Bálint Ordódy

„Az édesanyja úgy hagyta itt, hogy már tudta, hogy maga is utána fog menni? V.: Igen. Azt megbeszélte a sógorom és a nővérem. A sógorom akkor tulajdonképpen a Kis Újságnál dolgozott, ugyancsak az Eötvös utcában. A Dessewffy Gyulával dolgozott –az volt a nagyfőnök akkor –, és a Saly Dezsővel, aki a felelős szerkesztő volt, azt hiszem. Azok mind kimentek. Mi meg ugye szeptember vége felé éccaka – éccaka! – mentünk át segítséggel. Az megvolt beszélve vasutasokkal. K.: Akkor maguk Budapestről leutaztak valamelyik vidéki városba? V.: Nem. Sopronba utaztunk először, de akkor már igazoltatták az embereket. Budapestről Sopronba. K.: Vonattal mentek le vagy autóval? V.: Vonattal, vonattal. Először nem sikerült. Nem, nem sikerült az az első alkalom Sopronban, vissza kellett menni Budapestre. Sikerült visszamenni Budapestre, és aztán egy második alkalommal, szeptember végén sikerült a dolog. Sopronban vártak azok, akik segítettek átmenni a határon. Nos, a nővérem még egy kis hotelban volt, én pedig az utcasarkon Sopronban voltam a sógorommal. És jött felénk négy magyar katona, géppisztolyos magyar katona, úgy jöttek felénk… Hát tíz centiméterrel előttünk állt meg a négy katona. Nyilván látták, hogy nem vagyunk soproniak, és farkasszemet néztünk egymással. A parancsnokuk végül azt mondta, hogy „Jobbra át!”, és elmentek! Én csak azt súgtam a sógoromnak, amikor jöttek a magyar határőrök, hogy „meg se moccanjunk!” Nem is moccantunk meg. Nem mozdultunk… K.: Igen. Ha menekülni kezdenek, akkor… lőnek maguk után! V.: Igen, igen. Szobrokká, márványszobrokká váltunk! Nagyon megijedtem! Akkor már biztos voltam, hogy letartóztatnak! És ismét egy csoda történt, és nem tartóztattak le! Elmentek! Aztán eltűntek az utca végén. A nővérem csak akkor jött le szerencsére… ezt már a nővérem nem élte át. Lejött, elmeséltük neki, hogy mi történt, aztán találkoztunk azokkal a csempészekkel, akik egyébként jó barátok voltak. Ők nem csempésztek mást, csak embereket, üldözött embereket szabadítottak ki. K.: Fizetséget kértek érte? V.: Igen.”

„’47-ben államosították a Palatinus Részvénytársaságot. Ha jól emlékszem, ’47-ben, és akkor ment el az apám. Utána aztán nem igen volt miből megélni. Akkor az anyámat kivitte a Francia Nagykövetség. A Francia Nagykövetség vitte ki a követség autóján. K.: Tehát akkor ő mint magyar állampolgár, útlevéllel hagyta el az országot? V.: Nem. Ő illegálisan hagyta el Magyarországot, mint a francia miniszternek a felesége, autón. Kicsempészték a franciák a francia követség autóján, és a követ Olivier de Sayve aznap még visszament Budapestre, és másnap a feleségével, gyerekeivel és saját maga vonaton indultak ki. Akkor még nem voltak komputerek, úgyhogy nem történt semmi hiba. Az anyám Madame de Sayve-ként hagyta el Magyarországot, és a valódi Madame de Sayve másnap vonattal a férjével és a két leányával ugyancsak, de akkor már a saját útlevelével. Szóval anyám így került ki Bécsbe. K.: A francia követséggel nagyon jó lehetett a kapcsolata, mert ezt a kockázatot nem vállalták volna. V.: Igen. Az Olivier de Sayve a szüleimnek nagyon jó barátja volt, és azok mondták azt, hogy nem lehet Magyarországon maradni, annál is inkább minekután az apám nem jött vissza Genfből. Megígérték, hogy kicsempészik hozzá az anyámat. Azt nem tudták megmondani, hogy hogyan és mikor. Pár órával előtte jelezték, hogy „most kérem szépen jövünk!” Az anyám így hagyta el az országot. K.: Ezt maga előre tudta, hogy el fog menni az édesanyja? Szólt magának? V.: Azt tudtam, hogy el fog menni, de nem tudtam, hogy mikor. Az anyám a Szűz Máriájával, egy faszoborral és az ékszereivel hagyta el Magyarországot. Sikeresen! Aztán apám Bécsbe jött, és ott találkoztak egymással. Mi meg röviddel utána hagytuk el Magyarországot. A nővérem, a sógorom és én.”

„Vonatra ültünk, és egészen Bécsig mentünk. Aztán Bécsben valami más vonatra ültünk, és elmentünk a magyar határig. Na már mostan nekem menekültpapírjaim voltak. A soproni diákok tartották akkor a határt. A soproni diákok rögtön beengedték a hollandot. K.: Ez Hegyeshalomnál volt? V.: Nem, Sopronnál. K.: Sopronnál? V.: A soproni határon. Nem volt semmi probléma a hollanddal, de engem nem engedtek be! K.: A magyar diákok a magyar menekültet nem engedték…? V.: A magyar diákok, azok azt mondták nekem, hogy „mi forradalmárok vagyunk, szocialisták! Te büdös kapitalista ellenforradalmár vagy! Belőled nem kell!” És visszaküldtek az osztrák részre. Az osztrákok meg azt hitték, hogy én ÁVO-s vagyok, mert abban az időben menekültek az ÁVO-sok. K.: Tehát két tűz közé került! V.: Az osztrákok azt hitték, hogy én ÁVO-s vagyok! És nekem jöttek a kutyákkal! Megmutattam a papírjaimat, és akkor az osztrákok látták, hogy Párizsból jöttem, így ott töltöttem az éccakát az osztrák határposzton. Másnap megint visszamentem a határra. Egy másik csoport volt, azok beengedtek engem. Az október 28-án volt. És ott találkoztam egyébként egy másik Párizsból jött magyarral, a Lakits Pistával, Istvánnal. Aki körülbelül velem egyidős volt, jelenleg Berlinben van, mert a felesége sokkal fiatalabb, és még dolgozik, és Berlinben dolgozik valahol. Na már mostan ott beengedtek, és együtt voltam a Lakiccsal. De beütöttek nekem egy „Átlépett” pecsétet a menekültpapíromra. Kis csoport voltunk, körülbelül nyolcan lehettünk, és mi akkor letartóztattunk egy ÁVO-st. K.: Maga akkor csatlakozott ott a soproni diákokhoz? V.: A soproni diákokhoz. Kisebb csoportokban voltunk, és mindenkinek adtak egy régi puskát és két kézigránátot. És mi letartóztattunk egy ÁVO-st. De az sokáig nem tartott már, mert jöttek a szovjetek. November 3-án érkeztek.”