Károly - Placid atya Olofsson

"Az Úristennek egy ilyen magamfajta, nem túlságosan okos, nem egyetemi tanár, hanem gyakorlati ember kellett, aki tartja a lelket a kétségbeesés előtt lévő fogolytársaiban. Ez bennem megerősödött. Állítom, nekem sokkalta könnyebb volt a tíz esztendő Gulagot végigcsinálni, mert nekem megvolt a feladatom. Nekem megvolt a hivatásom. Nekem megvolt a küldetésem. Mindig azt mondtam, hogy én lelki szakmunkás vagyok. És nekem az a feladatom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Mert azoknak volt nagyon-nagyon nehéz, mondjuk a fiataloknak, akik feleséget és pici gyereket hagytak ott, nekem nem volt se feleségem, se gyerekem. Nekem sokkal könnyebb volt. És hogy én tudtam, hogy miért vagyok ott. Most nem bencés gimnáziumban tanítok bencés diákokat, hanem azért vagyok felelős, hogy azt, aki ténylegesen nehéz helyzetbe kerül, valamiképpen kiemeljem. A négy túlélési szabályt nagyon világi módon értelmeztem, hiszen ott nem apácanövendékek voltak, hanem mindenféle ember: hívő, hitetlen, protestáns, katolikus. Tehát a szövetségnek nagyon világiasnak és mélyen emberinek kellett lenni. Nagyon röviden elmondom. Az első volt, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni, ha gyengék vagyunk, nem szabad panaszkodni. A másik: észre kell venni az élet apró örömeit, az örömök teszik az élet művészetét. A harmadik: a politikai fogoly mindig ártatlan. Ezek a gazember géppisztolyosok akarnak tönkre tenni engem, nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy különb vagyok. A negyedik pedig, akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb. Nekünk hívő embereknek van hova kapaszkodnunk: a mindenható Istenbe. És mi rájöttünk, hogy az Úristen is akarja, hogy túléljük."

"Az elkezdés nem volt könnyű. Amikor elbúcsúztunk a rendőröktől, odamentünk a pályaudvaron a pénztárhoz, hogy lepecsételtessük a vasúti jegyünket. Akkor döbbentünk rá, hogy lehet így is élni, se géppisztolyos katona, se farkaskutya nincs mellettünk. Pucérnak éreztük magunkat. Mind a tíz esztendőnek a nyoma bennünk volt. Azt mondtuk – hatan jöttünk akkor Pestre – egymásnak, beszéljünk inkább oroszul, nehogy bennünket örökké kérdezzenek, pufajkában voltunk mi, nem tudtuk, hogy akkor Magyarországon ismerik-e a pufajkát. Besötétedett közben, mert 3 óra tájban indult az a fapados szerelvény. Besötétedett mire Debrecenbe értünk, azt mondtuk, mégiscsak beszéljünk mi magyarul, itt a sötétben egy büdös nagy pofont lekennek nekünk, de az nem nekünk szólt, hanem valaki másnak. Negyed 11-re a nyugati pályaudvaron megérkeztünk hatan. Én emlékeztem rá, hogy tíz évvel ezelőtt onnan indult a 49-es villamos Kelenföld felé. Nekem Kelenföldre kellett mennem, és ott volt a 49-es. A harmadik kocsijának az utolsó peronjára felmertünk szállni, mind a hatan. Bajban voltunk, mert vonaljegyet kellett vásárolni, és mindenkinek csak a húszforintosa volt. De én voltam annyira gavallér, hogy mind a hatnak kifizettem a jegyét. A baj ott kezdődött, hogy a Rákóczi úton leszállt kettő, az Üllői útnál leszállt egy, a többi leszállt a Gellért téren, egyedül maradtam a villamoson. Inamba szállt a bátorság, hogy – közbe már fél 11, háromnegyed 11 felé került – ha én most becsöngetek az édesanyámhoz, fölcsöngetem az első álmából, ott fog összeesni, mert semmi sem tudott arról, hogy én hazajövök. Ez egy borzalmas nehéz dolog volt. Ott állt egy fiatalember a peronon, odamentem hozzá, amikor itt voltam már a Bartók Béla úton a Gárdonyi szobornál, odaszóltam neki, hogy ne haragudjon, valami kérésem van. Tíz évig voltam a Szovjetunió fogságában és nem merek hazamenni az édesanyámhoz. Arra gondoltam, hogyha ő becsöngetne és mondaná, hogy találkozott a fiával, egészséges, rövidesen hazajön, kicsit átmenetet produkálna. Most jön a Jóistennek a csodálatos tette: nyújtja a kezét ez a fiatalember, „hét évet voltam a Szovjetunióban”. Ő 53-ban jött haza, pontosan ugyanolyan gulagos volt, mint én. Tökéletesen megcsinálta a feladatát, átsegítette az édesanyámat a találkozásnak az első pillanatán."

"Az életkörülmények egyformák voltak minden lágerben. Barakkokban voltunk. A föld egy kicsit furcsa volt, mert ha harminc centire leástunk vagy lekapartunk, ott már víz volt. Nagyon nedves volt a talaj, de a víz olyan volt, mint a feketekávé. Nekünk mindig csak forralt vizet volt szabad innunk. Mindig volt forralt víz. De tulajdonképpen a lágereknek megvolt a maga egyforma vezetése. Megkaptuk mindig a reggeli káposztalevesünkhöz a 400 gramm kenyeret, az volt a napi normánk, ha 100%-on felül dolgoztunk, akkor kaptunk rá pótlékot, 200 grammot vagy 100 grammot vagy 150 grammot, aszerint hogy mennyit teljesítettünk. Ott minden százalékra ment. A Szovjetunióban minden úgy ment. A tervteljesítés volt a lényeg. A ruházattal nehéz volt, mert a kezdet kezdetén rongyokban voltunk, kaptunk kiszuperált katonai ruhákat. Ott vattakabát kellett a hideg ellen. Volt olyan vattakabát, hogy ténylegesen megállt magában, mert annyira megázott a vatta és kiszáradt. A deportálás végén már nemezcsizmám volt, ami egy egészen jó valami volt. Persze kapcát tettünk alája, de például a nagy hidegben, amikor 25-30 fok mínusz hideg volt, akkor nem egy megcsinálta azt, hogy belelépett egy vödör vízbe, és a csizma külsejére ráfagyott a víz, és akkor nagyon meleg volt belül a csizma. Szalmazsákok voltak, hol volt szalma, hol nem volt szalma. Aztán pokrócot kaptunk egyet-egyet. Amúgy eléggé egyszerűen voltunk. Tíz esztendő alatt nagy volt a fejlődés. Csak egyet mondok. 36 láger volt ott 1946-ban, de csak két lágerben volt villanyvilágítás, mindegyiknek saját villanyfejlesztője volt. A többiek fenyőgallyal, lutyinkival világítottak, az eléggé keserves volt. Keserves volt még az őröknek is, hiszen az őrtornyokban nem volt reflektor. Amikor eljöttem, 55-ben, akkor mindnek volt villanya. És a végén mindenhol reflektorfénnyel világítottak. De nagyon sokszor rakétákat lőttek ki, ha valami bizonytalanság volt. Húst soha nem kaptunk. 40 gramm hal volt a normánk, picike kis halakt kaptunk, marinírozott volt, de azt szőröstül-bőröstül meg kellett enni. Ha nagyobb halat kaptunk, az olyan hófehér volt, tüllzsákban megpárolták. 1200-1300 embernek főzni nem volt egyszerű. Mindennek meg volt a maga szabálya: a kenyeret behozták este, éjszaka vágták porciókra, hogy reggel megkaphassuk a 400 grammos porciónkat. Azt eléggé becsülettel csinálták. Az étkezés fontos volt, nehogy részrehajló legyen. Kis pálcikákkal pici kis darabokat erősítettek a fölvágott nagy kenyérre, ha a mérlegem valamivel kisebb súlya volt. Nagyon büszkék voltak, hogy a szocialista igazságosság mennyire fontos. A levest pedig olyan kanállal kaptuk, cserpáknak nevezték, aminek pontosan 500 gramm vagy 750 gramm volt az űrtartalma. Mert reggelire 750 gr káposztalevest kaptunk, délben meg vacsorára 500 gramm káposztalevest kaptunk. A táborban volt mindig egy parancsnok, az volt az élet és halál ura. Volt fegyelemfőnök, volt raktáros, volt gazdasági főnök. Tulajdonképpen egy 1200-1300 fős lágerhez több mint ezer fegyőr tartozott családostul együtt. Mert azok ott éltek. Parancsnokok, vezetők."