László Nagy

A piknik előtt rendezett nemzetközi sajtótájékoztató a nagy érdeklődésnek köszönhetően elhúzódott, így Nagy László három óra helyett csak háromnegyed négyre írt ki a határhoz. „Én akkor tudtam meg, hogy az áttörés megtörtént, amikor kocsival kiértünk a határra. Ugye akkor nem volt mobiltelefon. Az volt nekem furcsa, hogy száz méterre tudtam csak megközelíteni a kaput. És nem értettem, miért. Annyi ember volt ott, hogy az valami őrület! És nem tudtam a kocsival előbbre menni. Kiszálltam a kocsiból megnézni, hogy mi van. És máig nem értem, csak kezdem értegetni. Ugyanis annak a kapunak csak az volt a funkciója, hogy beeressze az osztrákokat. Ugye akik jöttek Margitbányáról, Rustról, Meggyesről megkapták a pecsétjüket, és azonnal mentek a piknik felé, át a mezőn. Tehát ott elvileg nem kellett volna embereknek lenni. […] És szembe jött velem egy kedves ismerősünk, aki Kismartonban él, édesapám egyik legjobb barátja, évfolyamtársa, Perlaki Ferenc felesége, ő mindenhol ott van, és fotóz. És jön, hogy „fantasztikus dolgok történnek itt! Tömegével, százával mennek át a keletnémetek!” Mondom: „Keletnémetek? Te Jóisten!” És akkor esett le a tantusz, hogy ránk lehet húzni akármit! Azt is tudtam, hogy illegális határátlépésben való segítségnyújtásért kettőtől öt év börtönbüntetés járt. Átmenni nem tudtunk. Egyszerűen az a program törlődött. Margitbányára meg nem tudtunk telefonálni, mert nem volt mobil. Az ottani osztrák vezetők egy óra után megunták, és átjöttek. A margitbányai polgármester kapott egy telefont, hogy valami gáz van a határon, és akkor ő gyorsan kocsival kijött, és intézkedett, hogy fogadják be a keletnémeteket. Az összes hotel, étterem, mit tudom én, sportcentrum fogadja be a keletnémeteket. Körbetelefonált, hogy mindenki adjon meg minden segítséget. Ha zuhanyozni akarnak, fürdeni, engedjék meg, kapjanak ennivalót, innivalót, telefonálhatnak haza – a számlát adják meg, ő kifizeti. Onnét tudjuk, hogy olyan hétszázhatvan ember után kértek pénzt. Na most ezért gondolom, hogy ezer fölött voltak, mert egy csomó menekült mondja nekünk, hogy be se ment Margitbányára. Meg sokan nem a kapun mentek ki, mert féltek a katonáktól, hanem egy kilométerrel jobbra, balra, tehát a drótkerítésen át. Szerintem lehet, hogy ezer, ezerötszáz menekült is volt, nem tudjuk. De a hétszázhatvan tuti, mert annyi után fizettek. És ugye az osztrákok becsületesek.

„Ott van öt méterre Ausztria – némelyik keletnémet teljesen be volt gőzölve! És akkor udvariasan megkérdezte az Árpi németül, hogy „hova szeretnének menni?” És mondták, hogy „Ausztriába”. És akkor farkasszemet néztek. A katonák kérdezték, hogy „főnök, mit csináljunk?” Mert ugye Bella Árpád már előtte megmondta nekik, hogy lőni nem szabad, csak ha ő szól. Elvileg nekik figyelmeztető lövést kellett volna leadni, mert a parancsban benne volt, hogy meg kell akadályozni az illegális határátlépést. De ezt mindenki tagadja, pedig így van, nekem megvannak a dokumentumok. Mert ezeket bezúzták, de az Árpi még időben lefénymásolta őket. Ott volt öt katona, mindegyiknek tíz tölténye volt. Azért az ötven töltény. Árpi fölmérte azt, hogy ott áll ötezer osztrák hátul, előtte ott van százötven keletnémet vérbe forgó szemekkel. Ha most valaki csak odacsap a pisztolytáskához, akkor a keletnémetek megijednek. Kitör a pánik! Meglincselik őket! Vagy ne adj Isten, ott egy lövés átmegy Ausztriába! Hát akkora nemzetközi botrány lett volna ebből, hogy az valami őrület! […] A németek meg jöttek sorba. Már a kukoricásban voltak, mert ha Magyarország felé nézünk, baloldalt volt egy kukoricás. Most ott van az Akadémiai liget, a Széchenyi-liget. Onnan jöttek ki, látva, hogy itt ki lehet menni. És akkor a katonák kérdezték: „Mi legyen, főnök?” Azt mondja: „Hát számoljátok őket, hogy mennyi körülbelül!” Végül azt találta ki, hogy Ausztria felé álljon mind az öt katona. Mert az ember csak azért felel, amit lát! Ez jó bizánci módszer. Meg amúgy is jöttek az osztrákok, mert akkor még pecsételni kellett, meg ki kellett tölteni egy kis adatlapot. És evvel el is voltak foglalva. Közben a keletnémetek meg a hátuk mögött mentek ki.

– Persze mi nem tudtuk, hogy kijön huszonötezer ember! Ezerötszáz emberre számítottunk. – És végül hányan voltak? – A rendőrségi becslés szerint huszonötezren voltak. Fél Sopron ott volt! Meg rengeteg osztrák! Ausztriából minimum ötezer ember jött! Eszünkbe sem jutott, hogy ennek ekkora sikere lesz! Érdekes különben, hogy később többen azt mondták, hogy valami volt a levegőben, amit egyébként csak mi, a szervezők nem éreztünk. A másik pedig: mindenkit vonzott a misztikusság, hiszen ez egy kaffkai világ volt, ahol az ember soha nem tudta megérinteni a vasfüggönyt, maximum a vonatból látta. Az emberek egyszerűen meg akarták nézni. Szombat volt, szép idő volt, „menjünk ki!” [...] Az embereket nem lehetett visszatartani! Volt, aki úgy, ahogyan a katonák, tekerte föl a szögesdrótot! Fél Sopron kertje vasfüggönnyel van körbekerítve. A kocsik tetejére tették föl a rolnikat. Jó pár kilométert lebontottak. Volt, aki csak vágott egy darabot. Nekem is el kellett volna hozni egy tekercset! A nép vitte!