Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

György Rostás-Farkas (* 1949)

• 1949. február 28-án született Újkígyósón.

• 1963–1967 középiskolai tanulmányok Békéscsabán.

• 1967 Budapestre költözik.

• 1970–1988 között a Lapkiadó Vállalatnál szerkesztő.

• 1986-tól az első magyarországi cigány újság, a Romano Nyevipe szerkesztője.

• 1989-től a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság elnöke.

• 1990-től a Magyarországi Cigányok Érdekszövetségének elnöke.

• 1993-tól a Közös Út - Kethano Drom főszerkesztője.

• 1994-től a Magyar Újságírók Országos Szövetsége cigány szakosztályának elnöke.

• 1995–1999 között a budapesti roma kisebbségi önkormányzat elnöke.

• 2005 József Attila díj

• 2011 Babérkoszorú

Interjú Rostás-Farkas Györggyel

a Post Bellum és az 1956-os Intézet Alapítvány részére

A beszélgetés során jelen volt és kiegészítette az interjút Fialovszky Magdolna (F. M.), televíziós újságíró, lapszerkesztő, Rostás-Farkas György felesége.   

Az interjúkészítés helye és ideje: Kiskunlacháza, 2017. március 7.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Az interjú hossza: 2 óra 32 perc, a szerkesztett leirat 33 oldal

K. Zs.: Elkezdjük tehát a beszélgetést Rostás-Farkas Györggyel – Gyuri bácsival, ahogy kérte – 2017. március 7-én Kiskunlacházán. Azt szeretném kérni, hogy menjünk vissza az időben, amennyire vissza tud emlékezni. Meséljen az őseiről, a nagyszüleiről, a szüleiről, tehát a gyökerekről!

R-F Gy.: Az őszinteség megtérül. Jó az őszinte befektetés, az legalább olyan fontos, mint a kapcsolati tőke. Szoktak kérdezni most már inkább az unokáim, mert tizenhét unokám van, és dédunokám is van ám!

K. Zs.: Gratulálok!

R-F. Gy.: Köszönöm! Hogy milyen volt akkor az élet? Nagyon nehéz erről beszélni, mert mostanában hajlandó vagyok elérzékenyülni. Amikor az Isten a világot teremtette, akkor benne megteremtette a cigányokat is jókedvében! Az Isten nagyon szereti a cigányokat! Tenyerén hordozza! Mindig velünk volt! A vándorlásunk ideje alatt, hétszáz éve! Eljöttünk Indiából, Csandígarhból, Pandzsáb környékéről, vándoroltunk, néha menekültünk. Hétszáz esztendeig tartott! Itt fogadtak minket a legszívélyesebben, Magyarországon! Az első menlevél is erről tanúskodik: 1423, Zsigmond király.

K. Zs.: Azt hiszem, hogy nem pontosan fogalmaztam. Nagyon szép ez a történet, csak attól tartok, hogy ki fogunk futni az időből! Bocsánat, hogy szavába vágtam, de azt szeretném, ha a saját családjáról mesélne!

R-F. Gy.: Mindig vissza fogok térni! Ez a kitérő azért fontos, mert ez a történet az én családomhoz hozzátartozik, mert Zsigmond király óta az én őseim mind vajdák meg fővajdák voltak. És Zsigmond király adta egyik ősömnek, László vajdának a menlevelet. Tehát így öröklődött. Mert nálunk a cigánytörvény, a Romani Kris szerint történik minden – napkeltétől napnyugtáig! Tehát nem tudjuk megkerülni! Mert ez kőbe vésett! Az őseim… Dédapámig tudom a történetünket.

K. Zs.: Ez nagyszerű!

R-F. Gy.: Kéne tudnom még messzebbről! A lényeg az, hogy nagyon messziről és mélyről jöttünk. Tudom, hogy az apai nagyapám, meg anyai nagyapám is még gazdag emberek voltak. Lókereskedők voltak. Volt földjük is. De utána, amikor meghalt a nagyanyám, édesapám édesanyja, akkor elszegényedett a család. A nagyapám nagyon szegény lett! Mert túl sok a rokonság! Nálunk az úgy van, hogyha megérkezik valaki, akkor étellel, itallal, fekhellyel kínáljuk! Amíg egyiknek van kettő forintja, addig a másiknak is van egy! Amíg az asztalon van kenyér, addig mindenkinek van! Nálunk ez így volt, így van, és így lesz, amíg a mi családunk élni fog.

Egyik dédapám Kossuthot szolgálta! Sokat háborúskodtak. Majdnem mindenkinek volt beceneve a cigányok között. Őt úgy hívták, hogy Gurano. Megmondom, honnan kapta a nevét. Cerna Gora – ilyen van Szerbiában. Ők arról jöttek, most is van, az a város neve. És ő onnan származott, és elnevezték Cerena Guranónak, Cerna Gora. Ő még vándorolt. Erdélyben is sok rokonunk van! Szerbiában is. Az egyik ottmaradt Szerbiában. A másik jött Magyarországra. Amelyik jött Magyarországra, letelepedett Újkígyóson, a Körösök mentén, Doboz, Elek, Medgyesegyháza. És itt fészket raktak.

K. Zs.: És ez mikor volt?

R-F. Gy.: Ez az 1800-as években. Nekem mindig úgy mesélte nagyapám, hogy kolerajárvány – az az 1880-as évek. Ugye jól tudom?

K. Zs.: Igen, volt abban az időben, 1830 körül.

R-F. Gy.: Igen, akkor telepedtek le Magyarországon. Na most persze, hogy Trianon után a fele Erdélyországban maradt, sokan laknak még ma is Nagyváradon, Nagyszalontán, meg Vajdahunyad környéke – nem jut eszembe a város neve, de minden évben elmegyünk oda, a rokonokat meglátogatni, Nagyváradra, Vajdahunyad, Déva, Nagyszalonta. Nagyszalontán most egy sorház az övéké. Akkor nagyon szegények voltak, most már vendéglősök és van közöttük mérnök és orvos ember is. Most már azért jól megvan a családom! Tehát ez volt a nagyapai ág.

Anyai ág Dobozon telepedett le, de az én anyai nagyapám Erdélyországban született, Gyulavarsándon. Én fiatalkoromban mindig kevertem Dunavarsánnyal, azt hittem, hogy Dunavarsány. De ez Gyulavarsánd! Ott is maradt egy család, merthogy volt a határ, aztán 1920-ban, Trianon – ott maradt a fele. Most már a legjobb tudomásom szerint legalább húsz országban él a családom! New Yorkban, Angliában, Szerbiában. Van nekem egy édesbátyám, ő ezt nagyon tudja, bejárta őket, mindig meglátogatja őket! Mert neki ez volt a hobbija, hogy a rokonokat meg kell látogatni! Egyik bátyám tavaly halt meg – ő még jobban tudta ezeket. Én el voltam sok minden mással foglalva, és én ezt már nem tudom olyan jól, mint ők!

K. Zs.: De nem is baj! Azt mesélje, hogy a szülei életéből mire emlékszik?

F. M.: Bocsánat! Én nem akarok beleszólni, de a Gyurinak már mondtam, hogy így nem fog kiderülni a lényeg. A törzsi struktúrát el kell mondani, hogy az anyai ágon, meg apai ágon milyen törzsből származtatok. És ugye akkor egész Európában voltak a cigányok, és öt-hat nyelvet beszéltek! Ők még ilyen vándorcigányok voltak. Mesélj a törzsi struktúráról, a nyelvről! És a két ágról, az anyai meg az apai ágról külön, mert így össze fog keveredni.

K. Zs.: Köszönjük szépen a kiegészítést! Akkor mondjuk el előbb azt, hogy az apai ág melyik törzsből származik!

R-F. Gy.: Apai ág. Jó kérdés! Az apai ág adta a vajdákat. Ők voltak a ducestyik. Tehát csak ők adhatták a vajdákat. Ők voltak a vezérek. Hétszáz éven keresztül! A törzsnek a neve a ducestyi, mindig ebből a törzsből jött ki a vajda. De sok más törzs van ám! Most csak egy párat: ducestyi, cernestyi, másárok, gurvárok, patrinárok – rengeteg van! Na most ahogy Indiában is van, hogy van a szik törzs. A szik törzs adja az uralkodókat – a Gandhi családot is ők adták – ők tanárok eredetileg, mert cigányul úgy mondják, hogy szityári – tanár! Tehát az egész világon ők adják a nagyköveteket, a diplomatákat. Tehát nálunk ezért fonódik össze a cigányság az indiai őseredettel. Mert nálunk is ez ugyanígy van. És az indiai testvéreimmel én beszélgetek! Naponta írnak nekem! És beszélgetünk cigányul! Pedig ezer éve jöttünk el! Tehát a nyelv egy bizonyíték! A Pathania, aki mindennap ír majdnem, Indiában él. Meg a Rishi professzor Delhiben. Szóval apai ág ducestyi.

K. Zs.: Anyai ág?

R-F. Gy.: Rokonság van a két család között. Anyai ágon félig ducestyi, félig dudumestyi, meg cerenyestyi. Ez a három úgymond legelőkelőbb törzs – ezt mások előtt nem nagyon merem mondani – a három törzs, akik adták a vajdákat, akik a legelőkelőbbek voltak, akik selyemtörzsnek mondták magukat. Selyemtörzs, mert a legelőkelőbbek voltak! Ők voltak a vezérei a kumpániának a vándorlás ideje alatt.

K. Zs. : És ennek a törzsnek néhány tagja Magyarországon telepedett le?

R-F. Gy.: Magyarországon.

K. Zs.: És ebből a két törzsből származik a maga nagyanyja, az apai nagyanyja, nagyapja is, és az anyai nagyanyja, nagyapja is?

R-F. Gy.: Úgy van! Na most az én anyai nagyanyám, az a nagyon-nagyon híres – majd olvasson utána – Julka mámi, tudós asszony volt! Őróla könyvek jelentek meg! Gyulán vannak most is, a Levéltárban. Fűben-fában az orvosság – azt ő találta ki, és csinált ilyeneket. Külföldről is meglátogatták! Jövendőmondó volt, de ő inkább azt mondta, hogy tudós. És most is elmentünk Gyulára a Levéltárba, és mutatták, csak nem adták ide, hogy „igen, ez az ő öröksége”. Szóval anyai ágon is volt ilyen híresség! Na most, a Julka mámi hozzáment a Kushlohoz– csak úgy hívták cigánynéven, hogy Kushlo –, az én nagyapámhoz, és ebből rengeteg gyerek született! Volt olyan család, ahol tizenöt-tizenhat gyerek is volt! Mi például húszan voltunk édestestvérek!

K. Zs.: Húszan?

R-F. Gy.: Húszan! Apai nagyapám, Káló vajda – mindenki így tudja még azóta is – és a Kushlo vajda unokatestvérek voltak. És amikor meghalt nagyanyám, apai nagyanyám, Mozol mámi, akkor apám elment a nagybátyjához, anyám apjához, ott maradt, ott nevelkedett, mert árván maradt. Nagyapám meg elszórta a pénzt, mert volt egy másik asszony, és ő nem akart ott maradni. És édesapám így ismerkedett meg édesanyámmal. Édesapám volt tizenhét éves, édesanyám tizenöt, amikor összeházasodtak, vagy egybekeltek. Ebből a házasságból volt a húsz gyerek. Tizenegy gyerek felnőtt. Abból most élünk, ha jól tudom, heten.

K. Zs.: Heten még élnek! Fantasztikus!

R-F. Gy.: Heten még élünk! Most a legidősebbik bátyám hetvenhét éves. A másik bátyám tavaly halt meg, nyolcvanegy éves korában.

K. Zs.: És maga született 1949-ben.

R-F. Gy.: 1949. február 28-án.

K. Zs.: Mire emlékszik a gyerekkorából? Hogy éltek?

R-F. Gy.: Ez nagyon jó kérdés! Isten áldja meg érte! Az úgy van, hogy Újkígyóson születtem. Wenckheim József Árpád gróf, az a híres gróf, aki építtette a szabadkígyósi kastélyt, a pósteleki kastélyt, a dobozi kastélyt, és akinek a lánya volt a Krisztina. Wenckheim József Árpád gróf betelepítette Újkígyósra a dohánykertészeket. Vagy tizenöt-húsz családot 1914-ben. Ezek közé keveredett majd az én nagyapám, meg utána édesapám, és utána meg mi. Letelepedtünk Újkígyóson. Ott áldott jó parasztemberek voltak! Egyedül voltunk cigányok. Összefogott a falu, és segítettek az én szüleimnek. Mindegyik testvéremet egy nagy jómódú birtokos vagy kulák fölkarolta, megkeresztelte, és amíg nekik volt, addig nekünk is volt!

Az egyik rövid történet úgy kezdődött – akkor még apám vándorolt –, hogy az újkígyósi határban ekhós szekérrel hajtotta a lovat. Édesanyám ott ült, kereskedő asszony volt, ment a tanyákra, ide-oda, el kellett tartani a sok gyereket. Apám ült a földön, és csinálta a fúrót. Ezzel csinálták a górékat meg a létrákat. És ment arra az én áldott jó keresztapám, Csatlós Lajos. Újkígyós, Hosszú utca 100. szám alatt lakott. Hajtott, hajtott, megállt. Odament édesapámhoz, azt mondja: „Édes komám! De furcsa ez! Mit csinálsz?” Azt mondja édesapám: „Fúrót, édes komám!” (Akkor úgy hívták egymást, „komám – komám”.) És ott ki volt pakolva egymás mellé sok fúró. És nézi keresztapám. „Hallod te, komám? Nekem pont ilyen kell!” – „Na és mondd, komám, mire kell neked?” – „Hát górét csinálni, meg létrát.” – „Hát akkor ez a tied!” – „Hát akkor kifizetem.” – „Nekem te ne fizesd ki! Ez már régen ki van fizetve! De adok még egyet! Ha bármi baja történne, akkor használd a másikat!” Na, így kezdődött a kettőjük barátsága. Azt mondja: „Hát akkor, ha nem kérsz pénzt, akkor adok a lovadnak abrakot! Gyere majd el hozzám! Vagy küldd az asszonykádat!” Úgy is történt. Elég az hozzá, adott abrakot a lónak, sőt megpakolta a szekér alját mindennel! Étellel, itallal. A gyümölcstől, a sonkától, a krumplitól kezdve mindent adott! És így megszerették egymást. Mert az nagyon régen is így volt, mikor még vándoroltak, hogy ha megtetszettek egymásnak, akkor szívükbe zárták egymást. Ez így volt keresztapám meg édesapám barátsága. És aztán a keresztapám azt mondta: „Jó, komám! Ha neked fog fiad születni, én keresztelem! Ha nekem fog, te kereszteled!” Megszülettem én. Keresztapám megkeresztelt.

Na most kéne mutassa a feleségem azokat a filmeket, amiket ő csinált, amikor visszamentünk oda ötven-hatvan év után. A keresztapám ott mutatta a fúrót! „Meg se voltál keresztfiam, mikor ezt adta apád! Így lettünk barátok! Így kereszteltelek meg! Ez téged illet meg majd, ha meghalok!” Meghalt keresztapa, nyugodjon békében! A fúró eltűnt! Nincs!

Tehát így kezdődtek a barátságok. Újkígyóson, amikor anyám megszült, hozták a levest, a rántott levest, tyúkhúslevest, mindent! Ha nem volt krumplink – ott mindenki nagy, gazda volt, tele szőlőkkel – hozták! Tehát nem éheztünk. Szerettek minket Újkígyóson! Még mindig hazajárok, és sokan emlékeznek még édesanyámra meg édesapámra. Megyek, mert mindig hazaszólít a szívem, mert ha a szív szólít, menni kell! A Manci néni, Gere Manci, most kilencven éves. Ő mindig sír, mikor megyek el. És azt mondja nekem – csak nehogy elsírjam magam – „Gyurikám!” De nem az, hogy ezt mondja, hanem ahogy mondja! „Gyurikám! Mikor hazajössz, kisüt a Nap!” Amikor Kígyósra megyek, meg Medgyesegyházára, ott van kitéve a tábla, hogy „Békés megye”. Alig, hogy átlépjük, már megy a hír!

K. Zs.: Hogy jön haza?

R-F. Gy.: Igen. Jönnek a barátok, az osztálytársak! Napi kapcsolatom van mindenkivel! Még az általános iskolába is, meg mindegyik iskolával, ahova jártam eddigi éltemben. A tanáraimmal. Szabadkígyósra is úgy jártam, mint haza!

K. Zs.: Milyen iskola volt? Milyen volt az iskola Újkígyóson?

R-F. Gy.: Elmondom! Nagy történet! De rövidre fogom, mert kevés az idő!

K. Zs.: Igen, igen. Sajnos!

R-F. Gy.: De nem nagyon lehet! Minden ősöm mesemondó volt! Ezt örököltem! Olyan volt az iskola… Ültünk a padban negyedik osztályban. És én előző nap írtam valamit a temetőben – mert az utolsó ház volt a mienk Újkígyóson, Öreg utca 76. szám alatt. És másnap az iskolában nézegettem, korrektúráztam. És odajött Erdős Marika. Mert sétált az osztályban, tollbamondást írtunk. „Hát látjátok gyerekek, tollbamondás alatt Farkas Gyurika irkál, firkál!” És felvette, elolvasta, és felolvasta az osztályban! (Csak nehogy elsírjam magam!) Felolvasta a verset, és a szemében könnyeket véltem fölfedezni! Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot! Erre emlékezni fogok halálom előtt öt perccel! Azt mondja: „Gyurika! Amikor ezt a verset írtad, éhes voltál? Arról szólt a vers?” És akkor az egész osztály – harminchatan voltunk osztálytársak – mind egyszerre, mintha összesúgtak volna, kiáltották a világba bele: „Gyuri! Költő vagy!”

K. Zs: Ez volt az első verse?

R-F. Gy.: Ez volt az első! Akkor az életem megpecsételődött! Nem tehettem mást! Ha engem a kígyósi paraszt osztálytársaim kikiáltottak költőnek, nekem annak kell lennem! Attól a perctől kezdve én teleírtam a világot! Meg az ég falát! Már tizenhárom éves koromban, hetedikes voltam – tudják a tanáraim, még élnek hál’ Istennek –, megjelentek országos folyóiratokban a verseim!

K. Zs.: A verseket maga küldte el az újságoknak?

R-F. Gy.: Én megírtam, és voltak olyan tanáraim, akik elküldték. Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság stb. megjelentek

K. Zs.: És milyen néven?

R-F. Gy.: Farkas György.

K. Zs.: És a Rostás név hogy lett?

R-F. Gy.: Az egy felvett név tulajdonképpen, mert családban öten vagyunk írók! Már a gyerekeim is azok, meg unokatestvéreim, meg Lakatos Menyhért is író volt, anyám testvére, ő Lakatos néven írt. Lakatos az anyai név. Én meg Rostás lettem apámnak az anyja Rostás Rozália volt, apám Farkas József, és így lettem én Rostás-Farkas.

Szóval ez volt Kígyóson. Jöttek a verseim Kígyóson…. És most is kapcsolatban vagyok az osztálytársaimmal. Gedo Gizike, Pallér Pityu, Domokos Pista. Ezek most mind híres belgyógyász professzorok, kertészmérnökök stb. Ezekkel jártam iskolába! Ezek járnak hozzám! Én járok hozzájuk! Otthon vagyok náluk! Hazamegyek!

K. Zs.: És hogyhogy ilyen jó volt ez az iskola?

R-F. Gy.: De jó kérdés! Hát jónak lenni jó!

K. Zs.: Mégis sok iskola nem ilyen jó! Valaminek kellett lenni ott!

R-F. Gy.: Megmondom, mi volt az alfája és ómegája. A kígyósi parasztok rájöttek valamire. Mert a kígyósi parasztokból lettek ott a tanárok. Mert elmentek Szegedre, ahol elvégezték a Tanítóképzőt, Tanárképzőt, és visszajöttek. Így volt Rácz Laci tanár úr is. Azt is elmesélem még röviden!

Kérem szépen, rájöttek valamire – mindenkinek rá kéne jönnie erre –, hogy ha a szeretetből minél többet adnak, annál több marad! Ilyen egyszerű! És ezt nem tudják sokan! Mert ott van egy kicsi kis szív – annak a földi küldetése a szeretet. És benne lakozik a gyűlölet. Hogy lehet ez? Ha két cigány találkozik egymással, megöleli egymást! A két szív együtt dobban! Megcsókolják egymás arcát. Hát mit üzent Nagy László, amikor Kormos meginterjúvolta? „Mit üzen a jövőnek?” Erre azt mondta Nagy László: „Csókolom az arcukat! Ha még lesz nekik!” Nagy László ezt tudta! Kormos idejében ilyenek voltak az emberek. Kígyóson nagyszerű, jószívű, jólelkű emberek éltek. Fölkaroltak bennünket. Szerettek minket. És kígyósinak lenni nagy dolog! Nem elmenni Afrikába, meg Párizsba, meg Új-Zélandra! Haza, Újkígyósra! És megölelni az öreg parasztokat!

K. Zs.: Amikor elvégezte az általános iskolát, akkor hogyan…?

R-F. Gy.: Bementem Csabára… Békéscsabára jártam iskolába.

K. Zs.: Milyen iskolába?

R-F. Gy.: Középiskolába. Ott szűcstanonc voltam. Szűcs.

K. Zs.: És ez hogy jött? Hogy…

R-F. Gy.: Ez nagyon nagy dolog volt! Édesanyám rájött arra, hogy milyen jó lenne, ha egy jó szakembert tudnának a családban. Beíratott engem abba az iskolába, odajártam, majdnem mindenből kitűnő voltam, és közben csináltam a kabátokat. De én szavalóversenyre jártam, meg táncolni. Tudta mindenki! Ki volt plakátolva. Sportoltam, cselgáncsoztam, szavalóversenyre jártam, meg táncolni. Mondták az én mestereim, tanáraim: „Gyurikám, te inkább táncoljál!” Táncos lettem! Látták, hogy nem megy nekem az a varrás! Pedig tudok azóta is varrni, csak nem tudok csinálni bőrkabátot. De abba az iskolába jártam, és elmentem különbözetivel egy általános középiskolába. És nagyon jó volt ott is!

K. Zs.: Ez is Békéscsabán volt?

R-F. Gy.: Ez is Békéscsaba.

K. Zs.: És akkor oda bejárt? Én nem tudom, mennyi a távolság Újkígyós és Békéscsaba között.

R-F. Gy.: Huszonhét kilométer. Bejártunk. Akkor már Medgyesegyházán laktunk, nem Újkígyóson. Mert hatodiktól már Medgyesegyházán jártam iskolába.

K. Zs.: Miért költöztek el, hogyha olyan jó volt?

R-F. Gy.: Két bátyám odaköltözött, és édesanyácskám mindig sírdogált, hogy az ő kis két pici fia odaköltözött, és ott tudna venni házat, és menjünk el, mert az a jó, ha együtt a család! Elmentünk, vettünk egy szép nap házat, és ott laktunk, ott jártam már a hatodikba. Ott is fergeteges osztályom volt! A tanáraim! Még mindig tartom a kapcsolatot Marosvölgyi Károllyal, az akkori osztályfőnökömmel! Telefonálgattunk mindig, küldöm a lapot, könyvet. Mindig kérdi: „Van már új könyv?”

K. Zs.: Igen, ez fantasztikus, hogy magának szinte minden évben van új könyve!

R-F. Gy.: Most is készül már! Dórika (az asszisztensem) nem tudom, miért késik vele, nem adta le a nyomdába, de már várják a tanáraim, osztálytársaim! Hát igen, nem tudok mást csinálni! Mert amikor leülünk, akkor Dórika engem dolgoztat! Eddig a feleségem is dolgoztatott, negyven évig, most már a Dórika. Reggel kilenc órától délután fél ötig nem állhatok fel nagyon, mert mondani kell a könyvet!

K. Zs.: Menjünk még vissza az iskolákhoz!

R-F. Gy.: Visszamegyünk!

K. Zs.: A Rácz tanár úrról kezdett el egy történetet, és aztán elkalandozott.

R-F. Gy.: Óriási! A Rácz tanár úr! Nagy mágus volt! Fantasztikus ember volt! Ismerte az életünket, és anyám nagyon szerette, meg ő is minket. Az ötvenedik osztálytalálkozó előtt hívott engem Rácz tanár úr, és mondja: „Remélem, Gyurikám, hogy itt leszel!” – „Igen tanár úr, megyek!” Azt mondja: „Gyere, mert nagyon várlak!” De pontosan úgy mondta, hogy „addig gyere, míg nem késő!” Elmentem. És olyan lakomát csinált, mint Mátyás udvarában voltak valamikor! Beszélgettünk – megvan a film is róla, a feleségem csinálta –, a vége felé azt mondja: „Na, Gyurikám! Amiért hívtalak, az a következő – gyere utánam!” Mentünk a tisztaszobába. Azt mondja: „Gyurikám, idefigyelj! Itt van ez a kis kutya!” Ez egy kerámia. [Közben levette a polcról, és mutatja.] „Édesanyádtól kaptam. Eddig én őriztem, ezután őrizd te tovább!” Rácz tanár úr ideadta nekem! Azóta én őrzöm. Édesanyám adta neki, és bent volt a vitrinben. De láttam, hogy ott van, mert amikor kiemelte, ott maradt a folt, ami nem porosodott annyira!

Ha nekem nincsenek ilyen tanáraim, én elkallódtam volna! Akkor nem volt divat iskolába járni. De nálunk tanulni kellett. Ez nagy történet! Egész Békés megyében, tudja az egész világ már, hogy minden testvérem majdnem diplomás lett! És mind úgy ment magától, beiratkozni az iskolába. Meg én vittem a kisebbeket. Meg engem vitt a nővérem. Az is egy nagy történet, majd azt is elmesélem, röviden.

A medgyesi tanáraim azt mondták nekem, amikor a hatvanadik évfordulómon ott voltunk, eljöttek a tanáraim, osztálytársaim. (Olyan évfordulója csak nekem volt Magyarországon! Meg talán a Szabad Gyuri bácsinak.) Elmondta a volt tanárom, hogy „nem tudtam megelőzni a Gyuri szüleit a köszönésben!” Ismerte édesanyámat is, édesapámat is.

A másik dolog, ami ennél sokkal fontosabb, hogy mentem föl iskolába!

K. Zs.: Bocsánat! Még a gimnáziumot kellene elmondani. Jól értettem, hogy Békéscsabán átment a gimnáziumba?

R-F. Gy.: Átmentem igen, a szakközépről a gimnáziumba. Ott volt a Rózsa Ferenc Gimnázium. Nagyon jó gimnázium volt. Oda beiratkoztam, és jól éreztem magamat. Én voltam a Békéscsaba egyik kedvence! Utána, amikor másodéves voltam, öcsémet is bevittem, akkor végzett a nyolcadikban, és beírattam egy másik gimnáziumba. Akkor már nem jártam haza Medgyesegyházára mindennap a második évben, kivettünk egy albérletet a Gagarin utca 5. szám alatt. Két kis ágy volt bent, egy kályha, egy szekrény, asztal, két szék. Odajártunk aludni. Kijártunk kidobálni a vagonokból a sódert. Minden munkát elvállaltunk, hogy legyen pénzünk kenyérre. De sok osztálytársunk hozott nekünk tepertőt, kenyeret, kifizették a villanyszámlát, hoztak szenet, adtak pénzt!

K. Zs.: Gyuri bácsi, maga azt meséli nekem már egy ideje, hogy mindenki segítette a családot. Ez tényleg így volt?

R-F. Gy.: Én csak azt mondhatom, amit tudok.

K. Zs.: Mindenki kedves volt magával? Soha senki nem…?

R-F. Gy.: Egy történet. Most kezd izgalmassá válni a dolog! Ötven év után hazamentem a Jókai Színházba író–olvasó találkozóra. Ötven év után! Eljöttem ’67-ben, és visszamentem most a Jókai Színházban író–olvasó találkozóra. Eljött minden barátom, akik ott maradtak, régi osztálytársak! Pozsár Jóska, akinek iskolája van most már Békéscsabán, Pallér Pityu, aki a legelőkelőbb ember, Marosvölgyi tanár úr, mindenki! És egyszer csak a szünetben jön hozzám oda egy gyönyörűséges, szép asszony! Azt mondja: „Gyurikám! Nem csodálom, hogy nem ismersz meg! Széplaki Dénesnek vagyok az özvegye. ” Széplaki Dénes akkor volt színész. És akkor mi egy csapatba jártunk. Csináltunk egy Pilvax Kávéházat a Csaba Étteremben! Eljátszottuk, hogy mi vagyunk Vasvári, Petőfi! Ilyen diákok voltunk. Ott volt a mi kis Pilvax-asztalunk. Mindenki büszke volt ránk! Volt becenevünk! Szépek voltunk! Táncoltunk, szavaltunk! Fiatalok voltunk.

Szóval Békés megye. Mindenki jóságos volt! Egy olyan emberrel nem találkoztam hosszú életem során, akire úgy kellene visszaemlékezni, hogy ez rosszat tett, vagy megbántott, vagy csúnyán nézett rám, vagy ne segített volna, vagy ne lett volna jó viszonyban a szüleimmel! Apámnál sorba álltak! Apám kovács volt. Ez is fontos! Két kovács volt a faluban. Az egyik majdnem éhen halt, apámnál meg sorba álltak! Mert amíg csinálta a patkót meg a vasakat, addig főtt a bográcsban az étel! Apám kiöntötte a szilvóriumot, kiöntötte a bort, vitte a friss kenyeret, így tört a nagy kenyérből, és odaadta! Mindenki szerette apámat! Hozták neki a sok cigarettát, mert ugye dohánytermelők voltak. Apám meg patkolt, csinálta a vaskapukat, csinálta a fából vaskarikát! Mindenkinek kellett a fúró otthon! Mindenki szeretett bennünket!

K. Zs.: Kimaradt a történet arról, hogy miként kezdte az iskolát.

R-F. Gy. Igen! Nem mondtam el az iskolába menetelt. Szeptember közeledik, Juliska nővérem nagy izgalomban. Olyan nem születik, csak ezer évenként! Azt mondja: „Drága öcsém! Nagy nap előtt állunk!” Akkor nem aludtam éjszaka, de nem mertem előre rákérdezni, mert nálunk az idősebbnek a szava szent volt. Még mindig így van nálunk. Nem aludtam, vártam, mi lesz. Sikált, sütött, főzött, vasalt, minden. Egyszer csak azt mondja: „Na, holnap reggel megyünk iskolába!” Ez már Eleken volt. Mert akkor is vándoroltunk.

K. Zs.: Nem Újkígyóson járt iskolába?

R-F. Gy.: Ott is jártam. Három helyen jártam ki a nyolc általánost. Eleken kezdtem az elsőt. A nővérem mángorolt egy szép nagy inget. A földig ért, pont. Apám inge volt. Ropogósra kivasalta nekem, szép fehér ing, egy barna velúrkalap, és mezítláb. Felvitt az iskolába! Beíratott iskolába. Azt mondta: „Nagy fiú vagy! Tudod, merre kell jönni. Délután gyere szépen haza!” Mondom: „Én tudom! Nagy fiú vagyok már!” A fa mögött meghúzódott, várt rám, kiugrott, átkarolt, és hazáig mesélnem kellett! Első nap az iskolában! Elmeséltem mindent! Annak a nővéremnek köszönhetem, hogy iskolába járok! Mert akkor nem volt divat még Békés megyében. Az én korosztályom mind analfabéta! Mind!

K. Zs.: És a nővérét ki küldte el iskolába?

R-F. Gy.: Ő nem járt.

K. Zs.: Ő nem járt? Hát akkor honnan tudta, hogy magát el kell küldenie?

R-F. Gy.: Ez az! Merthogy járt-kelt, ment nyitott szemekkel. Nyitott szív, nyitott szem, nyitott fül! Ment a világba! És tudta, hogy a tudásnak értéke van! Azt mondta nekem: „Megtanulsz írni, olvasni, olvasol nekem!” Ez volt a nővéremmel. Fölvitt, jártam iskolába.

K. Zs.: Már hogyhogy „fölvitt”?

R-F. Gy.: Az iskolába. Ott a faluban, az úgy volt, hogy „lentről fölmegyünk a faluba”. Van egy másik fontos történet. Miért lettem költő? Tízéves voltam. Elmentünk Kígyósról Békéscsabára. És anyám megvette Petőfi összes verseit. Tíz forintba került az antikváriumban. Hazamentünk este, már lefeküdtek a gyerekek, én meg ott turbékoltam. Odajön édesanyám, azt mondja: „Kisfiam! Olvassál nekem!” Mondom: „Melyiket, édesanyám?” És így lapoztunk, lapoztunk, és rámutatott az egyik oldalra. A Füstbe ment terv volt. Elolvastam édesanyámnak. És ahogy elolvastam, édesanyám pityergett. Azt kérdezte: „Te mondd, édes kisfiam, ez a Petőfi cigánygyerek volt?” – „Nem! Miért gondolod, édesanyám?” – „Hát mert egész úton azon törte a fejét, miként szólítsa az édesanyját. Ilyet csak cigánygyerek csinál az édesanyjával!” Merthogy nálunk majomszeretet van. Meg anyarajongás. Nálunk másképp van! Mint a majom a gyerekét, úgy szereti! Így van anya a gyerekkel, a gyerek az anyával. Ezt is elmondtam.

Most akkor térjünk rá arra, hogy Pesten mi történt. Jó?

K. Zs.: Jó! Igen. Tizennyolc éves volt ugye.

R-F. Gy.: Tizennyolc. Igen.

K. Zs.: Hogy jött ez az idea, hogy magának fel kell jönni Budapestre?

R-F. Gy.: Járkáltam Újkígyóson, Családapácán. Mentem bálazni fiatalokkal. Egy tizenhét-tizennyolc éves fiatal gyerek, jön-megy, lát, hall. Láttam a nagy nyomort. Egy ágyban négyen aludtak! Egy lábas volt, volt, amikor csak egy kanál volt. Volt, amikor nem volt kenyér.

K. Zs.: Ezt más cigány családoknál látta? Vagy magyar családoknál?

R-F. Gy.: Mindenkinél! Ahol mi laktunk, az a kis szegénynegyed volt. Igaz, hogy nekünk hoztak néha, de ahol tíz szempár néz a lábas aljába nincs jólét! Szegények voltunk! Nagyon!

K. Zs.: Mezítláb ment iskolába, de Petőfi-kötetet vett az anyukája…

R-F. Gy.: Hát hogyne! Sőt! Kosárban hozta (úgy hívtuk, kaska) az elemózsiát, amit kapott a jobb módú gyerekek szüleinél. És ami újság a földön volt eldobva, hazahozta, hogy olvassam el! Meg hozta nekem a köteteket meg a könyveket.

Valahogy az őssejtig vissza lehet menni, a genetika meghatároz mindent! A varjú varjú, a pacsirta pacsirta! Hozta anyám az újságokat, hogy olvassam. A nővérem is felfigyelt arra, hogy nem szabad, hogy mi ne menjünk iskolába! Nekünk menni kell! Minden gyerekéből úriembert faragott a nővérem! Mindenki felvételizett egyetemre, főiskolára. A nővérem megérezte, hogy bár ő nem tud, de a gyerekeit nem fogja elhanyagolni! Én is neki köszönhetem az iskolát. Az öcsém meg nekem, mert én vittem föl.

Feljöttem Pestre ’67…

F. M.: Hadd szóljak bele! Mert kérdezte Zsuzsa, hogy mindenki szeretett? Azért néhányszor megvertek téged!

R-F. Gy.: Gyerekcsíny! Mikor elmentem táncolni, lenyúltam a csajt… Nem volt sok! Doboltam. Kimentem egy tanyára a szüreti bálból, doboltam. És volt egy szép lány. Hát én nem tagadtam le soha magamat, szerettem a szép nőket! És elvittem a csajt, és volt neki már egy fiúja! És kilestek, amikor jöttem haza, és akkor megvertek! Nagy kaland! Belefért! Jól tették! Ne nyúljam le másnak a nőjét!

Feljöttem Budapestre. ’67–68. Járkálok az utcán. 54 forint volt a zsebemben. Egy bársonynadrág, egy szilon ing. Édesanyám csináltatta azt az inget nekem, azzal jöttem föl. Semmi más nem volt. És így csöveztem a Duna-parton, itt-ott, amott, és járkáltam az utcán, és ki volt írva, hogy „Fodor András író–olvasó találkozó, Írók boltja”. Hát csak volt valami indíttatás, valami genetika bennem! Nagy mesélők voltak az őseim! Innen örökölte az egész családom, hogy a fele író lett, meg néprajzkutató meg stb. Odamentem! Először csak kintről néztem. Aztán belopakodtam. Már ahogyan elszéledtek az emberek, odamentem Fodor Andráshoz. De akkor már írogattam én verseket, mikor a Duna-parton csöveztem, papírt találtam, ceruzát, már én akkor írtam is! És megkérdeztem: „Tessék mondani… ez meg ez hogy van?” – „Hogyhogy?” – „Hát mert én is írok” – mondom Fodor Andrásnak. – „Írsz?” Méregetett engem. Előkelő ember volt! Haláláig barátok voltunk! Bejártam vele a világot! „És hol van, amit írsz?” – „Nem hoztam el most.” – „Akkor holnap hozd el ide meg ide! Mikor tudsz jönni?” Délután kettő vagy háromban megállapodtunk. Fogtam a cetliket, és elvittem a lakására. Első a találkozás, másnap a lakása! Egy költőfejedelem és egy kis hajléktalan cigánygyerek. Ezek a nagy dolgok! Ezért mondom, hogy fölkaroltak! És ez csak a kezdet! Hol van még Antall József meg Szabad György meg Gyurkovics Tibor, Mezei András, meg a többi?

K. Zs.: De ne szaladjunk annyira előre!

F. M.: Hol csöveztél, mikor fölköltöztél? Azt meséld el!

R-F. Gy.: A Duna-parton. Sündisznókkal együtt laktam egy kis fészekben! Ott voltam!

K. Zs.: Szó szerint csövezett?

R-F. Gy.: Hát persze! Ott volt sok ember! Nyár volt, mindenki ott volt, ittak, ettek! Kunyhót csináltak, tüzet raktak. Ha volt inni, ittak, ha volt enni, ettek! Aztán odakeveredtem közéjük, felkaroltak, szerettek, ott voltam. De én napközben jártam ide-oda, amoda ezt-azt csinálni, alkalmi munkát. Mindent vállaltam!

Odavittem a verset másnap Fodor Andráshoz. Úgy, ahogy ült, ültő helyében mindet átlapozta, és elolvasta. „Ezt itt tudod hagyni?” – „Itt!” Megadta a telefont, „minden rendben van! Hívjál! Ha erre jársz, gyere!” Megjelentek a verseim a Népszabadságban, Ifjúsági Magazinban, az Új Írásban. Utána már Ördögh Szilveszter meg Juhász Ferenc is kiadták a verseimet, meg ezekkel hozott össze engem Fodor András. Odafigyeltek rám. Meghívtak. Utána jött Gyurkovics, Mezei Bandi és sokan mások. És mindig odavittek maguk közé, nehogy úgy érezzem, hogy engem az egy szál cigányt a nagy Kossuth-díjas barátok nem veszik emberszámba. Maga mellé ültetett Gyurkovis is, Antall József is, meg Szabad György is! Most sokat ugrottam, de visszatérek Fodor Andrásra.

F. M.: Kazánfűtő!

R-F. Gy.: Hát kazánfűtő voltam. Az úgy volt – már megvolt a találkozás Fodor Andrással –, hogy megyek az utcán, ki van írva: „Kazánfűtő tanfolyam.” Hát mondom, ez pont jó lenne nekem! Nem tudom, mennyibe került, szereztem annyi pénzt, beiratkoztam, kifizettem a tandíjat, elvégeztem a tanfolyamot. Ahogy végigmentünk a Soroksári úton a 23-as busszal, mindenhol ki volt írva. Hát mondom, drága jó Istenem, hova menjek? Elmentem a Kontaktába, Astrába, a Vágóhídra! A legjobb volt a Vágóhíd! Negyed kiló kenyér, két szem uborka. Ott meg rengeteg hús volt! Kolbász, szalámi! Király voltam! Egyből király lettem!

K. Zs.: Akkor a Vágóhídon helyezkedett el?

R-F. Gy.: A Vágóhídon. Ott voltam, nagyon szerettem a főnököket! Soha nem éreztette senki velem, hogy én kevesebb lennék azért, mert én kazánfűtő vagyok, ő meg igazgató! Soha!

K. Zs.: És a cigánysága miatt sem bántották?

R-F. Gy.: Azért szerettek! Engem azért szerettek, mert cigány vagyok! De mindenki!

K. Zs.: De hát azért maga is hallott már…

R-F. Gy.: Hallottam, de nem hiszem el!

K. Zs.: Nem hiszi el, hogy a cigányokat bántották, vagy…

R-F. Gy.: Nem azért, mert cigányok voltak! Hanem azért, mert provokálták a környezetüket! Meg a cigány úgy érzi, hogy azért, mert cigány, azért nézik ki. Nem azért nézik ki! Mert nem tud viselkedni, kötekszik, iszik, dohányzik, egyebek. Beleköt, belecsíp, mint a skorpió! Nem tudnak a buszon viselkedni. Itt, a faluban csak cigányok törnek be! Próbálok itt rendet tenni, de nem tudok. Mert mindenki mondja: „Gyurka bátyám! Gyere egy kicsit! Csináld ezt meg azt!” Az orvos, a polgármester, mindenki engem hív! Nem azért jöttem ide! Hát én voltam a Fővárosi Önkormányzatnak az elnöke!

K. Zs.: Igen, igen. De odáig még ne szaladjon előre! Még csak kazánfűtő.

R-F. Gy.: Kazánfűtő vagyok! Nagyon szerettem ott lenni! Aztán átvittek engem a Szalámigyárba! Ott is kazánfűtő voltam.

K. Zs.: És hol lakott?

R-F. Gy.: Akkor már albérletben laktam, Erzsébeten. Mezőlak utca 3. szám alatt, albérletben. Utána kezdődik a nagy csoda!

K. Zs.: Most körülbelül 1970-ben járunk, ugye?

R-F. Gy.: 1969–70. Húszéves voltam.

Másik nagy dolog: egyszer csak, mikor már aranyéletem volt, ettem, ittam, dolgoztam, már volt albérletem, volt füzetem, volt ágyam, volt fizetés, volt minden. És írtam. Egyszer csak volt egy novellapályázat. Én megpróbáltam, és oda beküldtem egy novellát. Megnyertem az első helyezést, véletlenül!

K. Zs.: Hát csak nem véletlen volt!

R-F. Gy.: Dehogynem! Véletlen volt! És behívatott engem a Pallas Lap- és Könyvkiadó elnök-vezérigazgatója, Siklósi Norbert. Benne volt a bíráló bizottságban. (Az előszobájában királyok várakoztak! Ez is nagy történet! A temetésén kint voltunk Módos Péterrel. Ő az Európai Utas főszerkesztője. Azt mondja: „Látod, mennyien vannak itt?” – „Hát – mondom – kevesen!” – „Igen. És emlékszel arra, hogy hányan voltak az előszobájában? Hányan várakoztak?” Mondom: „Tudom. Sokan!” Csak ennyit akartam mondani.) Siklósi behívatott. „Na, idefigyelj, kisfiam! Holnap délután kettőkor kell átvenned a díjat!” Erre én azt mondom: „Ne haragudjon Siklósi elvtárs, de én most nem akarok elmenni!” Nem akartam elmenni, mert nem volt öltönyöm. „Hát akkor ki veszi át a díjat?” Hívatta azonnal a pilótáját. Fekete Volga, emlékszem. Titkárnő! „Holnap reggel ekkor és ekkor ideáll a fiáker!” Elmentünk. Átvettem a díjat.

Azt mondja a Siklósi: „Na, idefigyelj! Újságíró kell, hogy legyél!” Mondom magamban: „Még parancsolgat is!” „Hát – mondom – Siklósi elvtárs ne haragudjon, de én inkább költő lennék.” – „Igen, igen, tudom! Az is vagy! Na de azért…” Nem mertem neki visszaszólni! Beíratott engem mindenféle iskolába! Kötelező volt menni! Adott nagy pénzeket! Ami nem jelent meg írásom, még azt is kifizették! Vettem magamnak öltönyöket, európai formát öltöttem!

K. Zs.: Mondja el, hogy milyen iskolába járt! Meg azt se tudom, hogy Békéscsabán leérettségizett?

R-F. Gy.: Igen. Utána jártam… Akkor mondom! Ne tessék elfelejteni! Pécs, Neveléstudományi Tanszék, Várnagy Elemér volt a professzorom. Debrecen, Kossuth Lajos Egyetem, Néprajzi Tanszék, Újvári Zoltán. ELTE Néprajzi Tanszék, Voigt Vili. És utána volt Szabad Gyuri bácsi. Ő apám helyett apám volt! Úgy, mint Siklósi!

R-F. Gy.: Megkérdezte egyszer a kisfiam, a kisebbik fiam – nagyon dörzsölt, rafinált, hát újságíró – az egyik tanáromat. Meghívtam a tanáraimat, minden konferencián ott voltak! Az egyiken odalopakodik a fiam Újvári professzorhoz: „Professzor úr, tessék mondani!” – „Igen kisfiam, hallgatlak!” – „Édesapám milyen diák volt?” – „Édesapád? Na, ha már megkérdezted, elmondom! Én tanultam tőle!” Ő felkarolta a cigányügyet. De azóta is a lelkén viseli, hogy legyen kulturális autonómia, múzeum, színház, kutatóközpontok. Minden tanárom szorgalmazta! Voigt Vili még most is! Szabad György meg Antall József már itt hagytak bennünket. Akinek ilyen tanárai, osztálytársai vannak, mint nekem volt, az nem adhatja lejjebb! Annak tekerni kell! Mert ilyen örökséget kaptam!

K. Zs.: Bocsánat, hogy belekérdezek a történetmesélésbe, de már többször előkerült a cigány kulturális autonómia kérdése. Hogy látja, mi valósult meg, mi a jövője?

R-F. Gy.: Jó a kérdés! Igen. Nos, 2008. április 11. De csak azért tudom, mert József Attila születésnapja. Együtt ültünk a Magyar Tudományos Akadémia Színháztermében. Így, mint a fecskék egymás mellett. Itt ült Orbán Viktor, Rostás, Vizy E. Szilveszter, Sólyom László meg a többi. És így bökdöstem Viktort – hát gondoltam, testvérek vagyunk, csak szabad ilyet! Testvérek szoktak ilyet. „Viktor! Menjél ki, és mondd meg, hogy »a jövőnk a kulturális autonómia!«” „Mindjárt! Még írok!” Mindig jegyzetelt. Pótcselekvés. Én is jegyzetelek. Hát egy tőről fakadunk! Hát én is olyan lassú vagyok, mint ő! „Viktor! Húzzál ki, és mondd el!” A lényeg az, kiment. És mondta: „Ha a Fidesz győz, lesz cigány kulturális autonómia!” A legnagyobb hazai kisebbségnek vagy nemzetiségének nincs! Hogyhogy nincs? Mind a tizenkettő hazai kisebbségnek van, a tizenharmadiknak nincs! Én most bosszúból élek még, addig, amíg nem lesz cigány kulturális autonómia!

K. Zs.: Sokáig fog élni!

R-F. Gy.: Tudom! Ez tetszik! Magát húgommá fogadom!

K. Zs.: Köszönöm szépen! Akkor menjünk vissza a Lapkiadó Vállalathoz! Maga újságíróként dolgozott.

R-F. Gy.: Így van. Aztán Siklósi beíratott az iskolába. Elvégeztem. Ez a Pártfőiskola volt. Mindegy, oda is jártam. Jártam én mindenhova.

K. Zs.: Persze, sok nagy ember járt oda.

F. M.: De kiket alkalmazott Siklósi? Három cigányt, nagy tisztességben! Három cigányból csinált újságírót!

R-F. Gy.: Igen. Úgy van! Áldja meg a holt poraiban a Siklósit!

K. Zs.: Melyik lapnál dolgozott?

R-F. Gy.: Volt vagy három-négy. Soknál, ami megszűnt már. Négy évszak például. És abban az időben rengeteg üzemi lap volt. Siklósi az ilyen új hajtásokat mint én mind ilyen lapoknál helyezett el. „Onnan – azt mondta – egy ugrás!” Mert nem tehetett be engem egyből az ÉS-be meg a Népszabadságba! De mindenben segített, összehozott mindenkivel a világon!

K. Zs.: Hogy ismerkedett meg a feleségével?

R-F. Gy.: Egyszerű volt – lenyúlt engem!

K. Zs.: Ő választotta magát?

R-F. Gy.: Persze! Hát ez mindig így van. Nem tetszett tudni? Akkor most elárulom a nagy titkot! Nyílt titok, hogy mindig a nő választ. Csak rábízzák az ostoba férjekre, hogy higgyék azt, hogy ők a főnökök. A feleségem dörzsölt csaj! Ő is újságíró.

F. M.: De neked ez már a második házasságod. Mi később ismerkedtünk meg, a szakmában, az újságírás kapcsán.

K. Zs.: Fiatalon már nősült egyszer?

R-F. Gy.: Nősültem. Egyszer. Van ebből a házasságomból két felnőtt gyerekem. Érdekes kérdés, hogy miért nem lett szép magyar asszonytól öt-hat szép magyar gyerekem. Pedig együtt éltem több magyar asszonnyal is. Ha mondanám a neveket, akikkel éltem együtt, biztos tetszene tudni, de most már más családjuk van. Az egyiket elmondhatom. mert ő már nem él. Nyugodjon békében! Szerencsi Éva volt. Biztos tudja, a Szabó Magda – Abigél.

K. Zs.: Persze!

R-F. Gy.: Valahogy úgy hozta az élet meg a sors, hogy asszimilálódni kell! „Mit bánom én, hova, csak ne az én családomba!” – mondja a mondás. De nem biztos, hogy így van, mert biztos, hogy megtaláltam volna, ha nagyon sokat eveztem volna.

K. Zs.: Én ezt most nem értem, Gyuri bácsi!

R-F. Gy.: Persze, hogy nem!

K. Zs.: Bocsánat! Tehát maga úgy gondolta, hogy asszimilálódnia kell mint cigány embernek a magyar többséghez?

R-F. Gy.: Mindenki elvárta volna! Én vagyok a kisebbség. Fel van dobva egy magas labda. De azt le kell kezelni. Természetes, hogy a kisebbségnek kell a többséghez alkalmazkodni. De nem biztos, hogy igazam van! Az igazság az, hogy – ahogy már mondtam a kezdet kezdetén – én az ősi törvények szerint élek. És amíg élni fogok.

K. Zs.: De ez mit jelent, hogy az ősi törvények szerint?

R-F. Gy.: Úgy hívják: Romani Kris – cigány törvény. Annak van egy szabálya, egy íratlan törvény.

K. Zs.: És ez micsoda?

R-F. Gy.: A cigány, az cigány. A varjú varjú, a pacsirta pacsirta. A pacsirta énekesmadár. A varjú is énekesmadár, csak esti iskolába járt! Ne akarjanak azonnal megváltoztatni mindenkit meg mindent! Ha hétszáz éven keresztül így volt minden, ahogy volt, akkor hiába várná el a cigánytól bárki, hogy változzon meg… Elmondok egy példát.

Elmentem Holdosi Jóskához Szombathelyre. Tanárember volt, jó író, a Kányákat írta. Tessék elolvasni! Elmentem hozzá, mert olyan bujdosó volt – mint most Farkas Flórián. Olyan bujdosó volt, szökevény. Nekem ott kell lennem, ahova a szívem szólít! Elmentem Holdosihoz. „Te, Jóska! Beszédem van veled!” – „Mondjad!” – „Idefigyelj! Nyilvánosan fel kell magadat vállalni!” Azt mondta: „Tudtam Gyuri, hogy valami ilyesmit akarsz! Na de a tantestületben összesúgnak a hátam mögött, ha megtudják, hogy cigány vagyok! Vagy fel se vesznek!” Mert megírta, hogy félcigány. És le akarta tagadni! Belehalt!

F. M.: Belekezdtél abba a történetbe, hogy miért nem tudtál kijönni a magyar asszonyokkal, holott nagyon sok barátnőd volt.

R-F. Gy.: Mert elvárták, hogy alkalmazkodjál az ő családjuk szabályaihoz. Sok szép fehér asszonyom volt nekem, jó baráti kapcsolatom. Azon is gondolkoztunk sokat, hogy házasságra lépünk. De nem tudtam, hogy ha abból a házasságból születni fognak gyerekek, azok milyenek lesznek… Valami ilyesmi. Ez egy ősi, megfejthetetlen titok, hogy magyarok lesznek a gyerekeim, vagy cigányok?

K. Zs.: Hány gyermeke született?

R-F. Gy.: Négy, négy gyermekem van. Ebből tizenhét unokám, meg dédunokám. A négy gyermek közül kettő az első házasságból. Az a feleségem cigányasszony. És a másik kettő másik két cigányasszonytól.

F. M.: Azokkal nem házasodott össze. A cigányoknál abban az időben nem is volt divat, hogy összeházasodtak, hanem összeköltöztek, és az úgy számított, mintha házasság lett volna.

R-F.Gy.: És Magdival húsz éve házasodtunk össze. Magdi volt a legszebb! Meg a legcsinosabb! És ő bírta ki a hét próbát! Elviselt engem!

K. Zs.: Nehéz magát elviselni?

R-F. Gy.: Nem is lehet!

F. M.: Van még, ami nagyon fontos. Az ő családja még egy viszonylag zártabb törzsi közösségben élt. Tehát megőrizték azokat az ősi hagyományokat, ami segített a cigányoknak életben maradni az évszázadok során. Vagyis a közösségen belül egy zárt rendszer volt, és törvények voltak. Tehát ha valaki nem tartotta be az együttélés szabályait, azt kiközösítették. Megvoltak a szabályok, amit be kellett tartani. Az élet minden területére vonatkoztak ezek a szabályok. És az időseknek volt tekintélye. Volt egy idősek tanácsa, vagy Vajdatanács.

K. Zs.: Gyuri bácsi családja egyedül volt Újkígyóson, ugye?

F. M.: Igen, de Békés megyében többen voltak.

K. Zs.: Tehát ők is részei voltak a törzsnek…

F. M.: Igen, így van. Ha valami olyan ügy volt, amiben össze kellett ülnie az öregeknek, mert valami történt, hogy tanácskozzanak, vagy eldöntsenek valamit, akkor összehívták a megyéből a törvényt. Ők így nevezték, a Romani Krist. És ott vitatták meg, hogy ebben az esetben mi a döntés, mit kell csinálni. Tehát tulajdonképpen, mint egy bíróság, úgy működött. Egy saját önkormányzatiság, vagy egy saját közösségi törvény. És ezért ezeknek az embereknek volt tartásuk. És ezért fogadták el őket a parasztok is, mert tudták, hogy tisztességes emberek. Azon kívül az édesapjának hasznos mestersége volt, kovácsmester volt. Kiváló kovács volt! Szerették! Meg olvasott ember is volt. Ő abban az időben is tudott olvasni, írni, olvasni.

K. Zs.: Az apja tudott olvasni?

R-F. Gy.: Hogyne!

F. M.: Igen. És mindig vitte magával a Bibliát. Bibliás ember volt. Tehát megbecsült tagjai voltak a közösségnek. De egyébként abban az időben még a cigányok nem is telepedhettek le csak úgy bárhol, hanem valamiféle dokumentumot kellett szerezniük. És ők voltak az első betelepülő cigányok Újkígyóson. Ez pont ez az átmeneti időszak, amikor a vándorlásból letelepedtek.

És visszatérve még ahhoz a kérdéshez, hogy miért adódott később abból konfliktus, hogy neki kellett volna asszimilálódnia a nem cigány társhoz. Ez már annak a bomlási folyamatnak a következménye, ami a városi cigányságnak az életét jellemzi. Tehát hogy elveszthetik a gyökereiket, és tulajdonképpen társadalmonkívülivé váltak. Mert beilleszkedni igazából nem tudtak. Tisztelet a kevés kivételnek, akik ki tudtak törni, a zenészek, vagy tanultak valamit, de a többség, az most is így él. Tulajdonképpen egy fél társadalmon kívüli létben. És a problémák is innentől fogva kezdődtek. Tehát ezért nem volt korábban gond a cigányokkal. Én is emlékszem, gyerekkoromban semmi gond nem volt az együttéléssel. Mindig vártuk már a késes cigányt, meg aki jött foltozni, összekészítettük a munkát neki.

R-F. Gy.: Az úgy volt, drága Zsuzsa… Elmondom, hogy volt. 1940 előtt kellett letelepedési engedély. Nálunk is van! A feleségem idehozza azonnal, amit édesapám kapott.

József főherceg a cigányokat letelepítette. Alcsút, Kisjenő sok birtokán. Iskolát hozott létre, munkahelyet teremtett. A nyelvüket megtanulta, könyvet írt, a kislányával cigányul beszélgetett, Mária Dorottyával, a főherceg asszonnyal. Szóval voltak jó emberek. De a törvény, az törvény. Na most, ha nem telepedtek le, akkor a faluban nem vásárolhattak házat. Illetőségi bizonyítványnak hívták az engedélyt.

Békés vármegyében, Doboz községben 1940-ben a főjegyző az alispántól, meg a főispántól kaptak engedélyt, hogy a falu területén házat vásároljanak, letelepedjenek. Köszörűsök voltak, nem volt állandó munkájuk stb., Ha nem volt engedély, akkor ők csak a faluszélen telepedtek le. Ott sátrat vertek, ott tartózkodtak egy darabig, utána elindultak, mentek tovább.

Na most József főherceghez visszatérve, ő jót akart, szerette a cigányokat! A családdal is van kapcsolatom! Testvéri, jó kapcsolatom a ma élő rokonokkal. Mert vér szerinti testvérek is vagyunk, hosszú a történet. József főherceg szerette a szép nőket, és ott is csinált vagy tíz gyereket! És ebből az ágból lett egy másik ág.

Ha nem érezte jól magát a cigány a faluban, fogta magát, felrakta, továbbállt! Szebb erdőt talált, szebb ivóvíz volt, szebb parasztok voltak, szebb tanyák voltak, szebb volt a dűlő, odaköltöztek. Tehát nem telepedtek le.

K. Zs.: Gyuri bácsi mit mond magáról, hogy milyen nemzetiségű?

R-F. Gy.: Én cigány vagyok! Csak természetes!

K. Zs.: És magyarnak…?

R-F. Gy.: Jó kérdés! Amennyire magyar, annyira cigány. És egyikről se vagyok hajlandó lemondani! Ez a két kultúra egyformán kedves nekem! Nincs még egy ember rajtam kívül, aki jobban szeretné József Attilát! Vagy Petőfit! Ha nincs Petőfi, én most nem vagyok költő!

K. Zs.: Igen, ezt mesélte.

R-F. Gy.: Meg József Attila! Olyan szegény volt! És tudom, hogy cigány volt!

K. Zs.: József Attila?

R-F. Gy.: Hát persze! Fél cigány volt az apja ágán. Na most nem több vagy kevesebb ezzel egy ember!

K. Zs.: Persze, hogy nem!

R-F. Gy.: Én se vagyok több vagy kevesebb, hogy cigány vagy magyar vagyok! De én mind a kettőnek tartom magam. Na most tudja, jó, hogy ideszülettem! Mert Magyarországon vannak a világ legjobb emberei! Tehát bejártuk a világot, és itt fogadtak minket szívélyesen Magyarországon! És a magyar nép büszke nép! Drága lelkem. Ilyen büszke nép a világon nincs még egy!

K. Zs.: Gyuri bácsi beszélhetnénk egy kicsit a nyelvről? A kétnyelvűségről?

R-F. Gy.: Lehet!

K. Zs.: Otthon milyen nyelven beszéltek?

R-F. Gy.: Cigányul.

K. Zs.: Cigányul? És hogy tanult meg magyarul?

R-F. Gy.: Ez jó kérdés! A magyarok közt nevelkedtem. Csak mi voltunk cigányok. Édesanyám megkért minket, de nagyon szépen. „Drága gyerekeim!” Olyan szülei, mint nekem, a világon senkinek nem voltak! Legjobb szülei, legjobb testvérei, a legjobb gyerekei! Nem kellett ezt csúnyán, vagy nem tudom, kétszer mondani! „Egész nap az iskolában vagytok, gyerekek! Egész nap magyarul beszéltek. El fogjátok felejteni ezt az ősi, szép nyelvet! Itthon legalább egymás között, egymással!” Egyszer mondta el anyám, én többet nem szólaltam meg otthon magyarul!

K. Zs.: De a szülei is tudtak magyarul?

R-F. Gy.: Hogyne! Magyarul, cigányul! Minden ősöm cigány anyanyelvű volt!

K. Zs.: És a gyerekei?

R-F. Gy.: Az én gyerekeim még arabul is beszélnek! Meg angolul, meg mindenféle nyelven! De cigányul szerintem csak akkor, amikor ott vagyok! A fiam a legjobb fordító a világon! Meg a lányom is cigányul ír! A fiam jó fordító! És jó újságíró is! A kisebbik lányom is. A többi gyerek lusta! De üzletemberek, és sok pénzt keresnek!

K. Zs.: Maga nemcsak költő, író, fordító, hanem mint a cigányság képviselője is sokat tett közéletileg. Mesélne erről, hogy ez hogy alakult?

R-F. Gy.: Látja, a galambok is szeretnek mindig, tényleg költöznek, minden évben itt raknak fészket! És ha az örvös galamb ideköltözik, az szerencsés ház! Én is szerencsés csillagzat alatt születtem! Engem az Isten a tenyerén hordott világéletemben! Ezért én is minden este imát mondok! A gyerekeimért, a népemért, a hazámért! Szóval én vagyok a világ első cigány főpolgármestere! Engem választottak meg! Engem szeretnek! A Fővárosi Roma Önkormányzat elnökét, azt cigány főpolgármesternek hívták. Demszky Gábor volt a magyar, én voltam a cigány. A parlamentben választottak meg, Fodor Gábor meg mindenki ’90-ben.

K. Zs.: Egyszer csak maga becsöppent a parlamentbe? Valami előzménye csak volt!

R-F. Gy.: Hát hogyne! 1971-ben kezdődött. Akkor volt a Cigány Világszövetségnek a megalakulása Londonban. Akkor engem a minisztérium delegált. Alapító alelnök vagyok, és a Nyelvi Bizottság elnöke. Azóta is. Azóta minden évben menni kell egyszer-kétszer valamelyik országba. Eddig ötvenkét országban volt találkozó. Mindig meghívtak, mindig engem küldtek valamelyik országba. „Képviseld az országot! Mondd el!”

R-F. Gy.: A Magyarországi Cigányok Érdekszövetsége ’90-ben, januárban vagy februárban jött létre a parlamentben. És itt engem szavaztak meg elnöknek.

F. M.: De várjál! Összekeverjük! Tehát a hetvenes években kezdtek el a cigányok társadalmilag szerveződni. Ugye, mert előzőleg nem is léteztek papíron a cigányok. A Kádár-korszakban a hetvenes évektől kezdődött a cigánymozgalom, nemzetközi szinten is, és itthon is. Ez volt az első nemzetközi fórum, ahol Londonban összejöttek a világ cigányai. Negyven országból voltak ott! Ott volt Indira Gandhi is, ugye?

R-F. Gy.: Igen.

F. M.: Meg egy csomó kiemelkedő személyiség. Magyarországról azt hiszem, hogy a ’71-es konferenciára két ember ment: Lakatos Menyhért meg a Gyuri. Ők rokonok is voltak. A Menyhért a Gyuri édesanyjának az unokatestvére volt. Lakatos Menyhért már akkor világszerte ismert ember volt. És Menyhért szerette a Gyurit, és mindig magával vitte, hogyha ilyen fórumokra meghívták. Ez Gyurinak is nagy segítség volt, mert tulajdonképpen így került be a cigány közéletbe. És talán a Cigány Világszövetség ösztönzésére itthon is megindultak ezek a mozgolódások, egy csomó szervezet született. Vagy párthoz kötődően, vagy valami társadalmi mozgalomként, vagy kulturális tevékenység köré csoportosulva. Ez volt a virágkora az úgynevezett cigánykluboknak. Abban az időben még nagyon sok vidékről feljött cigánygyerek volt, aki munkásszállásokon élt. És őket próbálták megszervezni különböző kulturális programok segítségével. Gyuri is nagyon sok ilyen klubot vezetett! Kispesten is, a Csiliben, és még sok helyen. A mostani cigány értelmiségi generációnak a nagy része ebből a mozgalomból került ki.

R-F. Gy.: Művészek is, meg más értelmiségiek. Ott kezdte Bangó Margit is, a Bódi Gusztiék, a Kalyi Jag.

F. M.: Ezek mind vidékről felköltözött fiúk, lányok voltak, akik itt kezdtek el a kultúrával ismerkedni. És ezzel ők ismertté is váltak az értelmiségi körökben meg a társadalmi elit köreiben. Tehát a Gyurinak is a pályáját ez nagy részben segítette. Nagyon sok művésszel került kapcsolatba. Így került be például a művészvilágba, a színészek közé. Onnan volt a barátság a Béres Ilonával, a Bánffy Györggyel, meg egy csomó más színésszel. És ő szereti őrizni a kapcsolatait. Tehát ezek a kapcsolatok mind megvannak a mai napig.

K. Zs.: Fantasztikus!

F. M.: Nemcsak a tanárokkal meg a volt osztálytársakkal, de ezekkel az emberekkel is. Úgyhogy talán én azt mondanám, hogy ő a magyarországi cigány értelmiségiek közül az a sajátos ember, akinek a legtöbb ilyen jellegű kapcsolata van énszerintem. És nemcsak egy körben, hanem igazából reprezentálja a teljes társadalmi palettát. És ezt én nagyon jó dolognak tartom! Neki mindenhol vannak barátai! És ez azért is van, mert kitart mellettük. Tehát ő soha nem tagadta meg egy barátját sem azért, mert éppen más szelek fújnak! Ez most már nem nagyon divat.

K. Zs.: Meg egyre nehezebb is. És Magdaebben partner?

F. M.: Eleve így kerültünk össze, hogy én is a cigánytémák iránt érdeklődtem, és ez hozott bennünket össze.

K. Zs.: Hogyhogy?

F. M.: Volt családi indíttatás is, de egyébként is.

K. Zs.: De maga nem cigány?

F. M.: Édesanyám vonalán van valamilyen kapcsolat. De ezt ők soha nem mondták, csak aztán utólag én kiderítettem!

K. Zs.: Ez titok volt? Vagy csak nem beszéltek…

F. M.: Nem beszéltek róla. Nem volt számukra jelentősége. Ez igazából majdhogynem véletlenül derült ki. Találkoztam valakivel, aki azt mondta, hogy „én ismertem ám a

nagyapádat! Sokat járt ám a cigánytelepre!” És akkor így göngyölítettük fel valamennyire ezt a történetet.

Meg abban az időben nagyon sok egyetemista foglalkozott azzal, ha kijárt cigánytelepekre. Nemcsak gyűjteni, hanem segíteni. Mi is kijártunk itt Pesten, csak most már hirtelen nem tudom, hogy melyik iskola volt az, valahol Kőbánya után, egészen a település végén volt egy iskola. Ott volt egy idős tanító néni, és hozzájártunk ki mindig segíteni.

K. Zs.: Merthogy ott sok cigány volt?

F. M.: Egy egész cigánytelep volt, igen. Az iskola szinte csak cigánygyerekekből állt. Oda jártunk ki, és a házakhoz is kijártunk, segítettünk, amit tudtunk. Még a mai napig is vannak onnan barátaim! Akkor ez egy mozgalom is volt. Valahogy sokkal nyitottabbak voltunk ezek iránt a témák iránt.

Azt gondolom, hogy az teljesen világos, hogyha a cigányság helyzetét nem tudjuk megoldani Magyarországon, az egy egész országos katasztrófához fog vezetni! Tehát ha rangsorolni kellene a megoldandó feladatokat, meg a szociális kérdéseket, akkor ez első helyen kellene, hogy álljon!

K. Zs.: És ezt maga hogy látja?

F. M.: Én most nem látok rá komoly kormányzati szándékot. Vannak jó programok, nem lehet azt mondani, hogy nem, de talán nem elég átgondoltak, vagy nem elég mély merítésűek. És leginkább az a baj, hogy nincs meg a hosszú távú folytonosság. Tehát ahogy változtak a kormányok, meg a politikai irányultság, akkor mindig ki kellett dobni az előző garnitúra programjait, mert az nem volt jó, és így nem tudtak végigvinni semmit tulajdonképpen. Most már a korrupcióról meg a sikkasztásokról ugye nem is beszélek.

Ha belegondolunk, hogy már kétmillió, vagy lehet, hogy annál is több a hazai cigányság lélekszáma – és ez a fiatal lakosság!

K. Zs.: Húsz százalék cigány?

F. M.: Biztos, hogy tizenöt körül van! És ez exponenciálisan nő. Mit fognak tudni kezdeni ilyen létszámú alulképzett munkanélküli tömeggel? Tehát én nem is értem ezt a felelőtlenséget, ahogyan ma a politikusok ehhez hozzáállnak! Teljesen kezelhetetlen lesz a helyzet, ha így haladunk tovább! És nem javul, hanem leépül! És ezért nagyon nagy baj az, hogy nincsenek a cigányságnak kulturális intézményei, mert csak a mindennapi megélhetés, a szegénység, a bűnözés – tehát mind a negatívumok maradnak, és semmi nem marad abból, amire fel lehetne tekinteni, ami tartást adhatna! És attól, hogy papíron megszűnik a cigányság, azért az életben nem fog megszűnni! Ahogy a munkanélküliség se! Az is csak papíron szűnik meg. Én eléggé radikálisan gondolkodom erről! És felelőtlenségnek tartom egész egyszerűen, ami megy!

R-F. Gy.: Cigánynak lenni, az egy sors. Nagy a kihívás, de nekem mindig tetszett! Mert már tizennyolc éves koromban úgy voltam, hogy feljöttem, hogy a világot megváltoztassam, vagy legalábbis a cigányok helyzetén javítsak. És minden cigány azóta tőlem várja a megoldást! Most is! Itt is! Budapesten is!

K. Zs.: Tudom, nem lehet általánosságban beszélni, de most nincs időnk nagyon elmélyedni a problémában, de érdekelne, hogy hogy látja az elmúlt huszonöt évet nézve a cigányság helyzetét? Miként gondolkodik erről?

R-F. Gy.: Tudom, hogy ami másnak tilos, az nekem kötelező!

K. Zs.: Ez most már rébusz! Ezt már végképp nem értem!

R-F. Gy.: Más nem mondhatja ki, de nekem kötelességem. Mert én közülük való vagyok. Én elmondhatom, mástól nem szívesen fogadják. A lényeg az, minden kis nemzetre és népre az a sors vár, hogy eltűnjön! Ez így van az inka birodalom óta. Ránk is ez a sors vár. Ha nincs a cigányságnak kulturális autonómiája – márpedig nincs –, akkor örülnek, ha eltűnnek a cigányok, és cigánymentes ország lesz Magyarország! Hát nem mindenki szereti a cigányokat! Mondom én. Az én családom kivételezett család! Mert az én családomnak véletlenül sikerült! De az én szüleim ezért sokat dolgoztak! Meg a nagyszüleim. Tehát azt mondta apám: „Kisfiam! Böcsületedből egy van! Emberi tartásodból egy van! Jellemedből egy van!” Olyan szülei, mint nekem, senkinek a világon nem voltak! Olyan tanárai, olyan barátai! Csak tessék elképzelni, hogy hogy alakult az én életem! Mert mindenki megkérdezi: „Hogyhogy? Ha ez félig igaz lenne is, csoda lenne!” Pedig ez nem csoda! Gyurkovics Tibor nekem a testvér barátom volt ötven évig! Mezei András büszke volt rám! Azt mondta: „Én zsidó cigány vagyok!” Eljött közénk! Szabad György azt mondta az én fiamnak: „Kisfiam! Én apádat szeretem!” Antall József maga mellé ültetett! Együtt ebédeltünk! Együtt jártuk a világot!

És még nem is mondtam el a Közös Út történetét. Beszélgettünk a parlamenti folyosón Antall Józseffel. És mondom: „Miniszterelnök úr!” Olyan ember ezerévenként születik! Igazi jellemes, előkelő! Fantasztikus karizmája volt! Mondja, hogy „Igen!” „A legnagyobb kisebbségnek nincs lapja!” Rám néz: „Kellett volna lenni!” Majdnem hogy számon kérően: „Na de miért nincs?” Ha nem ő lett volna, és nem tiszteltem volna ennyire, otthagytam volna a parlamenti folyosón! De annyira szerettem! Még mindig a szívemben van! „Hát – mondom – miniszterelnök úr, nincs pénzünk!” – „Nincs pénzetek?” Ott volt Szabó Iván, ő volt a pénzügyminiszter. „Iván, gyere!” – „Igenis, miniszterelnök úr!” Katonás ember volt! „Azt mondja a barátom, hogy nincs lapjuk, és nincs pénzük!” – „Igen, miniszterelnök úr!” – „Adjál neki!” – „Gyurikám! Akkor holnap gyere be hozzám!” Ott volt a Pénzügyminisztérium a Vörösmarty tér mögött. Másnap bementem, azt mondta Szabó Iván: „Mennyi kell?” Kimondtam. Háromszor annyit adott! Következő alkalommal mondom a miniszterelnök úrnak: „Na de  miniszterelnök úr! Most már rendben van! Pénzünk lesz, lapunk lesz! De hogy hívják a lapot?” – „Hogy hívják? Közös út!”

K. Zs.: Aha! Szóval Antall József a névadója ennek a lapnak?

R-F. Gy.: Ő a névadója a lapnak! És minden évben Szabad Gyuri bácsi megszavaztatta a parlamentben!

K. Zs.: Gondolom, ez pár évig mehetett így. Azóta hogy élnek?

R-F. Gy.: Haha! Azóta koldulunk! Megszoktuk, már hétszáz éve koldulunk! Kalapozunk! Mindig akad egy jó barát! Volt, amikor Forrai Tamás vagy Székely János püspök segített az egyház oldaláról. A könyveinkre is mindig adtak támogatást. Az NKA-hoz szoktunk pályázni. Most már az sincsen. De vannak jó emberek! Csak egy példa. Elmentem ide, a polgármester úrhoz. Még nem is laktunk itt. Mondtam neki, hogy nincs kifizetve a pavilonunk nyáron a Vörösmarty téren, nem tudunk menni. Ismeretlenül! „Gyurka bátyám! Mennyi kell?” – „Ennyi!” Másnap odamentünk a pénztárba, felvettük! Nem is ismertük egymást! Ez a mi polgármesterünk! Dr. Répási József! Most is mondta: „Gyurka bátyám! Mire kell?” Mondom: „Lapra, könyvre, meg egy hangos könyvre.” Azt mondja: „Rendben van! Írjátok le!” Leírtuk, bemegyünk hozzá, segít! Mindig voltak jó emberek! És mindig is lesznek! Ez a lap története.

K. Zs.: És ezt maga egyedül csinálja?

R-F. Gy.: Most van a Dórikám nekem, a jobb kezem! De addig ketten csináltuk a feleségemmel! Húsz év óta! Persze van egy csomó külsős munkatársunk, akik szállítanak anyagokat. Írnak bele…

K. Zs.: És tudnak fizetni is? Már most nem a zsebekben akarok turkálni…

F. M.: Ez önkéntes alapon megy igazából. Korábban volt rá keretünk. A fiataloknak, pályakezdőknek szoktunk fizetni, ha van egy kis pénz. Mert ugye ők rászorulnak. De a legtöbben barátságból adnak írásokat. Jókai Anna például mindig adott. Barátságból külön írt nekünk. Ugyanígy…

R-F. Gy.: Jankovics Marcell, Mezei Kati, Gyurkovics. Mindenki! Szeretnek bennünket! Adnak! Küldenek! Jó emberek! A régi öregek. A fiatalok között is van! Nagyon sajnálom Prágai Tamást! Ilyen fiatalon itt hagyott bennünket! Nagyon jó ember volt! És a nyomda! Húsz éve ez a nyomdánk! És van egy fiatalember, Takács László, ő majdnem ingyen csinálja a lapunkat, meg a könyveinket! Tehát amit máshonnan összeadódnak neki, abból segíti a mi könyveinket, lapunkat! Vannak jó emberek! Mindig is voltak!

K. Zs.: És láttam, hogy van internetes változat is. Ugye?

F. M.: Igen. Most szeretnénk majd fejleszteni tovább. Egy barátunk informatikus, rendszergazda, és ő is tulajdonképpen barátságból segít. És nagyon sok fiatalunk van! És ennek nagyon örülünk! Míg Pesten volt a szerkesztőség, oda mindig bejártak az egyetemisták! Sokszor azért is, mert éhesek voltak, és ha más nem, akkor zsíros kenyér vagy szalonna mindig volt! Jó kis műhelymunka alakult ki.

K. Zs.: Gyuri bácsi a könyvein és az újságon kívül csinál-e valami mást is? Igaz, ez már önmagában is egész embert kíván…

R-F. Gy.: Ezt jó lenne most összefoglalni. Az Újságíró Szövetségben még vagyok a Cigány Szakosztály elnöke. Az Írószövetségben még mindig számítanak rám, és a cigánymozgalomban nem vennék szívesen, ha lemondanék. De most már elmenekültem, meg öreg vagyok! Mert visszavárnak. Mert az öreget megkérdezik. Hogy volt régen? Hogy legyen most? Megkérdeznek.

K. Zs.: És hallgatnak magára?

R-F. Gy.: Na, ez jó kérdés! Azt én nem tudom. De szerintem a legtöbbször szoktak. Egy-két ilyen forrófejű fiatal van, akit felkaroltunk, és ezért fáj, hogy nem mindig kérdeznek meg minket. És ha valami elromlik, és utána jönnek sírni, hogy „nem jól csináltuk!” Én mondtam már Magdinak, hogy most már ez az ő dolga, intézze, ahogy tudja, én már nem foglalkozom velük! Magdi nem győzi őket helyre tenni, meg kijavítani. Nekem erre már nincs energiám! Szeretnék még írni legalább három könyvet!

F. M.: És sok rendezvényünk is van! Azt nem mondod!

R-F. Gy.: De, sok rendezvényünk van! Minden évben van egy nemzetközi konferenciánk. Az háromnapos.

K. Zs.: Az mit jelent, hogy „nekünk?”

R-F. Gy.: Cigány Tudományos és Művészeti Társaság. Az a mienk. Mi hoztuk létre 1990-ben. Ez a mi nemzetközi szervezetünk.

F. M.: Nem! Én később kapcsolódtam be. Ez is a lappal egy időben indult. A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság és a lap. Mindkettő a huszonhatodik évében van!

R-F. Gy.: Igen. A konferenciát már várják! Híre ment. Texasból, Hollandiából, Németországból, Angliából jönnek! Tizennégy ország delegációja itt van nálunk, a háromnapos konferenciáinkon! Akkor minden évben elmegyünk kegyeleti okokból is van, megmondom őszintén, nem hagyja a lelkiismeretünk! Oda el kell, hogy jöjjön egyszer velünk, Komáromba, a vesztőhelyre.

F. M.: Az erődről beszél, ahova vitték a cigányokat. Ez egy ilyen holokauszt… A Csillag Erőd volt a gyűjtőközpontja. Főleg cigányokat vittek oda. És onnan vitték aztán tovább, vagy vasúton, vagy gyalogosan is hajtottak embereket. Meg sokan meghaltak ott a kazamatákban! És mi szerettük volna, hogy egy emlékhely legyen ott.

R-F. Gy.: Az is lesz!

F. M.: De még nem sikerült igazából elérnünk. Egy tábla van csupán. Rendbe hozták a nagy erődöt, és ott most egy múzeum van. A másik, a Csillag Erőd majdnem olyan állapotban van, mint volt. Ott egy emléktáblát helyeztek el a zsidó és a cigány áldozatok emlékére. De egyébként nagyjából úgy van, ahogy annak idején. Kicsit düledező, talán az oldalfalakat megerősítették. Szóba került, hogy szeretnénk ott egy nemzetközi cigány emlékhelyet csinálni, de más tervek is vannak, és így elakadt a dolog útközben. Mi mindenesetre minden évben elmegyünk oda, és egy ökumenikus megemlékezést tartunk verssel, zenével, énekkel. Már majdnem minden történelmi egyház képviselője ott volt tavaly is! És tavaly azt is kigondoltuk, hogy egy zarándoklat keretében csináljuk ezt. Volt egy konferencia, az a Nagyerődben volt, kétnapos, és akkor utána volt egy megemlékezés ebben a Csillag Erődben. És átmentünk a másik Komáromba, ott van egy zsinagóga. Ott is volt egy megemlékezés, és akkor tovább mentünk Nyárasd felé, ugyanis a cigányok egy részét annak idején azon az útvonalon hajtották gyalogosan. Nem lehet tudni, hogy hova akarták vinni, valószínűleg Lengyelország felé, de aztán valami miatt úgy döntöttek, hogy kivégzik őket a Dunánál. És ott, a nyárasdi Duna-ágba lőtték bele őket. És ott is elhelyeztünk koszorúkat, meg a vízre helyeztünk koszorúkat. Volt egy megemlékezés a Polgármesteri Hivatalban. Az is szóba került, hogy ott egy szoborcsoportot jó lenne felállítani. Találtunk is egy cigány szobrászművészt, aki ezt meg is tervezte, de pénzt nem sikerült hozzá szerezni. Úgyhogy ez is függőben van, de nem adtuk még föl!

K. Zs.: Köszönöm. Akkor most jöjjenek a rendezvények, hogy kerek legyen a történet!

F. M.: Tehát a társaságnak a profilja tulajdonképpen Cigány Tudományos és Művészeti Társaság. Az volt a cél kezdettől fogva, hogy összegyűjtse a cigány kultúra még meglevő értékeit, illetve, hogy fölkarolja a kortárs alkotókat, és nekik fórumot biztosítson. Ezt szolgálták a különböző kiadványok, tehát a könyvek, az újság. CD-k is voltak, meg a filmek is, és emellett a rendezvények. Ezek közül a legreprezentatívabb ez a nemzetközi konferencia, ami követte tulajdonképp ennek a Cigány Világszövetségnek a hagyományait, hogy nemzetközi fórumot teremt. Azon kívül mindenféle irodalmi programjaink vannak. Rendhagyó irodalmi órákat szoktunk tartani – ez nagyon fontos! Iskolákban cigány irodalomról. Gyurit nagyon sokszor meghívják, és ha tehetjük, mindig elmegyünk, mert ez az egyik legfontosabb dolog! Különböző korosztályok, a kicsiktől a nagyokig. Bejártuk már tulajdonképpen az egész országot ezzel.

Mit szoktunk még csinálni? Író–olvasó találkozókat. A lapnak van egy baráti köre, akikkel együtt szoktunk ilyen bemutató rendezvényeket tartani, ahova meghívjuk az alkotókat, meg beszélünk arról, ami most éppen a levegőben van. Régebben oktatással is foglalkoztunk, de most már nem nagyon megy, mert nincs rá erőnk. Nyelvi műhely – ez a cigány nyelv ápolása, és műfordítás, nyelvápolás.

R-F. Gy.: Igen, igen. Ez is nagyon fontos, mert a nyelv kihalófélben van! És aki elveszíti nyelvét, elveszíti kultúráját, identitását, és megszűnik!

K. Zs.: Jól tudom, hogy jó pár cigány nyelv van?

R-F. Gy.: Van. Több nyelvjárás van. Van egy fő nyelv, amit akkreditáltattunk, ez a lovári. Ezzel vannak a nyelvvizsgák. Azért lett ez, mert a világ cigányai hetven százaléka ezt a nyelvjárást beszéli. Ezen kívül megpróbáltak ilyen divathódolók kitalálni ilyen, olyan nyelvjárást. Mert mindenki azt szereti, ami az ő családja nyelve. De hiába találják ki, amikor nem az van akkreditáltatva! A századfordulón volt egy kárpáti, de már alig beszéli pár család! Nem lehet az az akkreditált nyelv, amikor nem azt beszélik.

K. Zs.: Megértik egymást a különböző nyelvjárást beszélők?

R-F. Gy.: Igen, megértik egymást a nyelvjárások. Az egész világon megértjük egymást, egymás nyelvét! Az indiaiakkal is megértjük egymást! Most is levelezünk velük!

K. Zs.: Igen, ezt mondta. És maga melyik nyelvet beszéli?

R-F. Gy.: Én a lovárit.

K. Zs.: A lovárit. Tehát amikor azt mondjuk, hogy cigány nyelv, akkor a lovárira gondoljunk.

R-F. Gy.: Én azt mondom, hogy gondoljunk arra. De nem muszáj! Az a jó, ha minden családban megmarad az ősök nyelve. De a lovárit az egész világon beszélik!

K. Zs.: Lassan lejár az időnk. Maradt-e ki valami fontos, amiről még szeretne beszélni?

F. M.: Azt is meg kell említeni, hogy a nagy baj az volt, hogy a politika mindig megpróbálta megosztani és kihasználni ezeket az embereket! És így szekértáborok alakultak. És a te küldetésed tulajdonképpen az volt, hogy megpróbáltad összekötni a szálakat. Ezért is Közös Út ez a lap.

R-F. Gy.: A lényeg az, hogy én nem tartoztam oldalakhoz. Se bal, se jobb. „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!” Engem megpróbáltak elvinni ide meg oda, meg balra meg jobbra, de én tudtam azt, hogy nem szabad, hogy elkötelezzem magam, mert akkor nem hallgatnak rám, nem leszek hiteles. És a fiatalokat össze kellett hozni egymással! A mi kongresszusunkra meg a többi rendezvényünkre eljönnek a baloldali érzelmű emberek is, meg ott vannak a jobboldaliak is. Bencsik Gábor eljön, tart előadást. De eljön, mondjuk, Daróczi Ági is. Egymás mellett ülnek az asztalnál!

Én olyanokat is csináltam, hogy nem hitték el nekem! Gellért Kiss Gábor – mond a neve valamit még biztos! Ő volt a Fodor Gábor-utód, a Kisebbségi Bizottság elnöke volt a parlamentben. Azt mondtam Gábornak, hogy „akkor most jön a Szabad György, meg jön a Vitányi Iván!” És azt mondta a Gábor: „Gyurikám! Te ezt komolyan gondolod?” Mondom: „Igen!” – „De hogy képzeled, hogy a Szabad György nyitja meg, és Vitányi eljön neked előadást tartani?” Mind a kettő szépen jött be az ajtón! Egymás mellé ültettem őket direkt! „Beszéljétek meg, ha bajotok van!”

K. Zs.: De Gyuri bácsi! Azóta eltelt húsz év, és sok minden megváltozott!

R-F. Gy.: Júniusban elhívom Kocsis Andrást, és ott fog ülni, meg elhívom a Semjént, és egymás mellé ültetem őket! Az én hívó szavamra eljönnek. Már az egyetlen vagyok, az utolsó mohikán! El kell jönniük! Mondják el! Ütköztessék! Ha bajuk van, vitassák meg! Ne úgy éljenek, mint a vakond! Elbújnak a föld alá! Ha bajunk van, fel kell vállalni, el kell mondani! Mindenki szeme, füle hallatára – televízió, rádió, sajtó! El is jönnek, hiába eltelt húsz év! Ha most hívom őket júniusban a konferenciára, eljönnek! Ezt így kell csinálni! Aki nem tud úszni, nem mászik fára, mert elüti a villamos! Dórikámnak ez tetszik!

K. Zs.: Magdi, van-e még valami…?

F. M.: Nagyon sok minden van! Most dolgozunk azon, hogy összegyűjtjük az életművet, ami nemcsak a Gyuri életműve, hanem ennek a generációnak az életműve. Nagyon-nagyon sok dolog van! Nincs igazából fölkutatva, és nincs közkinccsé téve. Először is azt a sok papírhalmazt, ami ebben a házban van, próbáljuk rendszerezni, digitalizálni, amit lehet, könyvben kiadni. Albumot tervezünk és filmeket. Egy csomó hangzó anyagunk is van, azt is valahogy rendszerezni kellene. És szeretnénk elérni azt, hogy néhány doktori vagy legalább szakdolgozat szülessen ebben a témában is. Például nagyon érdekesnek tartanánk azt, ha valaki bevenné magát a levéltárakba meg az Országos Széchényi Könyvtárba, és az elmúlt ötven év sajtóját feldolgozná cigány szempontból. Nagyon sok minden kiderülne!

És egyikőnk sem szeretne úgy meghalni, hogy nem lesz a cigányságnak normális kulturális intézménye! A magunk részéről mindent megteszünk! Most már nagyon sok éve harcolunk ezért! Meglátogattuk az összes olyan helyet az országban, ahol eldugott kis gyűjtemények vannak. Többnyire ezek vagy kallódnak, vagy fel vannak ugyan dolgozva, vagy leltározva, de senki nem tud róluk, raktárban vannak. Nincs látogatható gyűjtemény.

Meg nagyon fontosnak érezzük a fiatalokat, akik rohamosan kezdik elveszíteni az identitásukat!

R-F. Gy.: Sok egyetemen is tartunk előadást. Gödöllőtől Debrecenig, Pécsig visszahívnak a tanáraink, barátaink, és mindenki szeret bennünket. Sok fiatal azt mondja, hogy azóta meri felvállalni, hogy ő cigány, mióta engem ismer!

És járom az országot, bemegyek a családokhoz. Beugrottam, hogy néznek ki, miről van szó, hogy állnak?

Még ezt el kell mondani, mert e nélkül nem halnék meg nyugodtan! Ezért engem keresztre feszítettek! A vajdarendszer hétszáz évig jól működött! Addig nem fogok meghalni, amíg ezt nem hívom újból életre! És én tudom, hogy ha Olaszliszkán lett volna vajda, a tanár úr most is élne! És mikor így mondom Orbánéknak az arcába, nagyot néznek! Kitalálta a Farkas Flórián, a szökevény, hogy én az önkormányzattal szembe akarok menni, azért hozom létre a vajdarendszert! És a végén kitalálták, hogy pénzt akarok érte! Ha létrejönne a vajdarendszer, Magyarországon virágzó kulturális intézmény lenne! Mert hallgattak a cigányok az öregekre! Megkérdezik őket! És ha megmondta volna az öreg vajda Olaszliszkán, hogy „ne verd meg a tanár urat!”, nem merte volna bántani! De millió ilyen példa van! Ki kell mondjam: jól működött a vajdarendszer!

És ez az Országos Cigány Önkormányzat, amiben benne van a kezem természetesen, mint mindenben! Viszem a balhét! Én találtam ki! Én tettem oda ezt a Flórit is! Megállapodtunk, hogy én a fővárost igazgatom, ő meg csinálja az országost. Fiatalabb tíz évvel, jobban bírja, menjen! Ott kell lenni minden településen, tegyen igazságot! Nagyot tévedtem! Nem lett volna szabad rábízni a kecskére a káposztát! Rabló! De most Orbán Viktor nem engedi el a kezét! Mert visszapörgették a hat milliárdot! Én nekik meg merem mondani! Nekem nem tudnak ártani! Mit vesznek el tőlem?

F. M.: Ezzel mi nem tudunk mit kezdeni! Tehát mi úgy döntöttünk, hogy nem a politikai vonalat folytatjuk, hanem hát az építkezést.

R-F. Gy.: Na de hivatalos politikus voltam, mint Kossuth Lajos! Hivatalosan engem választottak! Ki kellett mondanom: Érdekszövetség, Tudományos Társaság, Közös Út főszerkesztő, író embernek, akit hivatalosan az ország választott meg! Nem én találtam ki, hogy nekem díjat adjanak. József Attila-díjas lettem, meg stb. Ők adták, akkor hallgassák meg, amit mondok! Addig nem állhat föl! De most a Flóriban csalódtam. Na most ki lesz a következő áldozat? Más tíz millióért börtönbe kerül!

F. M.: Még egy dolgot kihagytunk, ez a nemzetközi vonal folytatása. Ez is egy nagyon fontos dolog, ugyanis a cigányság egész Európában… mennyien lehetnek?

R-F. Gy.: Tizenöt millió.

F. M.: Tizenöt millió. Nagyon sok ember! És vannak kapcsolatok, élő kapcsolatok vannak. A nyelv is átjárható. Nem beszélve arról, hogy itt a környező országokban majdnem mindenhol magyarul beszélnek a cigányok, és kettős identitásuk van. Tehát Romániában is, Szlovákiában is tudnak magyarul is a cigányok.

R-F. Gy.: Bizony ám! Ukrajnában most ez főnyeremény lett, hogy cigányokkal töltik be a magyar iskolákat!

F. M.: Azért van még magyar iskola, mert cigány gyerekek járnak oda. Szlovákiában is.

K. Zs.: Igen?

R-F. Gy.: Milliárdok vannak rá! És mi találtuk ki! De nemcsak azt, hanem a jezsuita szakkollégiumot is Magdi találta ki! Az ő fejéből pattant ki!

K. Zs.: Azt épp tegnap láttam! Nagyon jó ötlet! Működik?

F. M.: Persze! Az most már egy kollégiumi rendszer! Ami valójában a mi szerkesztőségünkből indult, olyan értelemben, hogy oda jártak be ezek a fiatalok, akik alapítói voltak ennek az első kollégiumi csapatnak.

K. Zs.: Tehát a jezsuita egyház berkein belül van egy cigány szakkollégium?

R-F. Gy.: Úgy van!

F. M.: Ez úgy volt, hogy voltak cigány egyetemisták szanaszét, különböző egyetemeken, és ők maguk elkezdtek egy kicsit szerveződni, mert nehéz volt nekik megmaradni úgy, hogy nincs közösség. Mi ezekkel a fiatalokkal kapcsolatba kerültünk, és szerveztünk mindenféle szabadegyetemszerű képzéseket, hétvégéket, programokat. Fölmerült annak az igénye, hogy milyen jó lenne bentlakásos rendszerben, kollégista rendszerben megszervezni. Hogy lehetne ezt elérni, hova menjünk? Nekem volt kapcsolatom a jezsuitákhoz. És meggyőztük az egyik atyát, a Hoffer Józsit, hogy segítsen nekünk ebben. Ő a generálissal ezt megbeszélte, eladta neki a témát, így született meg az első szakkollégium, bentlakásos kollégium a jezsuitáknál. Utána a következő lépésem az volt, hogy milyen jó lenne, ha a többi egyház is fölvállalná ezt a missziót! A jezsuiták meggyőzték már Balog Zoltánt, hogy ő is segítsen, és így alakult ki tulajdonképpen ez a bentlakásos roma szakkollégiumi rendszer.

F. M.: Van evangélikus is. Sőt! Kocsis Fülöp is segít, görög katolikus is van.

R-F. Gy.: Igen. Jó kapcsolatunk van az egyházzal. Kocsis Fülöp is jó barátunk. Nagyon jó ember. Felkarolta ezt az ügyet. Iskolát hozott létre. Erdő Péter is jó ember, de neki nincs ideje semmire!

Meg vannak bízva emberek, hogy ezt vigyék tovább! Most már öt-hat-hét megyében van ilyen. És reméljük, hogy az egyetemi városokban mindenhol lesz. Csak lehet, hogy van egy pici kis probléma, mert mostanában nem hívnak meg minket, és nem tudjuk, milyenek a belső viszonyok. Lehet, hogy elrontják őket! Nem tudom, milyen előadógárdájuk van. Kik járnak be oda vendégprofesszorok?

És a másik dolog, hogy őszintén megmondva, én már nagy utakat nem nagyon tudok vállalni. De eddig mindig mentem! Ha meghívtak Szófiába, másnap délután ötkor ott voltam! Meghívtak Dévára, ott voltam! Varsóba, Angliába, Berlinbe, mindenhova elmentem! De most már egy picit hosszú az út! Én sem maradok örökké fiatal!

K. Zs.: De az előbb megállapítottuk, hogy sokáig fog élni.

F. M.: Hát igen! Ahogy most kinéz az intézmény! De járunk határon túlra rendszeresen! A legtöbbet Szlovákiába, mert közel is van, meg élő kapcsolataink vannak, de járunk Romániába is, Erdélybe is, Nagyvárad környékére. Régebben többet jártunk Szerbiába, mostanában kevesebbet. De megvannak a kapcsolataink, vannak társintézmények.

R-F. Gy.: A Duray a barátunk negyven éve! Tőkés Laci a barátunk! Testvérbarátság van! Ha meghívnak minket, elmegyünk! Ők is mindig itt vannak nálunk, a mi rendezvényeinken! Hát a mi konferenciáinkon itt vannak tíz országból! Duray mindig ott kell, hogy legyen! Tőkés ott van, Lomniczi ott van, Beer Miklós ott van! A barátaink eljönnek! Nem hagynak el minket! Csak az a helyzet, hogy sok pénzbe kerül! És sok levelet kell írni. És koldulni már úgy utálunk!

Kéne legyen egy ösztöndíjrendszer, fiatal alkotókat díjazni! Vagy lehessen a festőknek a műveit kiállítani és megvásárolni! Vagy legyen cigány kiadó! Legyen cigány újság egy-két, három, kétnyelvű, háromnyelvű! És rádió, televízió! Életbevágóan fontos! Valamikor régen, tíz-húsz évvel ezelőtt volt! Szegény Fátyol Tibor, nyugodjon békében! Ott volt! Csinálta, ahogy tudta szegény! Meghalt.

Múzeum biztos kell, hogy legyen! Még az én életemben! A megnyitón ott leszek! Ha nem is én nyitom meg, de ott leszek! Az tuti! Kutatóműhely kell, nyelvi műhelyek kellenek! Egy országos rádió, országos lefedettséggel. Televízió, és legalább három-négy újság. Mint Hollandiában. Benyomják a gombot: jönnek a kékek! Sárgák, zöldek. Itt miért nem lehet? Ha minden másra jut? Mindennap van egy stadion!

K. Zs.: Igen, sajnos nem mennek túl jól a dolgok. Mindenesetre én nagyon szépen köszönöm, hogy rendelkezésemre álltak. Sokat tanultam ebből a beszélgetésből.

R-F. Gy.: Tessék máskor is jönni!

–        Vége –