk az Ágival semmi, csak mindjárt lesz. Ági és Csalog meghívtak, hogy menjek ki a countryba karácsonyozni. És rám borították a karácsonyfát. Iszonyú sok mindent kaptam, kistafíroztak. Én meg nem vettem semmit! És akkor csináltam Áginak egy karkötőt papírból, akkor éjjel, reggelig festettem. És aztán ebből csináltam egy egész sorozatot. Ami számomra egy építészeti kísérlet volt, hogy hogy lehet egy henger külső felületén valamiket megcsinálni. Aztán terveztem a sakk-készletet. Egy éjszaka rajzoltam meg az egészet, és másnap reggel ott volt egy harminckét darabos sakk-készlet. Rettenetesen sok mindent csináltam. Amúgy nem nagyon tudok fiktíven tervezni, de ott tudtam.

Sok mindent tudtunk, de sok mindent meg nem tudtunk Magyarországról. A Berlini Fal bontását a tévében néztük. Meg időnként egy-egy magyar eseményt is néztünk a tévében, de ki voltam én ebből szakadva. Tudatosan. Az is tudatos volt, hogy nem jöttem haza, pedig borzasztó nagy volt a vonzereje annak, ami itt történt a rendszerváltást közvetlen megelőző időkben, meg akkor. Tudtam, ha hazajövök, biztos elkap a gépszíj, és akkor ott ültem volna az első parlamentben, ezt meg nem akartam. Utólag még kevésbé bánom. És azt reméltem, hogy amikor hazajövök, akkor majd építészettel fogok foglalkozni. Merthogy eljőve az oly kívánt rendszerváltás, mindenki azt csinálja majd, ami a dolga, pedig mással foglalkozik.

Sose merült föl, hogy kint maradok. Soha, egy percig se. Az, hogy akkor jöttem haza, amikor hazajöttem, az egy más történet, magánügy. Ez Ági hirtelen döntése volt, egyik napról a másikra. Három év után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogok olyan szinten beszélni angolul, hogy ott a saját karrieremet befuthassam. Az, hogy eltartott legyek, vagy az, hogy csak fizikai munkából éljek, az nem – de ez inkább már csak utólagos érvgyártás, vagy magyarázatgyártás. És azért is, mert egyszerűen azt gondoltam, hogy én itt vagyok itthon, és nem ott, és nem vagyok amerikai. Imádok ott lenni, mindig mondtam, hogy most már értem az ideiglenesen nálunk állomásozó oroszokat, mert ideiglenesen valahol állomásozni, az a világ legjobb dolga. Nem érdekli az embert, hogy Clinton van, vagy Bush van, vagy ki van, nem érdekelnek az amerikaiak belső konfliktusai, én úgyis csak a legjavát kapom az országnak. Soha nem volt honvágyam. Milliószor van honvágyam oda. Olyannyira, hogy állítólag  van egy kizárólag a magyar emigrációnál visszatérő álomfajta, amit én is – pedig nem voltam emigráns – is sokszor álmodtam: hogy hazajövök, és nem lehet visszamenni.

(A teljes életútinterjú az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára készült, és ott kutatható.)