Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Miklós Sulyok (* 1948)

• 1948. április 3-án született Budapesten

• 1966 a Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett

• 1970-72 kapcsolatba került a trockizmussal

• 1971-ben végzett az ELTE Természettudományi Karának matematikus szakán

• 1971–1980 matematikusként dolgozott

• 1977 szerepet játszott a szamizdatban írt, ellenzéki Napló létrehozásában és működtetésében

• 1979 szerepet játszott a Charta tiltakozási akció szervezésében

• 1980 feltartóztatták a Ferihegyi repülőtéren, amikor Lengyelországba készült a Szolidaritáshoz, ezután eltávolították a munkahelyéről

• 1980–89 alkalmi munkákból élt, kezdetben fordított és tolmácsolt, majd szamizdat kiadványokat nyomtatott

• 1987 lefordította és kiadta Dany Cohn-Bendit interjúját Adam Michnikkel A totalitarizmus címmel

• 1987 lefordította és kiadta Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényét

• 1988 barátaival legális kiadót hoztak létre

• 1989–2000 több könyvesboltot és éttermet nyitott

• 2000 megnyitotta az M. éttermet

Interjú Sulyok Miklóssal

Születési éve: 1948

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2005, 2009

Interjúkészítő: Markovits Ferenc, Gáti Tibor

Terjedelme: 1 óra 45 perc

Mottó:

A demokratikus ellenzék tevékenysége az első pillanattól azt a filozófiát követte, hogy az nyújt védelmet, ha az ember nyíltan vállalja.

– A Lórántffy Zsuzsanna Általános Iskolából miért nem a Móricz Zsigmond Gimnáziumba mentél – hiszen ugyanabban az épületben lett volna –, hanem a Rákócziba?

– Horváth Iván barátommal elhatároztuk, hogy egy gimnáziumba fogunk menni. Az ő szülei azt gondolták, hogy jobb a Rákóczi. Jó híre volt a Rákóczinak, és a szüleim örültek, hogy oda jelentkezek. Ezt a jó hírnevet azonban egyáltalán nem igazolta az iskola. A Rákócziban a régi vágású tanárok próbáltak kommunistábbak lenni a kommunistáknál, és ebből szörnyű légkör jött ki. Az iskolában uralkodó fegyelem egyáltalán nem jó fegyelem volt, ráadásul talán az volt Magyarországon az utolsó tiszta fiúiskola. A Rákócziban nem bírtam a drillt. Az osztályoknak minden szempontból versenyben kellett állniuk egymással, volt hiányzási verseny, tanulmányi verseny, tisztasági verseny. Ekkoriban már kezdtem érezni, hogy baj van evvel a szocializmus-dologgal, az volt az elképzelésem, hogyha tudnák az emberek, hogy mi az a marxizmus, és aszerint épülne itt valami, akkor az jó volna, de ennek nyomát sem láttam. Volt egy alakuló KISZ-gyűlés, ahol fölvetettem, hogy a KISZ-titkárunkat távolítsuk el, tekintettel arra, hogy egyáltalán nincs tisztában a marxizmussal, és semmi köze a KISZ-hez. A KISZ taggyűlésen ott ült az osztályfőnök is. Ez még az adott viszonyok között is elképesztő volt, pedig az adott viszonyok általában elképesztőek voltak. Mikor én azt egy néhány oldalnyi gépelt szöveget felolvastam, amiben alátámasztottam érvelésemet, akkor felpattant az osztályfőnökünk, és azt mondta, hogy akkor most ő azt javasolja, hogy szavazzunk arról, hogy a Sulyokot kizárjuk a KISZ-ből. Megállapították, hogy én nem vagyok való a KISZ-be, és kizártak. Később az osztályfőnököm eltanácsolt az iskolából. Behívták a mamámat és azt mondták, hogy ha jót akar, elvisz engem innen, különben előbb-utóbb úgyis kirúgnak. Kellemetlen gyerek voltam, ez biztos. Beszóltam, szemtelen, tiszteletlen voltam. Ez volt az igazi ok, ami miatt szerették volna, hogy engem végre kirúghassanak. Így kerültem másodiktól a Móricz Zsigmond Gimnáziumba.

– Lehetséges, hogy ebben a te sok renitensségedben a kádergyerekség ellen való lázadás is benne volt?

– Egész biztosan benne volt. Volt egy stílus, amit gyűlöltem, például a szocializmus nyelvi leleményeitől beteg voltam, ezektől nagyon-nagyon ifjan már rosszul éreztem magam. Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem rájönni, hogy a szocializmus jó dolog, de hogy ez nem szocializmus, az biztos. A kádergyerekségnek nagyon éreztem a hátrányát. Annyira, hogy talán az életem másképp fordult volna, ha ez nincs. Az apám közgazdász volt, és a szüleim 1954-től kint éltek Párizsban, apám a kereskedelmi kirendeltségen dolgozott, ahova 1956-tól minket is kivittek, 1959-ben jöttünk haza. Amikor visszajöttünk Franciaországból, az általános iskolában nem fogadtak be a gyerekek, talán mert irigyeltek. Ráadásul volt egy-két gyerek, aki megpróbált hízelegni, törleszkedni, és az még rosszabbul érintett. A legfájdalmasabb azonban az volt, ahogy a Móriczban az osztályfőnököm, Kontra Györgyné, Ilus néni viszonyult hozzám. Kontra Györgyéknek volt egy társaságuk, ahol művészek, tudósok jöttek össze rendszeresen. Ők igazi, rendes, becsületes antikommunisták voltak. Kontráné igazán jó magyartanár volt, valamint latint is tanított nekem, azonban engem nagyon hamar gyűlölni kezdett, és ezt ki is mutatta. Az osztálytársak évtizedekkel később mesélték, hogy ennek a mozgatórugója az én kádergyerekségem volt. Persze, ha nem olyan vagyok, amilyen, akkor talán ennek ellenére szeretett volna.

A Móriczból később szintén megpróbáltak kirúgni. Fölvettek egy jegyzőkönyvet, amiben összegyűjtötték az összes bűnömet, de valahogy egyszer csak észrevették, hogy ez még így együtt is nevetséges, úgyhogy kénytelenek voltak egy igazgatói rovóval megelégedni. Megértem őket, azt hiszem én is kirúgtam volna akkori magamat, mert kellemetlen voltam, pikírt, tiszteletlen. Bizonyos dolgokat jobban tudtam, mint a tanárok, más dolgok meg egyáltalán nem érdekeltek. Matematikából például sokáig éppen csak nem buktam meg.  Ma már azt gondolom, hogy szerényen is lehetett volna mindezt csinálni, de én nem voltam egy csendes, meghúzódó, szerény gyerek, hanem kellemetlen és impertinens.

– Voltak-e kapcsolataid a gimnáziumban, alakultak-e barátságok a Móriczban?

– Igen, többek között az első nagy szerelmem az osztálytársam volt, tizenöt éves voltam. Ira Pogány Józsefnek volt az unokája, aki népbiztos volt, majd emigrált Bécsbe, azután a Szovjetunióba, és egy moszkvai börtönben agyonlőtték. A lányuknak egy orosz férfival való kapcsolatából született Ira, de Ira nem ismerte az apját. ’59-ben végül hazajöttek Budapestre. Nyolcadikos koromban találkoztam a tánciskolában Irával, és én már akkor szerelmes voltam bele, ő viszont nem méltatott figyelemre, nagyon kisfiú voltam neki. Amikor a Móriczba kerültem, beléptem az osztályterembe, és ő ott ült a padban. Onnantól kezdve nem volt megállás.

– Milyen hatással volt rád gimnazistaként az 1956-os forradalom?

– Ebben az időben természetes módon elfogadtam az otthonról jött ítéleteket, tehát addigra már elolvastam aszonyú szorongások közepette a Fehér Könyvet és láttam, hogy milyen szörnyűségeket műveltek az ellenforradalmárok. Az, hogy ’56-ot másképp is meg lehet ítélni, csak sokkal később értettem meg. Azt hiszem, utalást sem hallottam még akkor arra, hogy ’56 az valami más is lehet, mint amit hivatalosan mondtak nekünk.

– Gimnazistaként hogyan szórakoztál, milyen emlékeid vannak? Akkor már az Universitas beindult meg egy csomó érdekes szellemi mozgalom, izgalmas filmeket lehetett látni, ezek hatottak rád?

– Én inkább magamnak való voltam, főleg ebben az időben, otthon olvasgattam és írogattam. Volt egy-két társaság, ahova jártunk, de távolmaradtam az amatőr színházaktól. A film inkább érdekelt, az viszont nem járt emberi kapcsolatokkal. Egyre inkább távolodtam a hivatalos kultúrpolitikától, de eközben nem nagyon találkoztam össze a nemhivatalossal.

– Gimnáziumban már kaptál olyan hatást, ami mondjuk más volt, mint a fősodor, mint a Kádár-féle doktrina?

– Igen, kaptam. ’71-’72-ig nem volt számomra kérdés, hogy a szocializmus az üdvözítő, viszont már gimnáziumban láttam, hogy ami nálunk van, az nem szocializmus, az nem az a dolog, amit szeretnék. Akkoriban Iván barátom hatására azt gondoltam, hogy a jugoszláv modell volna talán az igazi. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor még nem voltam Jugoszláviában. Az önigazgatási rendszer nyilvánvalóan jobbnak tűnt. Megtudtam, hogy ’56-ban a követelés részben éppen ez volt, és számomra összeállni látszottak a dolgok.

– 1966-ban érettségiztél. Milyen eredménnyel?

– Jó eredménnyel, ha jól emlékszem, akkor fizikából kettest kaptam, a többiből ötöst. Három éven át törtem a borsot a fizikatanárom orra alá és ez volt az eredménye. Nyílegyenes út vezetett az egyetemre, otthonról nagyon világosan meg volt hagyva, hogy nincs választásom. Az nem merült föl, hogy mit csinálok az érettségi után, csak az volt a kérdés, hogy melyik egyetemre fogok menni. Én egész kamaszkoromban a bölcsészet felé irányultam, és egy darabig biztos voltam benne, hogy az irodalommal alkotó módon fogok foglalkozni, költő vagy író leszek. Azonban összebarátkoztam egy matematikus sráccal, aki már egyetemista volt és sok mindenről beszélgettünk éveken keresztül, leginkább persze irodalomról. Amikor negyedikes voltam, egyszer panaszkodtam neki, hogy nem megy a matematika. Ez negyedik osztály közepe táján lehetett, amikor feladtak nagyon sok tételt, hogy meg kell tanulnunk. Én soha azelőtt nem foglalkoztam matematikával, nagyon le voltam maradva, és akkor ő egy éjszaka elmondta nekem a gimnáziumi anyagot. Másnap kiderült, hogy mostantól kezdve matematikából én vagyok az osztályban a legjobb, de legalábbis az egyik legjobb. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy egyszeriben az éppen csak átcsusszanóból a legjobbá váltam. Onnantól kezdve tényleg úgy tűnt, hogy leginkább a matematika az én tárgyam. Mindenféle másként gondolkodás miatt az irodalomban és történelemben nem volt sikerem a gimnáziumban, így amikor beadtuk a jelentkezési papírokat, és el kellett döntenem, hogy az ELTE Bölcsészkarra vagy Természettudományi Karra megyek-e, pénzfeldobással döntöttem a matematika javára. Fölvettek, de nem matematika, hanem matematika–fizika szakra, mert nagyon rosszak voltak a gimnáziumi eredményeim. Később kértem az átvételemet matematikusnak. Nagyon fontos presztízskülönbség volt: a matematika-fizika szaktanári szakra sok száz embert vettek föl évente, és onnan nagyon nehéz volt mássá válni, mint gimnáziumi tanár. A matematika szak pedig kutató szak, sokkal nagyobb presztízzsel. Felmerült bennem, hogy apám intézkedett, de ő ezt tagadta.

Na, és a katonaság! Próbáltam szerezni valamilyen orvosi alkalmatlansági papírt, és végül szereztem is, hogy ízületi problémáimra való tekintettel nem ajánlják az orvosok. Ezt a papírt vittem, amit elfogadtak, így csak szakszolgálatra váltam alkalmassá. Nagyon nehezen tudom elképzelni a papámról, hogy vette volna a fáradságot elintézni, hogy ne legyek katona. Apámat megkérdeztem, és nagyon határozottan tagadta, hogy ilyesmit tett volna, de tény, hogy soha nem hívtak be, szakszolgálatra sem.

– A viharos gimnáziumi évek után milyen volt az egyetemi légkör, a társaság?

– A matematika szak furcsa szak volt sok szempontból. Egyrészt ez volt az első olyan évfolyam, ahova a Fazekas gimnázium matematikára specializálódott osztálya szinte teljes egészében fölvételt nyert. Nevezetes osztály volt, idejárt Lovász László, aki most akadémikus, tanszéke van Amerikában és Magyarországon is. Idejárt Pósa Lajos, aki 12 évesen Erdős Pállal közösen közölte az első cikkeit, vagy Pelikán József. Egy ország ismerte őket, mert velük indult el a TV-ben a Ki miben tudós? verseny, és itt egy osztály tagjai vetélkedtek egymással. Ez a csoport sokkal jobb volt az évfolyamon, mint a másik kettő. Igyekeztek távol tartani magukat tőlünk, „egyszerű polgároktól”. Egyébként ebben kicsit kivétel voltam, mert sokukat ismertem korábbról, és emiatt valahogy könnyebben fogadtak el. Az egyetemen már nem voltam annyira zárkózott, mint a gimnáziumban, szélesebb volt a baráti köröm, és úgy ficánkoltam, mint hal a vízben.

– Az egyetemen is KISZ-en kívüli maradtál?

– Az afférom után a gimnáziumban később automatikusan fölvettek a KISZ-be, de egyetemistaként a KISZ-en már megint kívüli voltam. Addigra már tudtam, hogy nem érdekel a KISZ, a tudományos szocializmustól és ehhez hasonló blődségektől fölállt a szőr a hátamon.

– Eljött ’68, amikor 20 éves voltál. A prágai bevonulás hogy érintett?

– ’68 Húsvétján életemben először Prágában voltam, és el voltam kápráztatva, le voltam nyűgözve a szabad légkör miatt, csoda volt számomra. Nehéz leírni, mert az ember nem volt hozzászokva ahhoz, hogy egy turista érzékeli egy ország politikai légkörét, anélkül, hogy olvasná, beszélné a nyelvet, itt pedig erről volt szó. Például egy este sétáltunk és mindenhonnan zene szűrődött ki, tele voltak az utcák. Bementünk egy helyre, óriási, hangárszerű terembe, éppen dzsesszkoncert volt. Nem volt belépőjegyünk, de örömmel beinvitáltak minket. A koncerten az egyik zenész a közönségből egy havert fölhívott a színpadra és odaadta neki a hangszerét, hogy játsszon. Mindenki boldog volt, hogy a másik is játszik, meg hogy ő maga is, hogy hallgathatja a zenét és minden jó. Se ezelőtt, se azután nem tapasztaltam ilyet. Egyetemistákkal voltam, és egy nemzetközi kollégiumban laktam. Mindenki kíváncsi volt a véleményemre, ami általában nem így volt. Az emberek szerették volna elmondani, amit gondolnak, és kíváncsiak voltak arra, hogy én mit gondolok. Ehhez nem voltam hozzászokva. Beszéltünk konkrét politikai kérdésekről is, mindannyiunk számára világos volt, hogy most végre megtaláltuk a helyes utat a szocializmus felé.

1968. augusztus 22-én éppen egy sátorban aludtam a Balatonon, amikor hallottam üvölteni a rádiót, bemondták, hogy bevonultak a magyar csapatok Csehszlovákiába. Jellemző a naivitásomra, még napokig azt ismételgettem, hogy ez nem lehet, nyilvánvaló, hogy Dubček győzni fog. Úgy adagolták a híreket, hogyha valaki elég hülye volt, mint én, akkor azt hihette, hogy még van lehetőség tárgyalásokkal elrendezni a konfliktust, netán megértik, hogy itt nem a szocializmus elleni támadásról van szó, és hátha sikerül meggyőzni a szovjeteket, hogy hagyják a dolgokat tovább folyni. A ’68-as prágai bevonulás engem abszolút elintézett, utána néhány olyan hónap jött, amikor megpróbáltam nem is gondolni politikára.

– A szüleid mit gondoltak a bevonulásról?

– Apám mindig mindent megpróbált csillapítani, enyhíteni, azt mondta, hogy a csehek egy kicsit túl messzire mentek, azért ezt nem kellett volna, ilyesmiket. Apám ekkor még aktívan dolgozott, és ’70-ben, mikor nyugdíjazták, kiderült, hogy határozottabban elítélő a véleménye, mint amit ’68-ban, azon melegében mondott.  Papám az új gazdasági mechanizmus kidolgozásában részt vett, együtt dolgozott Nyers Rezsővel, Tímár Mátyással, és amikor az új gazdasági mechanizmust és a reformokat ad acta tették, akkor ugyanezt tették vele is, pedig még csak 66 éves volt.

– Mennyire volt jelen az életedben a ’60-as évek szexuális, zenei forradalma, a farmer, a Beatles, meg hogy szabadabb volt a szexuális élet?

– Én könnyűzene-ügyben nem voltam soha lelkes, a Beatlest meg néhány hasonlót szerettem, de mást nem nagyon. Sokat rontott az elfogadókészségemen, hogy akiknek a véleményére adtam, azok szerint a könnyűzene nem is igazi zene. Ennek ellenére a Csajka magnómon kellett valamit hallgatni, és komolyzenét nem nagyon lehetett, így a haveroktól számomra ismeretlen könnyűzenéket vettem föl, hogy a szobámban történő dolgokat ne hallhassák a szüleim. Ezeket szétrongyolásig hallgattam. Sokkal később tudtam meg, hogy ezek főleg Beatles, részben Rolling Stones, Animals számok voltak. Sokkal később kiderült, hogy ezeket jól ismerem, csak nem tudtam, hogy ezek micsodák. A hosszú haj valahogy nem érdekelt, a farmer már szóba jött. Kivételezett helyzetben voltam, mert kaptam a papámtól farmert, és boldog lehettem, hogy nekem igazi, eredeti Levi’sem van.

’68 után eléggé elveszett voltam, s nagyon boldoggá tett, amikor egy új reménysugarat véltem megpillantani, ez pedig a trockizmus volt. Elmélyültem a trockizmusban, találkoztam emberekkel, hamarosan létrejött a kapcsolat a francia trockistákkal. Ez ’70-ben történt.

– Mennyire volt titkos a te trockista vonzalmad?

– A trockista vonzalmam nem volt közismert, de nem is volt titkos. Az, hogy trockista kapcsolataim vannak, illetve trockista szervezeteket próbálok létrehozni, ez viszont abszolút titkos volt. A szüleim sem tudták, szerintem a legszűkebb baráti kör sem. Nagyon komolyan vettem a konspirációt és csak annak kezdtem el erről beszámolni, akiről úgy éreztem, hogy lehet.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a trockizmussal?

– Volt egy gyerekkori barátom Franciaországban, egy lány, akinek a fiúja, és annak három fivére, nagyon trockisták voltak. Amikor rájöttek, hogy engem ez egy kicsit érdekel, gőzerővel próbáltak belerángatni. Ez elég sokáig sikerült is. Nekem Trockij személye rokonszenves volt, írásaiból sok minden tetszett. Érzelmi vonzalom volt, mert a bolsevikok legfőbb ellenségei a trockisták voltak. A trockistákat gyűlölték és félték a legjobban. Például a spanyol polgárháborúban fontosabbnak tartották, hogy kinyírják az anarchistákat és a trockistákat, vagy Magyarországon a kommunista mozgalomnak a negyvenes években az volt egyik fő elfoglaltsága, hogy a trockistákat föladja. Ezek az érzelmi motívumok olyan sokat számítottak, hogy szívesen hagytam magam belerángatni a trockizmusba. A problémám akkor kezdődött, amikor a IV. Internacionálé Újjáépítéséért nevű trockista párt embereket küldött, és határozott direktívákat adtak, hogyan építsem a sejteket. Ezt még elbírtam volna, azonban amit nagyon nehezen viseltem el, azok a brosúrák voltak, amiket magukkal hoztak, mert azok már rosszízűek voltak. Azok a szövegek, amelyek nyáron Franciaországban olvasgatva teljesen elfogadhatónak tűntek, ugyanezeket Magyarországon elfogadhatatlannak éreztem. Ugyanaz a bornírt hülyeség dőlt belőlük, mint a Népszabadságból. Ily módon távolodtam el aztán egyre gyorsabban a trockizmusból, miközben a lelkemben még elég sokáig trockista voltam, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy nem akarok a trockistákkal egy követ fújni.

– Mi volt a trockizmusban, ami szerinted alkalmas lett volna a szocializmus megreformálására?

– A munkástanácsok fontossága, ami ’56-ban már nálunk is fölmerült, a sztálinizmus és a bürokrácia elemzése és elítélése, a permanens forradalom eszméje. A trockista elmélet is fontos volt, de az, hogy a létező szocializmust a szocializmus iránt elkötelezett baloldali szemlélettel analizálták, azt hiszem, ez az, ami engem akkor megfogott.

– Voltak ebben társaid, vagy magányos harcos voltál?

– Volt egy-két társam, de nem éreztem úgy, hogy hatékony lettem volna a szervezésben, és megtaláltam volna a partnereket. A trockista szakaszom ’72-ig tarthatott. Az, hogy véget ért, az egyrészt az egyre kellemetlenebb, egyre butább, egyre agresszívebb trockista ügynököknek volt köszönhető, akiket rámküldtek Franciaországból. Másrészt sokat változtatott rajtam, hogy egyre szorosabb barátságot kötöttem Petri György költővel és a volt feleségével is. Petrivel Ágnes nővérem ismertetett meg és egy nap azt mondta, szaladjunk föl hozzá a Ráday utcába. Ekkor találkoztam vele és Alízzal először. Ez nem egyszerű barátság volt, Alízzal ’71 végén össze is költöztünk, és később a feleségem lett. Ebben az időben Gyuri még nem volt teljesen marxizmusmentes, de ő azért sokkal közelebb volt ennek a revíziójához, mint én. Idősebb is volt nálam, ebben az időben sokat számított az a négy év.

– Számodra rögtön kiderült, hogy milyen nagy költő?

– A rögtön azt hiszem nem igaz, de hamar kiderült. Amikor megismerkedtünk, a Ráday utcai lakásában a kávén, vörös boron kívül, ami számomra felnőttes, önálló dolog volt, a versei voltak a legizgalmasabbak, amelyeknek kéziratai szét voltak szórva mindenütt. Ekkor állította össze az első kötetét. Olvasgattam a verseit, és nagyon furcsa érzésem volt, mert egyáltalán nem úgy képzeltem a költői létet, mint amilyennek ott láttam, ugyanis kemény munka nyomai voltak a lakásban. Bohém dolognak tűnt a versírás, ami ugyanakkor kemény munka. Egy új világ tárult fel számomra. Nem állítom, hogy rögtön tudtam volna, hogy Petri nagy költő, de gyorsan felfedeztem, hogy Petri fantasztikus ember. Hihetetlenül eszes, okos, művelt volt, pedig nem kevés nagyon okos, művelt embert ismertem korábban.

– Petri Györgyön keresztül ismertél meg az ellenzékből későbbi prominens személyiségeket?

– Nemcsak rajta keresztül, hiszen Solt Ottíliával egy gimnáziumba jártunk, Kőszeg Ferencet az első nyári munkán ismertem meg, amikor 14 éves lehettem, és ő a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgozott. Dalos György Ágnes nővérem osztálytársával járt együtt Moszkvában egyetemre, vele a ’60-as években találkoztam először. Petri György baráti körébe Bence Gyuri, Fodor Géza és Várady Szabolcs is tartozott. Volt egy furcsa háló, amelyben ott volt Papp Mari is, aki Gyurinak 20 évvel később szerelme lett, akkor Kenedi János felesége volt. Ezek az emberek nem fogadták el a rendszert, ahogy én sem, azonban nem volt válasz, hogy ehelyett mit is csináljunk. Csak nagyon lassan kristályosodtak ki a vélemények. Visszatekintve a mából, úgy tűnik, ’86-ban már mindenki tudta, hogy vége ennek a rendszernek, és mindenki tudta már a ’70-es évek elején is, hogy nem akarunk kommunizmust. Így halljuk ma, azonban én azt hiszem, hogy ez mégsem így volt, ez sokkal lassabban, bonyolultabban történt. Sok száz, ezer órát beszélgettünk, de ezt a téma csak akkor lett igazán fontos, amikor érzékeltük, hogy van alternatíva, van remény elhessegetni ezt a rendszert innen, és ez csak sokkal később történt.

– Ha jól sejtem, közben lediplomáztál.

– 1971-ben lediplomáztam.

– Milyen eredménnyel?

– Summa cum laude. A szakdolgozatom jól sikerült, és érdekelte a professzorokat, szerencsére nem nagyon értették, ezért jól vizsgáztam, pedig nagyon rossz vizsgázó vagyok. Utána nem kellett elmennem munkát keresni, mert még egyetemista koromban volt egy doktori ösztöndíj, amire pályáztam. Megkaptam és mehettem dolgozni az SZTK-ba, ami a Számítástechnikai Központnak volt a rövidítése. Ebben az időben volt egy rendelet, miszerint valaki nem lehet több helyen igazgató, de amikor a Számítástechnikai Központnak meghalt az igazgatója, az Automatizálási Kutatóintézetet és az SZTK-t egyesítették, és 1974-ben így keletkezett a SZTAKI, a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet, aminek Vámos Tibor lett az igazgatója. Először doktori ösztöndíjon voltam, segédmunkatársi beosztásban. Csak matematikai kutatással szerettem volna foglalkozni, és egyfolytában azt magyarázták, hogy az senkit nem érdekel, és foglalkozzak számítástechnikával, de engem nagyon nem érdekelt a számítástechnika. Azért foglalkoztam vele egy kicsit, tessék-lássék. Ez így ment egy darabig, azonban amikor a Matematikai Kutatóintézetben szükségük volt valakire, aki számítástechnikával foglalkozik, akkor átmentem a Matematikai Kutatóba. Ott volt az első alkalom, amikor kellemetlen politikai botrányba keveredtem. Egy fiatal matematikusoknak szervezett kongresszust tartottak Szegeden, és leküldtek oda egy filozófust, hogy tájékoztasson minket az aktuális helyzetről. Többek között tájékoztattak minket, hogy mi történt a foglalkoztatási és publikációs tilalommal sújtott Bence Györggyel és Kis Jánossal, és én ez ügyben kellemetlen kérdéseket tettem fel. Mire hazaértem Pestre, már üzenet várt, hogy az intézet igazgatója beszélni szeretne velem. Kiderült, hogy azonnal jelentették neki, hogy én nem vagyok rendszerhű. Ennek az lett a következménye, hogy ’74-ben eltanácsoltak a Matematikai Kutatóintézetből. Ekkoriban a kutatóintézetekben megszüntették a fix állásokat, mindenkivel határozott idejű szerződéseket kötöttek. Lejárt a szerződésem és nem hosszabbították meg.

– Szerinted személyzeti papírokon nyoma volt, hogy volt ez az eseted, hogy kínos kérdéseket tettél föl?

– Nagyon csodálkoznék, ha nem volna ennek nyoma, akkor a Kádár-rendszer másmilyen lenne, mint amit én gondolok róla. Attól tudott működni a ’70-es, ’80-as években ez a rendszer, hogy az emberek tudták, hogy mi a dolguk. Nem kellett nekik megmondani, hogy ezt ki kell rúgni vagy hogy ezt nem szabad megírni, azt nem szabad megjelentetni, hanem az emberek kontrollálták magukat. Szinte szabad volt a rendszer, hiszen mindenki magát vágta fejbe.

– Lett másik munkahelyed?

– Ekkor kezdték el szervezni az Országos Tervhivatal koordinációs részlegét. Voltak problémák, mert állami szervként nem volt elég az erkölcsi bizonyítvány a felvételhez, hanem feddhetetlenségi bizonyítvány is kellett. Ezt pedig a Belügyminisztérium állította ki, nem a rendőrség. Az erkölcsi bizonyítvány világosan definiált dolog volt, arról szólt, hogy voltál-e elítélve, a feddhetetlenség pedig valami zavaros dolog, amiről soha nem tudtam pontosan, hogy micsoda, de ebben az időben még nem volt sok a rovásomon, megkaptam a feddhetetlenségi papíromat. Dancs Istvánnak, aki elméleti matematikus volt, és ennek az osztálynak a vezetője, fogalma sem volt, hogy minek kell megfelelni, de megpróbált mindennek. Fontosnak gondolta, hogy a férfiak és nők aránya, a zsidók és nem zsidók aránya, a párton belüliek és a párton kívüliek aránya rendben legyen. Úgy tűnt, hogy én minden szempontból elég jónak látszom, csak az volt a probléma, hogy nem vagyok párttag, és úgy érezte, hogy talán abból baj lesz, hogy még egy párton kívülit vesz föl, végül mégis fölvett. Két évet töltöttem ott, és amikor ez a részleg megszűnt, 1976-ban automatikusan visszatoltak SZTAKI-ba. Akkor már tudományos munkatárs lettem, előreléptem a ranglétrán. Minden rendben lett volna, és úgy tűnt, hogy nem is nagyon bántanak, elfogadják, hogy kutató akarok lenni, nem pedig programozó. Azonban jöttek az ellenzéki aláírások, és kezdődtek a problémáim.

 –Az aláírási listák szerint ’77-ben még nem írtad alá az első Chartát, csak ’79-ben. A ’77-es aláírásról mennyiben volt tudomásod? Lett volna lehetőséged, hogy azt is aláírd?

– Nem volt lehetőségem, hogy azt is aláírjam, az egy arisztokratikus aláírásosdi volt. Petrit megkérdezték, tőle tudtam róla és bosszantott, hogy engem nem értesítettek. Ha azon gondolkodom, hogy ennek milyen okai lehettek, mindenekelőtt nyilván konspiráltak a szervezők, s azt gondolták, ha nagyon kiterjesztik az aláírásgyűjtést, az tovább tart, és a lebukás veszélye határozottan megnő.

– Ha már a lebukásnál tartunk, ma már tudjuk, hogy Petriéket és ezt az ellenzéki kört figyelték, és erről III/III-as jegyzőkönyvek is születtek. Volt arról fogalmatok, hogy megfigyelnek, lehallgatnak benneteket ebben a korai időszakban?

– Volt, persze. Igaz, és úgy éreztem, talán csak saját fontosságát akarja növelni, aki azt gondolja, hogy követik és figyelik. Azonban voltak egyértelmű jelek. 1979-ben volt életemben az első alkalom, amikor észrevettem, hogy követnek, amikor szóltak, hogy menjek Kenedi Jánoshoz aláírni a Charta tiltakozást. Jól vezetek, néztem a visszapillantó tükröt. Kicsi volt akkoriban a forgalom, úgyhogy ha az ember mögött este jött egy autó, amiben négyen ültek, akkor ez eleve gyanús volt. Tettem egy-két kört, s ahogy tettem a köröket, úgy lett egyre világosabb, hogy engem bizony követnek. Azonban semmit nem csináltak, nem akadályoztak.

– Féltél?

– Nem féltem, de volt valami rossz érzés bennem. Furcsa, szokatlan érzés volt, izgalmas játék, azonban egyedül ültem az autóban, és fölmerült bennem, hogy akármi történhetne velem, senki nem tudná meg, hogy mi történt. Az ember 30–40 év távlatából másképp látja a dolgokat, de akkor sejtelmünk sem volt, hogy mi jöhet, kell-e félni. Nem nagyon féltem, de volt bennem szorongás.

– Volt-e valamifajta korai kapcsolatotok a cseh ellenzékkel, Havellel és az ő köreivel? Tudtatok-e többet a személyes kontaktusból az ottani eseményekről?

– Személyesen nem ismertem őket, de a barátaim közül igen sokan kimentek, beszélgettek, és nem sokkal később a lengyelekkel is meglett a kapcsolat. Demszky Gábor volt ebben az úttörő, de nem volt egyedül, például Petri Gyurinak is volt velük kapcsolata. Petri sokszor jött fel hozzám beszélgetni, és sokan mások is, így sok mindenről tudtam.

– A szüleid lakására? Vagy akkor már saját lakásod volt?

– ’71 végén elköltöztem otthonról az I. kerület Pala utcába, ami később sokak számára legendás lakás lett. A feleségem, Alíz lakása volt ez, ahonnan Gyuri kiköltözött. Amikor szétváltak Alízzal, én költöztem be a Pala utcába.

’77-ben elkezdtük írni a Napló nevű dolgot, amiről nehéz megmondani, hogy micsoda is, mert nem volt szamizdat, nem a nyilvánosságnak szántuk, és nem volt nyomtatott mű sem. A Naplót Kornis Mihály ötlete indította el. Kornis eljött a Pala utcába, ahol ott volt Petri is, mikor előadta az ötletét erről a közös naplóról, amit többünknek kellene írnunk. Az alapötlete az volt, hogy csináljunk egy üzenőfüzetet, egy kordokumentumot, különben semmi sem marad abból, ami ezekben az években történt, semmi sem marad a hétköznapjainkból, a küszködéseinkből, csak elfolynak a napjaink. Addigra kicsit meguntuk a mindennapi házibulikat, és azt gondoltuk, hogy inkább úgy legyünk együtt, hogy megírjuk az életünket. Erről beszélgettünk, gondolkodtunk, és szinte azonnal adódott az ötlet, hogy Kenedit kell megkeresni. Kenedi egy speciális állatfajta, hajnalban dolgozott, és a délelőtt vége felé útnak indult és meglátogatta végtelen sok barátját. Többen eskü alatt vallották, hogy egyszerre két különböző helyen is látták őt. Mindenesetre hihetetlen sok ismerőse, barátja volt, és mivel a Naplónak az volt az alapötlete, hogy legyen egy társaság, ami valami módon egy közös naplót ír, ezért világos volt, hogy Kenedi lesz a kulcsember, és tényleg ő is lett. A Napló sok szempontból volt fontos. Nekem azért, mert sok mindenkivel összehozott, akik között lett jó néhány későbbi barát, de ezen túl a demokratikus ellenzék legfontosabb emberei szinte kivétel nélkül benne voltak. Ebben az emberek az aktuális közérzetükről, különböző hatósági vegzálásokról és általában a magyar közállapotokról írták le naplószerűen a véleményüket, érzéseiket. Ezt körbeadtuk, aki akarta, hozzátette a magáét, így három kézzel írott vagy gépelt példányban terjedt. Volt egy körülményes, bonyolult rendszer annak érdekében, hogy elég gyorsan kerüljön vissza az emberekhez a napló. Nem volt megkötés, hogy ki mit ír. Egy időben körülbelül harminc ember vett részt a naplóírásban. A rendőrség, úgy tűnik, nagyon fontosnak tartotta ezt a naplót, éppen azért, mert meg volt szervezve. Igaz, hogy a szervezésének kizárólag technikai okai voltak, és szó sem volt arról, hogy ez egy politikai szerveződés lett volna. Tény, hogy lassacskán kiderült: sok mindenki sok mindenben egyetért, de a beírások nagy része nem politikai jellegű volt. Viszont volt jó néhány név, ami a rendőrség számára vörös posztó lehetett, mondjuk Mérei Ferenc, Halda Alíz, Kis János, Bence György, Krassó György, Petri György, Demszky Gábor neve. 1982-ig írtuk a Naplót.

– A ’79-es Charta aláírás is ebből a körből nőtt ki?

– Igen, úgy emlékszem, hogy Petri, Kenedi voltak a kitalálói. A probléma mindig az volt, hogy hogy szervezzük meg az aláírást, hogy vigyük szét a kérdőíveket, kire bízzuk rá, ki vállalja. Nem volt különösebben kellemes feladat, mert a haverokhoz elvinni jó volt, de akire mondjuk Csurka István vagy Csoóri Sándor maradt, az bizonytalan kimenetelű volt. Sokan bizonytalanok voltak, világos volt, hogy egyetértenének, de nem mindenkiben volt meg az elszántság. Ezekben az esetekben többnyire végig kellett hallgatni egy nagyon hosszú, racionális érvelést arról, hogy miért nem jó ez az aláírási kampány, vagy a szöveg miért nem jó, aláírná, csak meg kellett ideologizálni, hogy most miért ártana őneki, hogyha aláírná.

– Tudtátok, hogy mindenkinek, aki aláírta, ártani fog?

– Természetesen nem tudtuk. Azt hiszem, hogy ez egy fontos tulajdonsága a Kádár-rendszernek, és úgy látom, ezt megörökölte az új demokrácia is, hogy a kicsit homályos jogi kodifikációt úgy alkalmazták, ahogy éppen fújt a szél. Tudtuk, hogy amit csinálunk, akár az aláírások gyűjtéséért, akár később a szamizdatokért  börtönbe lehetne minket csukni, de nem volt világos, hogy ezt meg fogják-e tenni. Ahogy haladt az idő, mi egyre inkább elszemtelenedtünk, egyre jobban éreztük, hogy nincsen súlyos következménye annak, amit csinálunk. Azonban ez egy hosszú folyamat volt, amíg megismertek minket külföldön és egyre inkább érezhettük, hogy börtönbe nem szeretnének minket csukni, mert az olyan zajos és balhés dolog, és a Kádár-rendszer nem szeretett volna hangos nyugati balhét. Tény, hogy nem ismertük a következményeket, és nyilván ahhoz kellett a bátorság, hogy valakik elsőre valamit megcsináljanak. Amikor kiderült, hogy az aláírás ugyan kellemetlen következményekkel jár, de nem börtönbe csukják az embert, hanem csak az állását vagy útlevelét veszti el, akkor az ember fölmérhette, hogy ez még megéri-e neki. Természetesen ezek után se tudhattuk, hogy le fognak-e minket csukni, vagy sem, csak egyre erősödött bennünk a jó érzés, hogy valószínűleg nagy balhé nem lesz.

– Volt-e valami speciális stratégia az inkognitós és a konspirációs szabályok megőrzése érdekében?

– A demokratikus ellenzék tevékenysége az első pillanattól kezdve azt az általam most is okosnak tartott filozófiát követte, hogy a technikai részleteket természetesen konspirálni kell, de az nyújt védelmet, ha az ember nyíltan vállalja, amiről tudja, hogy normálisan értelmezve nem bűncselekmény, tehát nem követünk el szabálytalanságot. Ennek megfelelően megpróbálták egy kicsit titkolni, hogy honnan is indult ki a kezdeményezés, de nyilván ez reménytelen feladat volt. A folyamat, jellegénél fogva nem konspirálható, amikor az ember megpróbál széles körben aláírást gyűjteni, akkor nincs értelme a konspirációnak.

– Hezitáltál, hogy aláírd-e?

– Nem hezitáltam. Ha akkor azt mondják, hogy ki fognak rúgni a munkahelyemről, nem tudom, hogy mit csináltam volna, azonban így föl sem merült bennem, hogy ne írjam alá. Azzal nem szerettem volna takarózni, hogy én nem olyan vagyok, mint ti, akik szabadon úsztok, és nem kockáztattok semmit, de úgy gondoltam, hogy minél többen aláírjuk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem lesz semmi baj, ennyi embert csak nem fognak bántani. Meg sem fogalmazódott bennem, hogy ha bántanának, akkor mit tennék.

– Arra emlékszel-e ennyi év távlatából, hogy kiket kerestél föl, hány embertől gyűjtöttél be aláírást és volt-e valami módszered, ha valaki esetleg húzódozott?

–Az intézetben a kollégáimmal próbálkoztam, ezen kívül a barátokkal, akik jártak hozzánk. A Pala utcai lakás egy olyan hely volt, ahova sokan jöttek, és aki odajött, azzal megpróbáltam aláíratni. Ők többnyire alá is írtak, tudtam, hogy velük közös platformon voltunk. Az intézetben azonban sokkal zűrösebb volt, a kollégáim féltek és sok aláírást nem nagyon gyűjtöttem be. Az első pillanattól kezdve világos volt számomra, hogy nem akarok senkit rábeszélni. Láttam, hogy ebből baj lehet, és hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy ezt a bajt magára akarja-e szabadítani, vagy sem. Engem pont apám kommunista múltja arra predesztinált, hogy ne próbáljak mások helyett dönteni, ne próbáljak senkit elítélni amiatt, hogy az ő számára fontosabb a munka, az útlevél, a gyereke biztonsága. Azt gondoltam, hogy ezt kinek-kinek magának kell eldöntenie. A legtöbben az intézetben mondtak nemet, de azért, mert főleg oda mentem.

– Mennyi ideig gyűjtöttétek az aláírásokat?

– Maximum egy hétig. A konspiráció helyett azt próbáltunk szem előtt tartani, hogy minél kevesebb időt hagyjunk a rendőrségnek. Azt gondoltuk, hogy egy ellenakció technikai lebonyolítása, tehát hogy jöjjön a rendőrség házkutatást tartani, elkobozni stb. semeddig nem tart, de időbe telik, amíg megvizsgálják, hogy most ezt sokan írják alá vagy sem, és döntést hoznak. Ezért az egyetlen lehetséges védelem az volt, hogy minél gyorsabban dolgozzunk.

– Gyűjtés közben fölmerült annak a lehetősége, hogy besúgnak benneteket?

–Énbennem nem merült föl, és azt gyanítom, hogy általában nem gondoltuk, hogy közöttünk besúgók lehetnek. Az eszünkbe jutott, hogy évekkel később a Szamizdat-butikba járók között ott vannak a rendőrség emberei is, de ekkor még énbennem biztos nem merült ez fel, és az az érzésem, hogy a barátaimban sem.

– Az aláírt és lezárt íveket milyen formában juttattátok el Losonczi Pálhoz, az Elnöki Tanács elnökéhez?

– Postai úton, azonban fontosabb volt, hogy hogyan jutassuk el a Szabad Európa Rádióhoz. Gyors módja egy ilyen szöveg és névsor kijuttatásának nem nagyon volt, így ez telefonon történt.

– Ez azt is jelentette, hogy a magyar közvélemény csak a Szabad Európa adásából értesülhetett az aláírásról?

– Persze. Magyarországon még csak egy mínuszos hírként sem szerepelt erről semmi.

– A Szabad Európa többször mondhatta be ezt a hírt és ennek futótűzként terjedhetett a híre. A szüleid mit szóltak ehhez?

– Apám ’77-ben meghalt. Mamám soha nem hallgatott Szabad Európa Rádiót, de valaki fölhívta őt és elmondta, ezek után a mamám nagyon leteremtett, hogy hogy tehettem ilyet, az állása bánhatja, ha megtudják, kirúghatják a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadótól. Azonban nem történt ilyesmi, jóval 70 fölött volt már, mikor nyugdíjba vonult.

– Családi visszajelzéseken túl volt-e más visszacsatolás?

– A munkahelyemen a kollégáim nagyobb része, mint egy nagybeteget kezelt. Sok mindenről lehetett beszélgetni velük, de ezt a témát nem érintettük, és inkább elkerültek. Nagyon meglepett, hogy nemhogy semmilyen szolidaritást nem mutattak a kollégák, épp ellenkezőleg. Egymás között is, nekem is azt próbálták elmagyarázni, hogy nem úgy van, ahogy én gondolom. A gondolkodásuk azt a Kádár-kori általános bölcsességet takarta, hogy aki jól dolgozik és csendben marad, annak megmarad a luk a seggén.

– Volt, aki esetleg titokban az egyetértéséről biztosított?

– Ilyen egy vagy két kolléga. Volt néhány barátom, akikről tudtam, hogy egyetértenek, de akkoriban ők sem nagyon akartak erről beszélni. Két vagy három ember volt az intézetben, akit érdekelt, hogy miket olvasok. Akkor még szamizdat nem nagyon volt, de volt például a Profil című lap, amit Kenedi adott ki. Azokból az írásokból állt, amelyeket máshol elutasítottak a kiadók, ezekből összegyűjtött néhányat, és ez gépiratokban terjedt. Az volt a rendszer, hogy ha az ember megvett hihetetlen sok pénzért egy ilyet – nagyon sokba került, talán ezer forint volt –, akkor egyúttal a vevő elvállalta, hogy legépelteti, de maximum 7-8 példányban lehetett átütőpapíron leírni. A Profilt olvasta néhány kollégám, s volt még egy pár tiltott könyv franciául. Ez akkoriban történt, amikor még nem volt szamizdat.

– A SZTAKI-ból való kirúgásod is az aláírás következménye volt?

– Mikor az intézetigazgató behívott, akkor elsősorban azt hányta a szememre, hogy a tiltakozást a Szabad Európa Rádióba, külföldre kijuttatni ronda dolog volt. Ha ez a tiltakozás az országon belül marad, akkor nem lett volna semmi baj, de az, hogy mi elküldtük a Szabad Európa Rádiónak és meg sem vártuk, hogy mit lépnek a hatóságok a tiltakozásunkra, ez megbocsáthatatlan. Mindenkivel, aki aláírt, ugyanez történt. A főnököm azt mondta, hogy ő ugyan nem ért egyet a módszereinkkel, de amíg az ő biztonságát nem fenyegetik az ügyeink, addig ő nem engedi, hogy innen engem kirúgjanak. Szerintem jellemző ez a gondolkodás a szocializmusnak erre a békés időszakára, hogy mindenki maga próbálta kitalálni, hogy mi az, ami veszélyes, és mi az, ami nem. Például a kiadói szerkesztőket se utasították, hogy mit szabad megjelentetni, és mit nem. Minden szerkesztő a saját lelkét vizsgálta, és nagyon ritka volt, hogy valaki elhibázta volna, az öncenzúra prímán működött. Azt gondolom, hogy egy idő után a főnököm úgy érezte, hogy ha nem rúg ki, az én ügyeim az ő pozícióját fenyegethetik.

A következő esemény az volt, hogy miután készültünk néhányan kimenni Lengyelországba, hogy kifejezzük szolidaritásunkat a Solidarność szervezettel, elkaptak minket a Ferihegyi reptéren, és elvették az útlevelünket. Ott volt Rajk László, Solt Ottília, Lengyel Gabriella szociológus, hatan–nyolcan voltunk. Később kaptam egy levelet a munkahelyemről, miszerint tekintettel arra, hogy külföldre utaztam, anélkül, hogy szabadságot vettem volna ki, azonnali hatállyal elbocsátanak.

– Valóban nem vettél ki szabadságot?

– Mielőtt elutaztam volna, bementem az igazgatóhoz, hogy szeretnék egy hét fizetés nélküli szabadságot kivenni, mivel már nem volt rendes szabadságom. A titkárnők mondták, hogy csak hagyjam ott a szabadságos papírt, ez automatikusan így megy. Mondhatták volna, hogy nem adják meg a szabadságot, de ilyesmire korábban nem volt példa. Az indoklás kicsit bicegős, mert hiszen nem utaztam külföldre. Az, hogy szándékomban volt külföldre utazni, miközben ők nem adták meg a szabadságot, ez még nem indok a kirúgásra. Dornbach Alajos ügyvéd írt nekik egy levelet, hogy ez miért szabálytalan. Erre visszavettek, de közölték, hogy az volna jó, ha felmondanék, és akkor ők hajlandók még fél évig folyósítani a fizetésemet. Ha nem ezt teszem, akkor kirúgnak, de az körülményes, mert sok fegyelmit kell, hogy indítsanak ellenem. Ezután közölték, hogy megvolt az első fegyelmi tárgyalás, mert nem mentem be fél nyolcra dolgozni. Ez azonban egy kutatóintézet volt, ahol fél nyolckor egy lélek sem volt. Kilenc órakor is még elég kihalt volt az intézet, de fél nyolckor egyszerűen nem is lehetett bemenni. Akkor aztán felmondtam.

– Lehet-e azt mondani, hogy amikor felmondtak neked a SZTAKI-ban, politikai okok miatt rúgtak ki? Bennem az a gyanú is fészket vert, hogy neked egyébként se volt olyan jó a pozíciód ott. Volt egy belharc, hogy te elméleti matematikával akartál foglalkozni, ők meg nem ezt akarták tőled. Rosszul gondolom?

– Nem voltam egyedül azok között, akik nem szerettek volna gyakorlati matematikával foglalkozni. A pozícióm valóban nem volt nagyon jó, de egyrészt ehhez hozzátartozik, hogy mondjuk a Gyárfás András ugyanebben a helyzetben volt, ő gráfelmélettel szeretett volna foglalkozni, és avval is foglalkozott, és ezt lenyelték, és még volt öt-nyolc másik ilyen kolléga. Aztán volt elég sok olyan ember, akit nem érdekelt más, mint az elméleti matematika, de hajlandóak voltak mellesleg elvégezni azt az alkalmazott ezt vagy azt, amire szerződést kötöttek, és így pénzt szereztek az intézetnek. Azokat nyilván sokkal jobb szemmel nézték. Másrészről viszont rajtam kívül soha senkit nem rúgtak ki a SZTAKI-ból.

– Azt mivel sikerült kivívnod, hogy az egyetlen emberként kirúgtak? Mert az megint nem evidens, hogy valakit politikai okok miatt kirúgjanak, mert a Chartáért sem mindenkit rúgtak ki, sőt a többséget nem.

– Én bizony azt hiszem, hogy ez igenis politikai eltávolítás volt. Akkor azért már bőven volt mit a szememre hányni politikailag, nemcsak a Charta aláírást, akkor már írtuk a Naplót is.

– Azt mondtad, hogy amikor eltávolítottak a munkahelyedről, akkor fél évig még kaptad a fizetésed. Utána mihez kezdtél? Hogy tudtál megélni, mibe próbáltál kezdeni ez alatt a fél év alatt, hogy valamiféle rendszeres jövedelemhez jussál a későbbiekben?

–Azt gondoltam, hogy szakmán belül nem valószínű, hogy találok olyan helyet, ahol fizetést kapok, mert nagyon limitált olyan munkahely volt Magyarországon, ahol alapkutatással lehetett foglalkozni. Én meg mással nem nagyon akartam. Megvolt az a kettős érzés, hogy ugyan elvesztettem a munkahelyemet, de hátha minden csak jobb lesz attól, hogy valami új kezdődik, és hogy az embernek időnként jó új életet kezdenie. Egy darabig nem nagyon idegeskedtem, akkor még nem nagyon láttam, hogy mennyire beszűkülnek hirtelen a lehetőségek. Amikor kidobtak a SZTAKI-ból, elkezdtem mindenféle rendszeres alkalmi munkát végezni, fordítottam, valamint szinkrontolmácsoltam a Hungarofilmnek. Többnyire francia filmeket fordítottam magyarra, és filmfesztiválokon dolgoztam. Külföldi procuderek jöttek Magyarországra, hogy fesztiválokra filmeket válogassanak, beültünk egy vetítőbe, megnéztünk sok-sok filmet, amit a helyszínen kellett fordítani, magyarról franciára. Aztán egyszer csak megszűnt ez a lehetőség. Voltak fokozatai a kirúgottságnak, és eljött az a pillanat, amikor már éreztem, hogy innen nem nagyon lesz egyhamar visszaút. Akkoriban volt egy brigád, Nagy Bálint építész egy fekete csapattal vállalt elsősorban ácsmunkát, asztalos munkát.

– Úgy tudom, Nagy Bálint a mellőzöttek, állásukból kirúgottak, vagy korai ellenzéki figurák támogatására hozta létre azt a fekete ácsbrigádot.

– Azt hiszem, bőven voltak ilyen barátai, ismerősei. Csapódtak hozzánk mások is, főleg, amikor valami nagyobb munkához több emberre volt szükség. Voltak szakemberek is a brigádban. Volt például egy Nagy Elemér nevű srác, aki mérnöki végzettséggel dolgozott ott, Bálint öccse is brigádtag volt, ő biztos, hogy nem politikai okokból dolgozott itt, hanem ez jó, kötetlen munka volt. Talán még élvezte is, hogy a munkához szokott kezével lényegesen jobb volt, mint ezek az ügyetlen értelmiségiek. Perjés Géza történész is ott dolgozott. Nem tudom, hogy mennyire volt politikailag lehetetlenné téve, inkább deviáns alkat volt, aki nem szeretett volna beépülni a rendes dolgozó társadalomba, és ez egy társadalmon kívüli státusz volt.

– Segédmunkát végeztetek, vagy beszálltatok a szakmunkákba is?

– Papírt nem kért Bálint senkitől. Az, hogy ki milyen munkát végzett, leginkább azon múlott, hogy ki milyen munkát tudott végezni. Természetesen kevesebb pénzt kapott, aki segédmunkát végzett, mint aki szakmunkát. Volt egy szakértői mag, akiknek tetszett ez a munka. Ők voltak az állandóak, a politikai okokból nehéz helyzetbe került emberek pedig jöttek-mentek. Ők nem szívesen végezték ezt a munkát nagyon hosszú ideig, szívesen vették, ha találtak maguknak a fizikai segédmunka helyett szellemi segédmunkát, vagy akár igazi munkát.

– Csak ácsoltatok, vagy közben politizáltatok is?

– Mindenképpen az ácsolás volt a fő, de azt mondanám inkább, hogy félszavakból kiderült, hogy megvan a világról az egyező véleményünk.

– Úgy tudom, hogy előfordult, hogy egy-egy építkezés előtt ott állt néha órákig egy URH-s rendőrautó.

– Persze. Már legendássá vált a Rézsű utcában éveken át álló autó, ami Bálinték házát figyelhette meg. Annak idején én nem hittem ebben a hipotézisben, most már sokkal inkább. Régen úgy éreztem, hogy nem lehet, hogy annyira fontosnak tartsanak minket, hogy éjjel-nappal figyelnek. Pedig ott ált az a bizonyos autó, amire rá volt írva, hogy Csatornázási Művek, mindez egy csatorna nélküli utcában. Ez már az az időszak volt, amikor többen is voltunk, akik néha olyat csináltunk, ami kiérdemelhette a rendőrség figyelmét. Bálint különösképpen, mivel szabadabb volt, tehát rohant az egyik munkahelyről a másikra, és közben mellesleg kicsit még „Beszélőzött”, ez jó okot adott a rendőrségnek a figyelésre, hiszen valóban nehezen tudta szétválasztani az ácsmunkát az ellenzéki tevékenységtől.

– Mikor és hogyan kapcsolódtál be a Beszélő munkájába?

– Terjesztője és nyomtatója voltam, sok mindent csináltam Beszélő-ügyben, de nem írtam bele.

– Ki szervezett be?

– Nem jó kérdés, hogy ki szervezett be, mert a Beszélő szerkesztő bizottságában Nagy Bálint és Petri Gyuri olyan barátaim voltak, akikkel napi kapcsolatban voltam, Solt Ottíliával régi baráti kapcsolatban, Kis Jancsival és Haraszti Mikivel pedig nehezen tudom megmondani, hogy milyen kapcsolatban, de minden szerkesztőt ismertem és barátságban voltam velük. Ebben az időben leginkább a terjesztésben segítettem. Amikor az első szám kijött, fontosnak tűnt, hogy akik már támogatást adtak a Beszélő indításához, illetve akiktől remélhető volt, hogy fognak, azokhoz minél gyorsabban eljusson a Beszélőből példány. Leginkább Jávor Pityesszel ketten vittük el háztól-házig a Beszélő-példányokat. Így kezdődött.

– A nyomtatásban hogy vettél részt? Lakásodon is volt esetleg nyomdagép?

– Az első nyomtatás házibuli jellegű volt. Rajk Lacihoz mentem föl. Ott volt Rajk Laci, Petri, Maya, és éppen szitázták Gyuri szamizdat verseskötetét, az Örökhétfőt. Az a gyanúm, hogy ez volt az első „nyomtatott” szamizdat Magyarországon, 1981-ben. Lehetett tudni, hogy Demszky Gábor volt az, aki Lengyelországban megtanulta a nyomtatás egyik legprimitívebb technikáját, a rámkázást. Folyt a nyomtatás, nyitva volt a lakás, jöttek-mentek az emberek, mindenki húzott egynéhány oldalt. Oldalanként húztuk, 1000 példányban. 80 oldal a könyv – ami annyit jelent, hogy nyolcvanezerszer kellett lehúzni a szitát, tehát ez borzalmas mennyiségű munka volt. Utána többször is fölmentem, kicsit dolgoztam rajta, mások is ugyanígy tettek. Szép könyv lett belőle.

1981-ben én már Pilisborosjenőn laktam. Úgy kezdődött, hogy Gyuri lánya, Anna, akit én neveltem föl Alízzal, a Fodor Tamás-féle színitársulattal kezdett dolgozni, és kiköltözött Borosjenőre, ahogy az szokás volt akkoriban. Akkor Alíznak eszébe jutott, hogy mi volna, ha mi is kimennénk oda, és kiderült, a fél ház éppen üres. Megvettük ezt a fél házrészt, és beköltöztünk a Stúdió K ház felébe, az alsó traktusba. Számomra az szólt mellette, hogy a Pala utcai lakás mindig is kibírhatatlanul kicsike volt. A ház emeletén volt egy műterem, ott kezdtem nyomtatni. Például ott nyomtattam 1985-ben Dalos György 85 című művét, ami Orwell 1984-ére reflektál. Borosjenőn sok mindent nyomtattunk. Egy idő után úgy éreztem, hogy jobb, ha nem a mi házunkban nyomtatunk, mert szigorú megfigyelés alatt álltam, olyannyira hogy a BM-esek a szemközti házba is beköltöztek. A szemben levő autószerelő szólt, hogy ezek ilyen furcsa felszerelésekkel naponta váltják egymást, vigyázzunk.

– Milyen felszereléseid voltak a nyomtatáshoz, és ezek honnan származtak?

– Az első időkben rámkáztam vagy szitáztam. A szitázás és a rámkázás szinte ugyanaz a dolog. A rámka egy olyan technika, hogy az ember rágépel a stencilpapírra, és ezt ráapplikálja egy szitára, aztán ráteszi egy keretre, a keretre rátesz egy zsanért, és azzal föl tudja emelni. Alátesz egy papírt, egy késsel végighúzza a festéket, kiveszi a papírt, fölhúzza a rámkát, és kezdi elölről. Ez meglehetősen hosszadalmas eljárás. Ugyanilyen a szitázás is, csak sokkal szebb technika. Ott egy sűrű szövésű, műanyag vászonfélére az ember egy fényérzékeny réteget visz rá, ráfényképezi a szöveget vagy grafikát, és ahol nem érte fény, ott kimosódik, ahol érte fény, ott nem. Egy ilyen rámkára általában egy oldalt lehet rátenni. Tehát ha az ember 1000 példányban akar kinyomtatni egy százoldalas könyvet, akkor az százezer az előbb leírt műveletből. Jó sok munka, ráadásul a papírokat meg kell szárítani, amihez kell egy szárító, amibe egyenként bele tudja tenni a papírt. Utána jön a könyvek összerakása, majd a bekötése. Jó nehéz munka, de elég szórakoztató, pláne ha az ember lelkes barátokkal csinálja, közben pedig szól a jó zene. Ez volt az első technika, amit megtanultam.

Aztán egyszer sikerült szereznem egy stencilgépet, amit külföldről hoztak be a barátaim. Az első gépet Petri Anna férje, Andreas Aschoff hozta, aki egy német gyerek, és abban az időben Svájcban dolgozott. Mikor hallotta, hogy ez ilyen problémát jelent nekünk, mondta, hogy őnáluk ez nem probléma, vett egy stencilgépet, szétszedte, behozta, itt összerakta. Egy darabig működött is, míg egyszer csak el nem kobozták. Volt olyan, amikor Balatonakarattyán, a szüleim nyaralójában nyomtattunk Demszkyvel – az egy elég nevezetes dolog volt, novemberi időszak, tél eleje, teljesen kihalt Balaton, és egyszer csak kinézve az ablakon, láttunk egy URH-t – ahogy ezt akkoriban mondani szokás volt –, vagyis rendőrautót, száz méterre tőlünk. Nem volt kétséges számunkra, hogy értünk jöttek. Lassan rájöttünk, hogy azt a hihetetlen mennyiséget, amit már kinyomtattunk, nem tudjuk sehova eltenni, de legalább a gépet el kéne menekíteni. Demszky a hóna alá fogta a Roneo nevű kis stencilgépet, és bevette magát a nádasba. Nagyon sokáig vártuk, hogy „gyertek már, a kurva anyátokat, miért nem jöttök?”, de egy idő múltán rájöttünk, hogy itt valami másról van szó. Utólag megtudtuk, hogy betörések voltak Akarattyán, és amiatt jött a rendőrautó. Aztán kaptam egy másik stencilgépet külföldről. Miután ezt elkobozták, utána hoztak egy másikat. Ez már akkor elavult dolog volt nyugaton, fillérekért lehetett kapni. Nálunk is fillérekért lehetett volna kapni, ha én egy vállalat vagyok, akkor én is vehettem volna stencilgépet.

– Mindvégig csak ezekkel a stencilgépekkel dolgoztál?

– Szinte mindvégig. Demszkyvel közösen nyomtattunk ki Kunderákat.

– Sőt ha jól tudom, te fordítottad le az egyik Kundera regényt.

– Igen, A lét elviselhetetlen könnyűségét. Havas Fanny adta a kezembe a könyvet franciául, elolvastam, és úgy éreztem, egy kicsit rólam szól, ezért kedvem támadt, hogy lefordítsam és kiadjam. 1987-ben jelent meg az AB Független Kiadónál, szamizdatban. Volt még más is, amit én fordítottam, például Cohn-Bendit Adam Michnikkel készített interjúját, ami Totalitarizmus címmel jelent meg, 1988-ban ezt én is adtam ki.

– Kik adták a nyomtatásra a megbízást, és ki fizette a költségeket?

– A Beszélő például fizetett valamennyit a nyomtatásért. Ők valahogy összeszedtek pénzt a nyomtatásra, és fizettek érte. Én vettem meg a papírt és a festéket. Elég sok könyvet nyomtam ki, és valami kis pénz bejött abból, hogy az ember eladott könyveket. Megélhetési forrásnak nehezen volt tekinthető, már csak azért sem, mert elég nagy volt a kockázata, hogy az embertől elkobozzák az egészet. Azután, hogy Krassó Gyuri kiment Londonba, küldött haza félkész termékeket, tehát könyvek stencilre rágépelt változatát, amit itt már csak le kellett tekerni. Ezek az ő szamizdat kiadója, a Magyar Október termékei voltak. Tőle sok-sok könyvet kaptam, legalább tíz könyvét így kinyomtam. Ajándék volt tőle, veszélyes ajándék. A Kisúgó a Beszélőnek volt az alvállalkozása, azt is nyomtattam. A Beszélő irodalmi mellékletét, a Máshonnan Beszélőt is, ami nemzetközi dolgokkal foglalkozott. Demszkyvel nyomtattunk közösen sok mindent, sokszor nekem volt ehhez gépem vagy helyem. A hely maga is egy fontos és nagy értékű dolog volt, és Gábor lakásán nem nagyon lehetett, mert állandóan figyelték.

– A Beszélő terjesztése vagy nyomtatása kapcsán buktál le, vagy voltál részese közös lebukásoknak?

– Igen, buktam le sajnos. Az első hír arról, hogy vannak rossz emberek, akik mi vagyunk, ellenzékiek, ’82-ben jelent meg a Népszabadságban. Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese írta, egy bekeretezett cikk volt arról, hogy egyesek miket csinálnak. Akkor az embereknek ez hírértékű volt, annak ellenére, hogy nem voltak benne nevek, ami a hír értékéből sokat levont. Fontos cikk volt, mindannyiunknak a szemébe ötlött, és azonnal elkezdtünk egymásnak telefonálni. Akkoriban tudtuk, hogy egy ilyen cikk utasításra lett megírva és jelentése van. Nem voltunk elég okosak ahhoz, hogy kiolvassuk, mit is jelent, másnapra azonban megtudtuk, mert mindenütt, ahol készültek szamizdatok, házkutatást rendeltek el, és mindent elvittek. Tehát volt egy általános, nagy offenzíva. Akkor engem is elkaptak és elkobozták a Feketében című könyv anyagát, de mindent elvittek, amit láttak, beleértve az üres géppapírt, mert igen helyesen úgy látták, hogy alkalmas arra, hogy illegális tevékenységet végezzen vele az ember. Anna, feleségem lánya tizenöt éves lehetett, és a Naplót bedugta a matraca alá, ott vészelte át ez a példány a rendőrségi kutatást. Boriska lányom akkor három éves volt, a rácsos ágyában aludt, és egy rendőr ült mellé, kicsit rejtélyes, hogy miért gondolták azt, hogy Boriskára külön kell vigyázni. Láthatólag valamilyen humanitárius szempontok vezették a rendőrséget ebben, mert valóban mást nem csinált az ott felügyelő rendőr, mint időnként szólt, hogy a kislány lerúgta magáról a takarót és jöjjünk, takarjuk be.

– Volt olyan, hogy bevittek a rendőrségre kihallgatásra?

– Volt. Például ezen az éjszakán is. Elkezdődött este 9 felé, amikor elkaptak minket és a metsző, hideg szélben órákon át, tételenként jegyzőkönyvbe vették, hogy mi is van a kocsiban. Azt mondták, hogy ezt nem lehet másképp csinálni, csak így, laponként. Az volt a feladatom többek között, hogy elvigyem a könyvkötőhöz a művet, tehát ezek valóban még laponként voltak csomagolva és persze egy-egy lapnak nem volt címe, és a rendőrségnek ez gondot okozott, tehát komoly intellektuális munka folyt a szörnyű hidegben. Ezek után bevittek minket a rendőrségre, ahol kiderült, hogy már minden jó barátunk ott van. Utána jött a várakozás, majd a sok órás kihallgatás. Ezek után elvittek a Pala utcába, a lakásomra. Egész úton izgultam, hogy most fölébresztjük a családomat, akik frászt kapnak, hogy éjjel háromkor csöngetnek. Készítgettem előre a megnyugtató szavakat, hogy ott a rendőröktől körülvéve mit is fogok mondani a feleségemnek. Amikor a rendőrök tapintatlan módon becsöngettek, és kinyitotta négy rendőr az ajtót, láttam, hogy magyarázkodásra nincs szükség, a lakás már fel volt forgatva. Utána még jött egy több órás házkutatás, aminek során mindent elvittek.

Lebuktam egyszer nyomtatás közben is. Előző nap Halda Alízhoz kellett elmennem, átvenni tőle valami javítást a Beszélőből, és mondtam Alíznak, hogy rajtam most már teljesen kitört a paranoia, mert úgy érzem, hogy egyfolytában követnek, ráadásul ha lerázok egy autót, utána mintha jönne máris egy másik. Halda Alíz csendesen megnyugtatott, hogy és mi van akkor, hogyha nem paranoiás vagy? Másnap kora reggel, valahol Érd közelében, egy frissen épült házban éppen készültünk nyomtatni. Az egyik Stúdió K-s srác szüleié volt a ház, innen volt az ismeretség. Még épülőfélben volt a ház, és azt gondoltuk, hogy egy rejtekhelyet építünk ki a nyomdagépnek. Azt gondoltuk, hogy éveken keresztül ez itt kényelmesen menni fog, ehhez képest már az első alkalommal lebuktunk. Éppen nekiláttunk a nyomtatásnak, amikor dörömböltek az ajtón és – amerikai filmekből ellesett stílussal – falhoz állítottak minket. – Kezeket fel! – ordították, számomra mulatságos akció volt. Nem volt végül olyan nagyon mulatságos, mert mindenünket elvitték. Először összekészítették mindazt, amit el akarnak kobozni, majd azt mondták, hogy most akkor vigyük ki a rendőrautóhoz. Természetesen én is meg Csorba Pista is mondtuk, hogy azt ugyan nem, vigyék maguk, ha akarják. Volt a rendőrség csapatában egy idősebb, feltehetőleg régi ÁVÓ-s, ő jött azzal, hogy akkor most ránk gyújtják a házat, ha nem állunk neki segíteni. Ott egyszerre nyomtattam többféle dolgot – hogy praktikus legyen –, többek között Beszélőt, Demokratát és Hírmondót. A szamizdat Beszélőnek akkor Kis Jancsi volt a főszerkesztője, valamint Petri, Nagy Bálint, Kőszeg, többen. A Hírmondó Demszky Gáboré volt, a Demokrata pedig Nagy Jenőé. Ez 1986 áprilisában történt. A Beszélőt egyébként csak alkalmilag nyomtattam, az állandó nyomdásszal valami baj volt, és megkérdezték, hogy ezt most vállalom-e.

– Túl azon, hogy eltávolítottak az állásodból, milyen egyéb retorzió ért, éreztél-e valami hátrányos megkülönböztetést?

– Természetesen sokszor utasították el az útlevélkérelmemet, általában azzal a számomra értelmezhetetlen mondattal, hogy kiutazása jelentős közérdeket sért.

Miután elbocsátottak az állásomból, utána még egy ideig végeztem mindenféle szellemi segédmunkát, tehát dolgoztam tolmácsként, leginkább filmeket fordítottam. Ha az embert kirúgták az állásából, ez amellett, hogy nagyon rossz, valamiképpen felszabadító erejű is volt, és ezt a rendőrség is érezte. Ha valaki ki van rúgva az állásából, és nem kap útlevelet sem, azt már fenyegetni nem nagyon lehet mással, mint börtönnel. Márpedig úgy tűnt, hogy börtönbe nem nagyon akarták csukni az embereket. S akkor találták azt ki, hogy mindenhol letiltottak, nem kaphattam semmilyen munkát.

– Akkoriban miből éltél?

– Elég jelentős részben pókerezésből, másrészt valami azért csurrant-cseppent a szamizdat nyomtatásból, kiadásból. Nem mondhatom, hogy fényesen, de eléldegéltem. Amikor kirúgtak a munkahelyemről, Petri beajánlott Magyarország valószínűleg legnevezetesebb pókertársaságába, Réz Pál, Csurka István, Csukás István, Kertész Péter és társai közé. Borzasztóan vágytam ebben a társaságba pókerezni. Réz Pali atyaian, hosszan, hetekig próbált lebeszélni engem róla, hogy ez nem egy munkanélküli ács segédmunkás helye. Végül befogadtak és éveken keresztül pókereztünk. Valószínűleg nem szabadna dicsekedni, hogy az ember éveken keresztül pókerből él, de én mindenképpen jelentéssel bírónak tartom, hogy tíz éven keresztül a fő megélhetési forrásom a póker volt. Persze szó sincs arról, hogy sosem vesztettem volna, de tudtam játszani és valahogy hosszú távon jól jöttem ki.

– A megélhetésednek hány százalékát adta a póker, és hány százalékát a nyomtatói tevékenység?

– 90%–10% a póker javára.

– Ez ellenzéki sportnak számított?

– Nem, egyáltalán nem. Érdekes, hogy abban a pillanatban, hogy a nyolcvanas évek végén megalapítottam a kiadót és munkám lett, onnantól kezdve elkezdtem veszíteni. Még egy darabig próbáltam magamat tartani, de egy idő után abbahagytam, mert be kellett látnom, hogy nem megy. Lehet pszichológiai magyarázatokat keresni, hogy amikor már nem létkérdés, akkor nem figyeltem eléggé oda. Lehet isteni gondviselésnek tekinteni, hogy amikor halálos csapás lett volna, ha elvesztem a pénzemet, akkor nem veszítettem el. Tény, hogy ez így volt.

– Vettél-e részt a hétfői szabadegyetemeken?

– Igen, elég rendszeresen. A szabadegyetemeken többnyire én foglalkoztam az erősítéssel. Ehhez egyébként nem értettem, de kitanultam, és erősítőket buheráltam, főleg az Iskola és az Óra utcában.

– Az ’56-os forradalomról hogy gondolkodtál az idők folyamán?

–Valaha azt lehetett tudni, hogy az ’56-os forradalom egy fasiszta borzalom volt, ahol a horthysták előjöttek, a rendszerváltás után viszont azt lehet tudni, hogy nem voltak lincselések, nem volt antiszemita felhangja a dolognak, és aki ’56-os, az mind hős, lánglelkű. Azt gondolom, hogy maga a fölkelés pozitív dolog volt, de azok, akik harcoltak, ilyenek is voltak meg olyanok is, gyávák is meg bátrak, fasiszták meg kommunisták, mindenfélék. Fizikai fájdalmat okoz olvasni, hogy azután, hogy azt írták, hogy  ’56-ban minden szörnyű volt, most azt kell olvasni, hogy ’56-ban minden tökéletes volt. Tizennyolc éves korom körül kezdtem gondolkodni, mi is az igazság ’56-ról. Fontos pillanat volt, amikor Kiss Árpi barátom azt mondta, hogy „Lajos kijött a börtönből”. Lajos Árpi bátyja volt, akit ’56-ban lecsuktak, és ’63-ban amnesztiával szabadult. Ő volt az első 56-os, akivel találkoztam. Lajosról egyértelmű volt, hogy nem bűnöző, márpedig addig azt mondták, hogy aki börtönviselt, pláne ’56 miatt, az minimum bűnöző, de nagy valószínűséggel sötét fasiszta is. Lajos egy fontos tapasztalat volt nekem, differenciáltabban kezdtem gondolkodni ’56-ról.

– Mikor alapítottad meg a könyvkiadódat és milyen elgondolásból? Miket adtál ki, milyen tőkéből hoztad létre?

– ’89-ben alapítottuk meg, amint legalizálták a magánkiadókat . Az volt a megfontolás, hogy ez olyan dolog, amihez talán egy kicsit értek, a szamizdat kapcsán megismertem a nyomdatechnikát. A rendszerváltás környékén hihetetlen bumm látszott a könyvkiadásban. Barátokkal együtt kezdtünk neki, Keleti Éva – aki az Akadémiai Kiadónál dolgozott –, volt az, aki a többi társat hozta. Ily módon az a nagy tőke, amit be kellett fektetnünk, nem volt más, mint az akkor kötelezően befizetendő félmillió forint a Kft. megalapításához, amiből száz-százezret kellett letenni. Tehát ez nem volt egy igazi vagyon, és így jött létre az Aura Könyvkiadó. Akkor még különös körülmények voltak. Elsősorban Keleti Éva ismeretei és kapcsolatai folytán még meg lehetett azt csinálni, hogy az ember elment a nyomdába, megmutatva, hogy a könyvterjesztő aláírt egy vállalást, hogy ennyi és ennyi könyvet át fog venni és ez elég volt a nyomdának ahhoz, hogy kinyomja hetvenezer példányban az első könyvünket. Ez Bill Lomax Magyarország 1956 című könyve volt, ami az én Krassó Gyurival való baráti kapcsolatomnak köszönhetően lett az első könyvünk. Ez addig csak szamizdatban jelenhetett meg, s igazából rendes szamizdat kiadás sem volt belőle. A nagy anarchia miatt ebből az első könyvből rögtön balhé lett, mire megjelent, addigra az Állami Könyvterjesztő összeomlott. Aztán 1990-ben megjelentettük Gazda József könyvét a romániai változásról Megváltó karácsony címmel. Aztán Kapitány Évának megjelentettük egy ’56-os fényképalbumát, 301 címmel. A kurvulás jelei hamar megmutatkoztak, mert aztán többek között kiadtunk egy könyvet Nostradamus jóslataival, valahogy az se jól sikerült, mert hirtelen mindenki Nostradamus jóslatait jelentette meg. Mindenki arra gondolt, hogy gyorsan meg lehetne gazdagodni a könyvkiadásból. Azonban a nem szamizdat könyvkiadás nem így működik. A könyvkiadó megalapítása után elgondolkodtam, hogy jó volna, ha a könyvkiadónak lenne egy könyvesboltja, mert akkor már két lábon állnánk a könyves szakmában. A Mérleg utcában nyitottuk meg a Pont könyvesboltot, a régi Kossuth könyvterjesztő helyén. Akkor ez az Aurának volt rövid ideig a könyvesboltja. Azonban úgy éreztem, hogy nem jól jövök ki a társaimmal, és szétváltunk. Enyém lett a könyvesbolt, az övék a könyvkiadó. Utána megkértek, hogy indítsam be a Mérleg utcában az éttermet, és így lett. Szép időszak volt.

– Arra nézve van-e, volt-e ingerenciád, hogy kikérd a Történeti Levéltárból a rólad szóló megfigyelési jegyzőkönyveket?

– Sokáig úgy éreztem, jobb, ha erről megfeledkezem, mert semmi jó nem fog ebből kijönni. Azonban az első SZDSZ-MSZP-s koalíciós időkben, amikor a Pont könyvesbolt még ott volt a Mérleg utcában, a Belügyminisztérium mellett, az egyik törzsvevőnk Gyekiczki András volt. Akkoriban államtitkári beosztásban dolgozott a BM-ben, és ő elkezdett piszkálni, hogy talán nem örülnék neki, ha visszakapnám végre a nyomdagépemet meg a sok könyvemet, meg ezt meg azt, és hogy miért nem csinálok már valamit. Nem nagyon volt kedvem hozzá, de ő csak bíztatott, bíztatott. Egyszer csak meguntam és mondtam, hogy rendben van-e, ha most írok egy papírt és ő átviszi a BM-be, az jó lesz-e? Mondta, hogy igen, ez így jó lesz. Úgyhogy írtam egy kérelmet, miszerint szeretném a rám vonatkozó dossziékat megismerni, és visszakapni a tőlem elkobzott dolgokat. Teltek–múltak a hónapok, amikor kaptam egy levelet Gyekiczkitől, hogy türelmemet kérik, végül pedig kaptam egy levelet, miszerint nem tudnak hozzáférni az anyagomhoz, és hogy ennek valószínűleg az az oka, hogy titkos besorolással a III/II-esben vannak a rám vonatkozó anyagok. Az a föltételezésem, hogy a trockista múltam miatt engem a kémekhez soroltak, és ily módon zárolt anyag vagyok. Most itt tartok.

– Befejezésül, ha az ember egy bizonyos kort megér, akkor más aspektusból látja a vele történt jó és rossz dolgokat. Te most, sok év múltával, ezt az egész Charta-történetet, meg a kirúgásod történetét hogy látod?

– Én mindig is azt gondoltam, hogy amilyen léhán én fölfogom az életet, valószínűleg helyesen tették akkor, hogy kirúgtak a munkahelyemről. Nekem mindenesetre kilenc szép évem volt, amíg munkanélküliként ebben a jó társaságban kötetlenül, szabadon éltem. Nem tudom, hogy ma hogy érezném magam útlevél nélkül, de valóban furcsa szabadságban éltem Pilisborosjenőn. Nekem jó volt, és azt gondolom, hogy nagyon sokan vagyunk így ezzel. Az az érzésem, hogy nagyon kevesen ismerik el, hogy az, hogy abból a létező szocializmusból egy ilyen „szigetre” vetett minket a vihar, abban a helyzetben a legjobb dolog, ami történhetett velünk, de velem biztosan.

 (A teljes életútinterjú az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára készült, és ott kutatható.)