Bálint Ordódy

„Éccaka fölültünk egy tehervonatra, ami átment az osztrák területre, aztán vissza Sopronba. K.: Nem is ellenőrizték ezt a vonatot indítás előtt? V.: A vonatot ellenőrizték, de mi szalma között voltunk, és a vasfüggöny még nem gördült le, csak körülbelül egy hétre rá, október elején. Meg volt beszélve a vasutasokkal, hogy amikor egy osztrák sávon átérünk, akkor ott nagyon lelassít a vonat. Ott ugrottunk le a vonatról! K.: Csomagok nem is voltak maguknál? V.: Nem! K.: Semmi, csak maguk? V.: Nem, nem! Semmi! Nem! Szeptember végén volt, és akkor nem volt hideg. Onnan gyalogoltunk. Már építették a tornyokat, de a vasfüggöny még nem volt meg. Úgyhogy éccakka át tudtunk menni a földeken keresztül egy-két kilométert, és velünk jött valaki, aki azt hiszem, valószínűleg egy áruló volt, aki mindenképpen velünk akart maradni, de sikerült eltávolítani egy temetőben. Arra emlékszem. K.: Ez egy nagyobb csoport volt? V.: Nem. Csak mi, és egy negyedik, aki hozzánk csatlakozott, de aztán el tudtunk tőle válni valahogyan. Hárman maradtunk, és akkor már kezdett virradni – ugye éccaka mentünk át a határon –, és kezdett már pirkadni, és akkor megállt egy teherautó, és fölvett bennünket. Már teljesen az osztrák oldalon voltunk, de szovjet zónában! K.: Igen, azt elfelejtettem! Ez még ’55 előtt történt. V.: A szovjet zónában volt, és nem volt semmi igazoltatás, és a teherkocsi majdnem Bécsig vitt bennünket, Bécsújhely és Bécs között, onnan aztán valaki más vett föl, és bevitt bennünket Bécs centrumába, városába, és ott találkoztunk a szüleimmel. Így történt a dolog. Így jutottunk Bécsbe. Az amerikai szektorban voltak a szüleim, és odamentünk az amerikai szektorba.”

„Az édesanyja úgy hagyta itt, hogy már tudta, hogy maga is utána fog menni? V.: Igen. Azt megbeszélte a sógorom és a nővérem. A sógorom akkor tulajdonképpen a Kis Újságnál dolgozott, ugyancsak az Eötvös utcában. A Dessewffy Gyulával dolgozott –az volt a nagyfőnök akkor –, és a Saly Dezsővel, aki a felelős szerkesztő volt, azt hiszem. Azok mind kimentek. Mi meg ugye szeptember vége felé éccaka – éccaka! – mentünk át segítséggel. Az megvolt beszélve vasutasokkal. K.: Akkor maguk Budapestről leutaztak valamelyik vidéki városba? V.: Nem. Sopronba utaztunk először, de akkor már igazoltatták az embereket. Budapestről Sopronba. K.: Vonattal mentek le vagy autóval? V.: Vonattal, vonattal. Először nem sikerült. Nem, nem sikerült az az első alkalom Sopronban, vissza kellett menni Budapestre. Sikerült visszamenni Budapestre, és aztán egy második alkalommal, szeptember végén sikerült a dolog. Sopronban vártak azok, akik segítettek átmenni a határon. Nos, a nővérem még egy kis hotelban volt, én pedig az utcasarkon Sopronban voltam a sógorommal. És jött felénk négy magyar katona, géppisztolyos magyar katona, úgy jöttek felénk… Hát tíz centiméterrel előttünk állt meg a négy katona. Nyilván látták, hogy nem vagyunk soproniak, és farkasszemet néztünk egymással. A parancsnokuk végül azt mondta, hogy „Jobbra át!”, és elmentek! Én csak azt súgtam a sógoromnak, amikor jöttek a magyar határőrök, hogy „meg se moccanjunk!” Nem is moccantunk meg. Nem mozdultunk… K.: Igen. Ha menekülni kezdenek, akkor… lőnek maguk után! V.: Igen, igen. Szobrokká, márványszobrokká váltunk! Nagyon megijedtem! Akkor már biztos voltam, hogy letartóztatnak! És ismét egy csoda történt, és nem tartóztattak le! Elmentek! Aztán eltűntek az utca végén. A nővérem csak akkor jött le szerencsére… ezt már a nővérem nem élte át. Lejött, elmeséltük neki, hogy mi történt, aztán találkoztunk azokkal a csempészekkel, akik egyébként jó barátok voltak. Ők nem csempésztek mást, csak embereket, üldözött embereket szabadítottak ki. K.: Fizetséget kértek érte? V.: Igen.”

„’47-ben államosították a Palatinus Részvénytársaságot. Ha jól emlékszem, ’47-ben, és akkor ment el az apám. Utána aztán nem igen volt miből megélni. Akkor az anyámat kivitte a Francia Nagykövetség. A Francia Nagykövetség vitte ki a követség autóján. K.: Tehát akkor ő mint magyar állampolgár, útlevéllel hagyta el az országot? V.: Nem. Ő illegálisan hagyta el Magyarországot, mint a francia miniszternek a felesége, autón. Kicsempészték a franciák a francia követség autóján, és a követ Olivier de Sayve aznap még visszament Budapestre, és másnap a feleségével, gyerekeivel és saját maga vonaton indultak ki. Akkor még nem voltak komputerek, úgyhogy nem történt semmi hiba. Az anyám Madame de Sayve-ként hagyta el Magyarországot, és a valódi Madame de Sayve másnap vonattal a férjével és a két leányával ugyancsak, de akkor már a saját útlevelével. Szóval anyám így került ki Bécsbe. K.: A francia követséggel nagyon jó lehetett a kapcsolata, mert ezt a kockázatot nem vállalták volna. V.: Igen. Az Olivier de Sayve a szüleimnek nagyon jó barátja volt, és azok mondták azt, hogy nem lehet Magyarországon maradni, annál is inkább minekután az apám nem jött vissza Genfből. Megígérték, hogy kicsempészik hozzá az anyámat. Azt nem tudták megmondani, hogy hogyan és mikor. Pár órával előtte jelezték, hogy „most kérem szépen jövünk!” Az anyám így hagyta el az országot. K.: Ezt maga előre tudta, hogy el fog menni az édesanyja? Szólt magának? V.: Azt tudtam, hogy el fog menni, de nem tudtam, hogy mikor. Az anyám a Szűz Máriájával, egy faszoborral és az ékszereivel hagyta el Magyarországot. Sikeresen! Aztán apám Bécsbe jött, és ott találkoztak egymással. Mi meg röviddel utána hagytuk el Magyarországot. A nővérem, a sógorom és én.”