Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Miklós Fogarassy (* 1939  †︎ 2013)

• 1939 született Budapesten

• 1951 a családot kitelepítették

• 1953–57 a győri bencés gimnáziumban tanul

• 1957-62 az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárában dolgozik

• 1959-63 az ELTE BTK magyar-könyvtár szakos hallgatója

• 1961- publikál

• 1962–68 a Magyar Írószövetség Könyvtárában könyvtáros

• 1968–2002 az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa

• 1964- publikál szamizdatban is

• 1974–76 Esztergom Városi Könyvtár vezetője

• 1977 aláírta a Charta 77 szolidaritási nyilatkozatot

• 2002– nyugdíjas

• 2013 meghalt

SZERETTEM AZ UNDERGROUND SZELLEMI LÉGKÖRÉT

A pályaválasztásommal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy kisgyerekkoromtól orvosnak készültem. Mind a két nagyapám orvos volt, nagybátyám is, sőt a rokonságban több doktor is volt. Kisfiúként mindig ez volt a férfiminta. Így volt ez egészen 56-57-ig. Ugyan valamennyire érdekelt az irodalom, de nem voltam nagy olvasó. Ifjúsági regényeket ugyan olvastam, a betűk világa nem állt tőlem távol, de fel sem merült bennem, hogy az irodalom a szórakozáson túl is érdekeljen. És akkor valami megváltozott: elolvastam Szerb Antal magyar irodalomtörténetét, érdekelni kezdtek a művészetek. Még egy változat volt: hogy matematikus leszek, mert szerettem a matematikát. Mégis úgy döntöttem, a bölcsészkarra megyek, művészettörténet–magyar szakra. Ami – mint utólag kiderült – nem volt reális és okos elképzelés. Júniusban érettségiztem, kitűnő jegyekkel, jelentkeztem a bölcsészkarra, felvételiztem is június végén. Úgy tudom, maximális pontszámot kaptam. Volt teszt, meg esszét kellett írni. Utána egy bizottság előtt kellett szóbeli vizsgát tenni, művészettörténetből Fülep Lajos professzor úr ült középen. Még a nyár folyamán üzenték, hogy hívjam föl a Fülepet. Ez már az első felvételi elutasítás után volt – az irat szerint helyhiány miatt nem vettek föl. Volt egy rektori föllebbezés, és egy minisztériumi. Felhívtam, emlékezett rám, dicsért, és azt mondta, hogy mindent megtettek, de sajnos politikai akadályai vannak a felvételemnek. Mondták, ha orvosnak jelentkezem, az nem lett volna ilyen súlyos probléma, és még segíthettek is volna. A bölcsészeten, a tanári szakokon igen komolyan vették ezt a bizonyos X-es származást.

Próbáltam elhelyezkedni valami olyan állásban, ami a kultúrához közel van. Így kerültem 1957. október 1-jén az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) hírlaptárába raktárosnak. Méghozzá mint „közgyűjteményi munkaerő II” (ez volt a munkakönyvemben), 750 forint fizetéssel. Akkor még a Nemzeti Múzeumban volt az OSZK, és ennek a hírlaptári része is az épület első emeletén – külön olvasóval, külön raktárakkal. És ott dolgoztam 57-től 61-ig.

Az olvasók közt, akiknek én hordtam ki a hírlapokat – a Pesti Hírlaptól kezdve a Nyugat és a XIX. századi Borsszem Jankó halmait –, sok történész, irodalmár, kutató akadt. Velük a könyvtár folyosóján beszélgetve meg is ismerkedtem. Király Istvánnal például, aki nagyon sokat járt oda, aztán a fiatal Nemeskürty Istvánnal, aki akkor filmtörténettel foglalkozott meg más irodalmárokkal. Süvölvény voltam, akkoriban rengeteget olvastam, koncertekre, kiállításokra jártam. Olyan volt a beosztásom, hogy vagy reggel hatra kellett menni, vagy kettőre, és ha a műszakbeosztás engedte, bejártam a művészettörténetre, mint vendéghallgató. A tanszéken megengedték, hogy nem egyetemi polgár is hallgathassa az órákat. Felvettem bizonyos órákat, részben művészettörténetből, részben irodalomból, olyanokat, amelyekre el tudtam menni. A nem-felvételem még két évig elhúzódott – 57 nyara, 58 nyara és 59 nyara ugyanazzal a sikertelenséggel végződött. Szinte kazlam volt az elutasításokból. A műtörténeten Fülep Lajost, Genthon Istvánt, Zádor Annát, Vayer Lajost hallgattam, akiknek az előadása érdekes volt – vizsgáznom persze nem kellett. Irodalomból Bóka László szemináriumára, meg néha Pándi-órákra jártam – érdekes előadó volt.

Akkoriban egy baráti társaság számára írtam egy József Attila-elemzést, és odaadtam Királynak. Megdicsért, de ideológiailag megbírált, mondván, hogy a nyugati explication de texte (szövegmagyarázat) hívévé szegődtem (azt se tudtam, miről beszél), ahelyett, hogy az igaz marxista vonalat követném. De mint vendéghallgató írtam én például Kosztolányiról is szemináriumi dolgozatot. Érdekes viták folytak az egyetemen. A kvázi évfolyamtársaim, akik közül többel ma is a barátságban vagyok – Géher István, Radnóti Zsuzsa –, igen értelmesek voltak. A művészettörténészek közül Végh János lett az egyik közvetlenebb barátom. Pártfogoltak, mint outsidert, sajnáltak, hogy raktároskodom.

Igazában ebben a raktárosságban – és ezt akkor is így éreztem – sok jó is volt. A csöndesebb órákban, mielőtt visszaosztottam volna a köteteket, rengeteg mindent összeolvastam. Aztán meg ott voltak a raktáros kollégák – érdekes és színes emberek. Valamikor 59-60 táján engedték ki a börtönből a politikai elítéltek egy részét, és oda az osztályra is kerültek közülük. Kemény István, a szociológus is a könyvtárban dolgozott, vele is jóban voltam. Jó barátságban voltam ebben az időben Hankiss Elemérrel, aki szintén a Széchényiben dolgozott, a Keresztury Dezső vezette színháztörténeti osztályon. Az egyik fiatalkori atyamesteremnek tekintetem Elemért, a dolgozataimról – a Múzeumkertben föl-alá sétálva – emlékezetes dolgokat, bírálatokat mondott.

Sok érdekes egyéniség akadt az olvasók, a kollégák között, meg aztán fiatal voltam, szerelmes, valahogy – mindenek dacára – szép volt élet. Albérletben laktam és szabad voltam. Reménykedtem, hogy majd egyetemista leszek. Nem voltam elkeseredve, elég edzett voltam, és tudtam a realitásokat. Legföljebb az volt kellemetlen perspektíva, hogy elvisznek katonának, és ez majdnem két és fél év kiesést jelent majd.

Vendéghallgatóként többek között Fülep Lajos előadásait hallgattam és volt egy szemináriuma, amire jártam. Az az évfolyam, amelynek én nem lettem tagja, nem volt átlagos – többek között Kovács Péter, Kovalovszky Márta, Philipp Clariss, Perneczky Géza járt ide. Izzó, érdekes viták voltak, Dantétól kezdve Izsó Miklósig, Cézanne-ig mindenféléről értekezett az öregúr. Egy nagy formátumú és érdekes egyéniség emlékét hagyta bennem, akiben azért volt valami humorisztikus elem is. Amit az hozott ki, hogy a kis Perneczky Géza sokszor provokálta, olyasmiket kérdezve tőle: „Professzor úrnak Cézanne-nal befejeződik a XX. századi művészet?”

Az irodalmárok közül Bóka László tett rám nagy hatást. Hallatlanul érdekes, színes egyéniség volt. Ez a kritikus és literátor a harmincas években a Nyugat harmadik nemzedékének tagja volt, aztán vastagon kommunista lett, valószínű, hogy nagy alkalmazkodó képességéből eredően. 56 után viszont ez a már fizikailag megtört, erősen szívbeteg ember, aki nem sokkal később meg is halt, olyan szemináriumokat tartott, amelyekből igen sokat lehetett tanulni. Az órák professzori szobájában zajlottak – a falakat dedikált irodalmár-fotók borították, Berda Józseftől Babitsig, Móriczig mindenki képe ott függött. Okfejtései az esztétika és az irodalmi anekdotázás valami egészen különleges keverékét képezték. A Bóka-szemináriumok emlékezetes mozzanata az volt, hogy minden félév végén, miután aláírta az indexeket, meghívta az egész társaságot a Százéves étterembe, ahol kancsó borok voltak kitéve.

Az 56 előtti ELTE Bölcsészkar egyik legnépszerűbb tanára, akinek nagytermi előadásait zsúfolásig megtöltötték a hallgatók, Szabó Árpád klasszika-filológus volt. Gyönyörű férfi, remek előadó, a görög dialektika filozófiatörténetét adta elő. Októberben őt választották meg a bölcsészkari forradalmi bizottság elnökének. A forradalom után azonmód kirúgták, de idősebb barátaim, Csalogh Zsolt, Dobszay László meg mások, régészek, művészettörténészek, néprajzosok, 57-ben felderítették, hol lakik, és megkeresték. Fönn lakott a Sas-hegyen, egy villában, és havonta, kéthetente csapatostul jártunk hozzá délutánonként. Szép házának alagsorában volt egy kis munkaszobája, mint a verebek ültünk ott egy pamlagon. A nagy professzor hatalmas elánnal tartott nekünk eladásokat részben a pre-szókratikus filozófusokról és a görög matematika történetéről. Egy nagy egyéniség volt, nem egy elnyomott valaki. Úgy tudom, később felvették az Akadémia Matematikai Kutatóintézetébe kutatónak, majd Genovában lett matematikatörténész-professzor.

Visszatérek egyetemi felvételem históriájára. Már harmadszor próbálkoztam, és ekkor is minden szintről megkaptam az elutasítást. Emlékszem, a barátaimmal éppen Zamárdiban voltam nyaralni, oda küldték el lakásomról a papírokat. Fogtam magam, és autóstoppal felmentem Pestre. Akkor már volt egy írógépem, amit a spórolt pénzemből vettem. Leültem és írtam Kádár Jánoshoz egy ötoldalas önéletrajzi levelet. A dolog hátterében az volt, néha érdemes a legfelsőbb vezetőhöz fordulni: az újságok kis színesei között néha olyasmik voltak olvashatók, hogy például egy-egy gyermekbénulásos gyermek levelet írt Hruscsovnak, mire ő gördülőszékkel ajándékozta meg. Ennek a levélnek csak a fő vonalvezetésére emlékszem: leírtam az életrajzomat, kezdve apámtól, a kitelepítést, azt is, hogyan kerültem a Bencés Gimnáziumba. Végül feltettem a kérdést: meddig kell még az apa politikai „bűnét” hordoznom? Kértem őt, mint legfőbb vezetőt, hogy foglaljon állást és esetleg segítsen az ügyemben. Vettem egy borítékot, kikerestem a Fehér Ház címét, és elküldtem a levelet. Gondoltam, vagy lesz valami eredménye, vagy nem. Tudtam, jön a sorozás, a katonaság. Kék köpenyemben raktároskodom, már októberre járt az idő. Egyszer csak szól valamelyik kolléganőm: „Miklós, keresik telefonon a minisztériumból.” Bemutatkoztam, kapcsolták Czédli György főosztályvezető elvtársat a Művelődési Minisztériumból. Behívatott, leültetett, és a következőket mondta: „Megkaptuk a Kádár-titkárságról az anyagát. Gondolkodunk a dolgon, milyen megoldást találjunk a maga esetére. Azt beláthatja, hogy ön papi gimnáziumba járt, nem szabadíthatjuk rá a magyar ifjúságra, hogy gimnáziumi szinten tanítsa őket. De maga könyvtárban dolgozik. Nem lenne kedve esti hallgatónak, könyvtár–magyar szakosnak lenni?” Persze, hogy igent mondtam, boldogan. Be kellett mennem a Bölcsészkarra, és beírtak esti hallgatónak. Ez jogilag abszurditás volt. Akkoriban esti és levelező hallgatónak férfiakat csak a katonai szolgálat teljesítése után lehetett felvenni. Én meg ott voltam húszévesen.

Tudtam, hogy ettől még be fognak hívni katonának. A Honvédelmi Minisztérium meg a Kiegészítő Parancsnokság mit sem tud az egyetemi felvételről. Akkor viszont „csatasorba álltak” az én olvasóim. Például Pölöskei Ferenc, a történész, aki egyben a Bölcsészkar párttitkára volt. Felmentem hozzá a Jogi Kar épületébe. Megígérte, hogy a Bölcsészkar nevében telefonálnak, vagy írnak az én ügyemben a HM-be: mentesítsenek a katonai szolgálat alól. Meg állítólag más helyekről is szóltak az érdekemben. Ennek ellenére beköszöntött az a novemberi nap, amikor megjött a behívó. Elbúcsúztattak a könyvtárban. A bevonulás napján, ahogy ez szokás, a sok fiatalember előadásokat hallgat a katonai élet örömeiről, majd csoportokra osztják őket, és ki ide megy, ki oda. Tudtam, hogy én valahova Békéscsabára, a tüzérekhez lettem beosztva… A magam sete-suta módján az egyik szünetben fölmentem ennek a kiegészítő parancsnokságnak a vezetőjéhez, és elmondtam neki, mi a helyzet velem. Azt mondja: „Miért most szól?” Utasított: menjek vissza. Visszamentem. Fogyatkozott körülöttem a nép, már a békéscsabaiakat is elvitték délutánra. Egy kétrészes, Ernst Thälmann életéről szóló filmet vetítettek le nekünk, a maradéknak. Sötét volt, amikor valami magas rangú tiszt a maradék tíz-tizenkét embert egy kultúrterembe vezényelte, és azt nyilatkozta, hogy az elvtársakra a civil életben van szükség, és kiosztotta a személyazonossági igazolványokat.

Még egyszer soroztak, de akkor már csak az egyszer kirostáltak kerültek egy bizottság elé, és nekem elég volt egy gyerekkori sárgaság, hogy „csak szakszolgálatra alkalmas” minősítést nyerjek. Pár évig fizettem az úgynevezett katonai adót, azaz a fizetésem valamennyi százalékát levonták.

Feladtam művészettörténészi ambícióimat, mert 60-tól nem raktári, hanem hírlapfeldolgozói munkáim voltak, és nappal nem tudtam magam szabaddá tenni. Viszont az irodalommal annál intenzívebben kezdtem foglalkozni. 60-61-ben, a Jelenkorban kezdtem kritikákat publikálni, ugyanis Tüskés Tibor, az akkori szerkesztő szívesen foglalkoztatott fiatalokat. Az egyetemen, ha tehettem, irodalomkritikai szemináriumra jártam.

Akkoriban nekem, a vidékről jött fiúnak, aki most fedezte föl egyáltalán a művészettörténetet, a modernitást, a világ tele volt humán izgalmakkal. Sokat jártam a Zeneakadémiára. Ha szegény voltam, nem volt jegyem, a zeneakadémisták második emeleti részére ültem be. Vagy a szünetben be lehetett menni a koncert második részére. Abban az időszakban voltak például az első Richter-koncertek, játszott Menuhin. Igazából nem túl mély a zenei műveltségem, de akkoriban sok-sok klasszikus és modern zenei koncertet hallgattam. Bartókot, Szervánszkyt, Lutosławskit, és ezek nagyon mély élményeim.

Ennél talán döntőbbek talán a kiállítások voltak. Fontos eseményt jelentettek a nagy kiállítások a Nemzeti Szalonban meg a Műcsarnokban a tavaszi tárlatok. Az 59-60 körüli időszakban jelentek meg a számomra akkor legnagyobb tehetségek: Kondor, Csernus és más modernek. Sokat jártam a barátaimmal, ismerőseimmel akkoriban elnyomott vagy háttérbe szorított festők műtermébe. Ezek részben műterem-látogatások voltak, részben intellektuális beszélgetések. Az egész centrumában az absztrakt vagy nem absztrakt festészet kérdései álltak. Vagyis a modernitás akkoriban földbe tiport és imperialista szennynek beállított mesterei meg művészi tendenciái.

Még valami hozzájött ehhez ezekben az években: Végh János művészettörténész barátommal együtt lengyel nyelvtanfolyamra kezdtünk járni. Több volt ez, mint nyelvtanulás, valamilyen módon szellemi irányulást, szabadságvágyat is jelentett, hogy az ember Krakkóba, Varsóba, lengyel földre vette az irányt… Sok szellemi, művészeti tendenciát ott relatíve szabadabban hagytak érvényesülni. Másfél-két évig tanultam lengyelül egy igen kiváló nyelvtanárnál, Varsányi Istvánnál. Kitűnően tanított, keményen, és fantasztikusan eredményesen.

A hatvanas évek elején jó néhányszor megfordultam Lengyelországban. A wrocławi egyetemi pincegalériákban vagy Gdańskban olyan műveket lehetett látni, amilyeneket itthon nem. Még nem tudtam jól lengyelül, de tudtam kommunikálni a diákokkal – akkoriban a lengyel–magyar barátság nagy volt ezen az informális szinten. Autóstoppal, vonattal utaztunk, s az utakon sok volt a vodkázás, meg a dumálás. Volt ennek egy kvázi politikai színezete, ami valahogy 56-ra ment vissza. Hogy mennyire direkt módon politizáltunk, azt nem tudom.

1961-ben az Írószövetség könyvtárában, a Bajza utca és a Gorkij fasor sarkán felajánlottak egy könyvtárosi állást. Még a diplomázás előtt álltam, negyed- vagy ötödéves voltam, mert egyszer összevontam két évet. Akkor nősültem meg először. Ebből egy hétéves időszak lett. Az Írószövetség könyvtára egy, csak a szövetség tagjait szolgáló intézmény, kitűnő irodalmi gyűjteménnyel. Volt kétszázezer kötete, és úgynevezett kiadói köteles példányt kapott, tehát a kurrens irodalmat, irodalomtörténetet ingyen kapta meg, a gyarapítási keretből viszont antikváriumokból bővítettük az állományt. Nemcsak irodalmat, de filozófiát, történelmet is beszereztünk, minden olyat, ami az írókat érdekli. Az a pár száz fős olvasói tábor, amelyik ezt használta, érdekes volt, sok nagy írót és költőt ismertem meg, Somlyótól kezdve Hamvas Béláig, akik szintén jártak oda. Rendszeres olvasó volt például Moldova, Galgóczi Erzsébet, de Kálnoky, Rába, Tamkó Sirató is. Az írók kissé klubnak vagy kaszinónak is tekintették: bejöttek, leültek, és folyt az irodalmi diskurzus. Sok mindent tanultam, nagyon érdekes beszélgetésben volt részem legkülönbözőbb filozófiai, történelmi meg irodalmi kérdésekről. Hamvas is törzsvendég volt. Béla bácsi valóban úgy nézett ki, mint egy gyári munkás, zubbonyszerű dzsekiben járt, dózniból csavarta a cigarettát, de olyan szerzőket kölcsönzött, akinek még a nevét alig hallottam akkor. Francia filozófusokat az idegen nyelvű anyagból. És szinte ott lakott Vajda Endre, a Nyugat harmadik nemzedéke meg az Ezüstkor kiváló, háttérbe szorított esszéistája. Az olvasóteremben fordított, és Hamvassal olyan asztrológiai diskurzusokat folytattak, részben költők kapcsán, hogy ki melyik ház, meg melyik milyen jegy, hogy nekünk, szkeptikus hallgatóiknak szinte leesett az állunk.

Ám az Írószövetség az Írószövetség. Az elnök Darvas József, a főtitkár Dobozy Imre, a külügyi titkár pedig Garai Gábor volt. A szervezőtitkár sok éven át Kisné, akiről később tudtam meg, hogy Kis János édesanyja. Ő volt a szervezet adminisztratív irányítója.

Nagyon sokat olvastam. Mint könyvtárosnak, átment a kezemen az akkori magyar irodalom. Azokban az években a kortársak közül, a költőknél maradva, Pilinszky, Weöres, a prózaírók közül Ottlik, Gyurkó László, Csoóri vegyesen. Írtam is, nem sokat, de viszonylagos rendszerességgel, irodalmi kritikákat, akkor már nemcsak a Jelenkorba, más lapokba is. De nemcsak a kortársak érdekeltek, hanem Babits, József Attila meg Kosztolányi is.

Ebben az időszakban történt, hogy a Bajza utca félemeletét betöltő közel kétszázezer kötetes könyvtárról egy építészeti felmérésnél kiderült, hogy a födém túlterhelt. 65-ben határozatba ment, ki kell költöztetni a könyvtárat valahova, és új födémet kell csináltatni. A vezetőség úgy határozott, hogy az átépítés másfél-két évére a három könyvtáros közül egy maradjon, afféle általános ügyeletesként. Kettőnek az Országos Széchényi Könyvtárban adtak vendégbeosztási helyet. Engem választottak, hogy maradjak helyben. Jöttek a könyvek, amelyeket be kellett leltározni, másrészt nekem kellett megszervezni az egész állomány becsomagoltatását és kiszállíttatását a vásárváros egyik üres pavilonjába. Ami hát egy nagy szervezési kihívás volt. Aztán 67-ben visszaköltöztettem a könyvtárat, azaz szerveztem az egész költöztetési hadműveletet – most már visszafelé. Ezt követően nagy állomány-revíziót kellett csinálni, ami még vagy egy évig eltartott.

1966 októberében – jellemző, hogy akkor nem is realizáltam, hogy ez a forradalom tízedik évfordulója – az akkori irodalmi és kultúrpolitikai vezetőség egy nemzetközi költőtalálkozót rendezett, amelyre körülbelül húsz-huszonöt európai költőt hívtak meg. Voltak közöttük elég neves poéták is, így az akkori francia költészet jelesei, akik előadásokat is tartottak az Építők Székházában, a Jókai téri szakszervezeti házban. De jöttek finnek, svédek, észtek, oroszok, szerb költők. Az egész fő szervezője Somlyó György volt. A költői konferenciának szervezésére létrehoztak egy háromfős irányító stábot, ahol Somlyó volt a vezető, és a Lengyel Péter meg én szerepeltünk, mint szárnysegédek. Sok olyan költőt, irodalmi személyiséget ismertem meg közelről ekkor, akik ritkán bukkantak fel a könyvtárban. Azokban a szerkesztőségi műhelyekben, ahol az ő életük zajlott, mint az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Nagyvilág, ha néha be is vittem egy-egy cikket, én nem voltam otthonos.

Időközben az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja – amely a Múzeum utca 3. szám alatti épületben működött – 1965-től megjelenő Új Könyvek című lapjának kezdtem rendszeresen írni. Ez egy könyvtárosoknak szóló, kéthetenként megjelenő, állománygyarapítási periodikum volt, amely egy elég nagyszámú külső munkatársat foglalkoztatott. Engem Fodor András kért fel, hogy írjak recenziókat. Történt pedig, hogy 67 végén az egyik szerkesztőségi kolléga meghalt. Kerestek oda egy új embert. A lapot akkoriban Iszlai Zoltán szerkesztette, és nagyon jó szerkesztői gárdája volt, mind komoly literátor és szakember. Így kerültem 68 márciusában a szerkesztőségbe. Mivel irodalmár elég sok volt, a társadalomtudományi rovat szerkesztője lettem. Én is megszerveztem a magam recenzori gárdáját. Különböző politológiai, közgazdasági könyvekről viszonylag röviden kellett írni. Gyorsan el kellett olvasni a kötetet, és prezentálni a kéthetente történő lapzártára a cikket. Igyekeztünk olyan, ínséges szellemi munkára kényszerített külső munkatársat megnyerni, akiknek ez valamilyen keresetet jelentett. Ezek körében Donáth Ferenc is írt könyvismertetéseket számomra. Rendszeres munkatársunk volt Kenedi János, aki szinte ölszámra vitte el az ismertetendő könyveket, és hozta a gondosan megírt ismertetéseket. Nemcsak én adtam neki munkát, hanem a kollégáim is, úgyhogy Jancsi rengeteget írt. Hiába biztattuk, hogy Jancsi, egyszerűen! Ő mini-esszéket kanyarított, kis miniatűröket.

Radnóti Sándor is sokat dolgozott az Új Könyveknek, amikor a Magvetőtől, majd a Gondolat Kiadótól kirúgták. Sok irodalmár barátunk, munkatársunk volt, a legkülönbözőbb területekről. Nem fizettünk komoly honoráriumot, de ez a könyv terjedelemétől is függött. Azt gondolom, hogy nemcsak az akkori magyar kritikai életben volt hiánypótló szerepe az Új Könyveknek – a lapok recenziós rovatai nem fedték le a teljes kiadványtermést. Nincs, illetőleg nem volt egyetlen más olyan forrás sem, ahol annotációs szinten meg lehetett ismerni azt, amit a könyvkiadás produkál. Az Új Könyvek felhasználói elsőrendűen a közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak voltak, nyilvános terjesztésre nem került. De megvolt a maga olvasóközönsége és a könyvtárak kéthetente megkapták ezt a viszonylag gyorsan kinyomtatott lapot. A könyvtárakban a gyarapítók és a tájékoztató könyvtárosok elolvasták, kiválasztották a rendelési példányszámot és a megrendelő jegyzéket visszaküldték.

Tulajdonképpen részben innen adódtak az akkor alakuló ellenzékkel való a kapcsolataim. Másrészt onnan, hogy amikor 68-ban elváltam, Mészöly Miklóséknál kaptam albérletet. Az ő lakásuknak volt egy külön hátsó szobája, az épület hátsó végén, ott laktam évekig. Sokan laktak előttem is, és utánam is náluk. Ideális albérlet volt, semmi összezártság, ugyanakkor viszont Miklós, amikor este jött haza, és látta, hogy ég a villanyom, feljött, és éjszakánként nagyokat beszélgettünk. Mészölyék közelében már akkoriban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején elég sok fiatal író, értelmiségi jelent meg. Magam is részt vettem az akkori irodalmi lapalapítási próbálkozásokban, amelyek különösen 68 táján szerveződtek, Horgas Béla, Levendel Júlia vezetésével (Eszmélet). Magam is tevékenyen közreműködtem, ha jól emlékszem, 69 nyarán, egy Leányfalun tartott irodalmi, szerzői találkozón, amit az ottani kempingben és a helyi könyvtárban tartottunk – az Eszmélethez kapcsolódóknak már akkora volt a köre, hogy egyszerűen nem lehetett egy lakásban elférni. A találkozó egy hétvégén zajlott, ott ismertem meg Petrit, Várady Szabolcsot. Sokan voltak jelen, például Konrád, Bojtár, Csalogh, Eörsi. A részletekre nem nagyon emlékszem, de meggyőződésem, hogy biztosan készültek róla belügyi jelentések.

Ezekben az években kerültem barátságba Kenedi Jancsival is. Ha nem is sűrűn, de elég gyakran jártam föl hozzá a Villányi útra. Ott, az ő padlásszobájában Kornis Mihály, Spiró tartott felolvasásokat. Jómagam nagyon élveztem a Kenedivel folytatott diskurzusokat, radikális, elemző észjárását.

Hogy milyen volt annak az „ellenzéki” irodalomnak az arculata? Tágan véve a mai irodalom, a mai folyóiratok mintegy prenatális formái jelentek meg. Akkoriban úgy éreztük: ez a cenzúrázatlan és modernista irány. Ami esztétikailag nagyon változatos dolog volt. Elég szorosan kötődik mindehhez a Filmkultúrához való kapcsolatom. Ezt akkoriban Bíró Yvette szerkesztette a Népstadion úton. Egy darabig elég rendszeresen dolgoztam a lapnak, kritikákat írtam – ideális hely volt, ideális szerkesztővel. Kialakult akkoriban egy érdekes szerzői holdudvara a lapnak, írtak oda írók, kritikusok, szociológusok, pszichológusok, esztéták – Mészöly, Csepeli György, Mérei Ferenc, kiváló elmék a legkülönbözőbb szellemi területekről.

Amikor a hatvanas-hetvenes évek fordulója után kezdett megkeményedni megint a légkör, szimpatizánsként magam is részt vettem a korai ellenzéki akciókban. Néhány aláírásban. Aláírtam például a Charta-nyilatkozatot, meg még egy párat. Nem tartoztam a centrális körhöz. Nálam sokkal aktívabb literátust mondhatok, például a Könczöl Csabát, aki ezekben a mozgalmi akciókban, az aláírások összegyűjtésében, magában a kvázi konspirációban nagy agilitással vett részt. Eleinte benne voltam a Naplóban, talán kétszer írtam bele. Megjelent egy mindenünnen visszautasított Mészöly-tanulmányom a Kenedi által szerkesztett Profilban. Kenedi Jancsinak fordítottam pár francia írást a Máshonnan Beszélő számára.

Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi Intézete egy nagyon speciális intézmény volt, és most is az. (Most Könyvtári Intézet a neve). Mint a nemzeti könyvtár egyik sajátos főosztálya egészen önálló egységként működik. A hatvanas évek elején hozták létre. Szükség volt ugyanis valamifajta olyan szervre, amelyik nem a minisztériumi irányítás maga, de ugyanakkor a könyvtári hálózatokba szervezett közművelődési könyvtáraknak, meg más könyvtári fejlesztéseknek egyfajta fejlesztő intézete, agytrösztje. A továbbképzésben, különböző szakmai fejlesztési munkákban központi szerepet játszó intézmény volt, viszonylag limitált létszámmal. Az egész intézetnek 40-50 munkatársa volt. Ennek volt a része az Új Könyvek szerkesztősége, amelyet állománygyarapítási osztálynak hívtak. A szerkesztés mellett ugyanis itt a munkatársak a különböző könyvtártípusok gyarapítási, szakmai problematikájával is foglalkoztak. Ezen kívül volt az intézménynek egy szakkönyvtári osztálya, ahol nagyon korán elkezdődött a tudományos és szakkönyvtárak számítógépes rendszereinek kidolgozása – nagyon primitív gépeken, de a nemzetközi szakirodalom alapján. Volt olvasásszociológiai osztály, akkoriban jött létre, amikor én odamentem. Négy-öt főből álló kutatói gárda dolgozott ott. Volt egy könyvtártechnológiai osztály, amelyik a könyvtári technikával foglalkozott, a könyvtárépítéstől kezdve a raktározás, a katalogizálás és egyéb, a praktikumot érintő kérdések specialistáit fogva össze. Az intézmény centruma lényegében a szakkönyvtár és a dokumentációs osztály volt, sokféle szakmai referáló szolgáltatással. Én elég sokat utaztam korabeli szocialista országokban, de ilyen jól megszervezett dokumentációs hátteret sehol sem láttam.

Az intézmény sajátos fekete báránya volt a kultúrpolitikának – ez hol élesebben, hol kevésbé élesen mutatkozott meg. Igen sok kiváló, tulajdonképpen háttérbe szorított ember alkotta a törzsgárdáját. Fodor András eléggé ismert, de ott dolgozott Vargha Balázs, a nagy formátumú irodalomtörténész, esszéista. Igen sokoldalú tehetség volt, közvetlen kollégám éveken keresztül. Ő volt a gyerekkönyvtárak felelőse, aki lényegében Karácsony Sándor pedagógiai eszméi jegyében szabad, liberális gyerekkönyvtári koncepciót dolgozott ki. Munkatársunk volt Szentmihályi János, aki műfordítóként is ismert, ő a tudományos tájékoztatás elismert szakértője volt. Sok olyan ember járt a Múzeum utca 3. szám alatt működő intézménybe, akik politikai okokból börtönben voltak. A mi recenzesi gárdánk jelentős része is peremre szorított értelmiségiekből toborzódott. Eleven és viszonylag szabad volt a légkör: sok érdekes, színes egyéniség, élénk viták, szakmai és politikai beszélgetések zajlottak itt. Volt ugyan egy-két párttag, de végső soron nagyon liberális intézménynek mondható.

Fodor Andrásról szeretnék pár szót mondani. Az ötvenes években, állást és munkát keresve, a fiatalon végzett Eötvös-kollégistaként került kapcsolatba a könyvtárakkal. Még az ötvenes évekbe elvégzett egy gyorstalpaló tanfolyamot, később az egyik könyvtárosképző iskolában irodalmat adott elő. Nem dolgozott aktív könyvtárosként, de olyan egyéniség volt, akiben sok területen volt szervező-, iskolateremtő készség. Ő volt az Új Könyveknél a szépirodalmi rovat felelőse, tehát az összes akkori magyar próza- és verseskötet recenziót ő íratta. Ezzel részben fiatal költőket, literátorokat támogatott, másrészt egyfajta csendes irodalompolitikát is sugallt. Igen szorgalmas szerkesztőségi munkatárs volt. Sokszor jöttek hozzá író, kritikus, költő barátai, Kormos Istvántól kezdve Domokos Mátyásig, sűrűn bukkantak fel fiatal költők, írók, irodalmárok, és ő a maga szerény, csöndes módján elég tudatosan szervezte munkatársait, pártfogoltjait. Az irodalmi élet is úgy tartotta, hogy egyfajta „hatalom”, hiszen nem volt mindegy, kiről ki ír és milyen recenziót. A dolgot persze a recenziók anonimitása fedte.

Én a hatvanas évek elejétől, több-kevesebb rendszerességgel irodalomkritikákat írtam. Itt jön egy-egy olyan mozzanat, amit szeretnék ebben a kontextusban elmondani. Az egyik eset még tulajdonképpen korábbi történet, a hatvanas évek közepéről. Barátom, Csalogh Zsolt Nyugaton járt, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Megfordult Belgiumban is, a Leuveni Katolikus Egyetemen, ahol találkozott egy magyar professzorral, akinek csak a vezetéknevére emlékszem (Muzslai). Tőle hozta Zsolt azt az üzenetet, hogy fiatal magyar értelmiségieknek lehetősége nyílna ösztöndíjas időt tölteni a Leuveni Egyetemen, ha meg tudják oldani a kijövetelt, azaz az útlevél megszerzését. Gyermekünk még nem volt, így akkori feleségemmel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk. Ő gyógypedagógus volt. Dórával együtt beadtunk egy útlevélkérelmet. Egy idő után a Rudas László utcai útlevélrészlegbe hivatott be a belügy. Egy civil ruhás fiatalember fogadott, bemutatkozott egy (nyilván ál-) néven, és azt ajánlotta, hogy ne ott, a hivatali szobában, hanem egy eszpresszóban beszélgessünk. Leültünk valahol a Szondi utca táján. Kávét rendelt és elmondta, hogy az útlevélkérelem kapcsán érdeklődik. Hová, miért akarunk utazni. Bár én az egész belgiumi tervet tagadtam, nyilvánvalóvá vált, hogy neki bizonyos információi vannak erről „a Muzslai-ügyről”. Bizonyára telefonlehallgatásokból adódóan. Kért egy következő találkozót. Ez a kis belügyes egyfajta „irodalomspecialista” lehetett, mert nevekkel dobálódzott, bennfentességével kérkedett. Az ambícióimat firtatta, tudta, hogy kritikus is vagyok. Az érvényesülésről beszélt, szavaiban egyfajta csábdallamok bukkantak fel. Mivel én ezeket elhárítottam, és az útlevél-dologban se nyilatkoztam másként, egy idő után elég ideges lett. Előhozta a Muzslai nevet. Azzal kecsegtetett, hogy megkapjuk az útlevet bizonyos szolgálatok fejében megkapjuk az útlevet. Elhárítottam, és sok évig nem is kaptam – igaz, nem is kértem – útlevelet.

Nyugaton 1971-ben jártam, akkor már az OSZK-ban dolgoztam. Egy könyvtári szaktanfolyami jegyzetért kaptam ötezer forint honoráriumot. Jártam Párizsban, Dél-Franciaországban, Olaszországban, egy hónapos utazásra volt lehetőség akkoriban.

A másik történet ennél talán érdekesebb, tanulságosabb. 1973-ban egyszer Mészöly Miklós azt mondja nekem, menjek el vele az Erzsébet sörözőbe, mert itt van egy barátja az újvidéki Híd című irodalmi folyóirat szerkesztőségéből, Ács Károly. Ács Miklóstól kért kéziratokat, ő elég rendszeresen publikált a folyóiratban. Tőlem is megkérdezte, nem írnék-e nekik. Mondtam, szívesen írnék egy Petri-tanulmányt (akkoriban jelent meg az első kötete). Ez valamikor nyáron volt, és én szeptemberben készültem Jugoszláviába. Megírtam az esszét Petriről, amelynek az volt a címe: Közép-európai költő versei 1968-ból. Valahogy elterjedt a baráti körben, hogy Újvidékre készülők. Vezér Erzsébet, aki a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozott, megkérdezte, nem mennék-e Szabadkára bizonyos Kosztolányi-dokumentumokat gyűjteni, irodalmi interjúkat készíteni? Kapok a múzeumtól magnót, kazettákat. A Kosztolányi-rokonságból alig találtam még élő embereket. Igazából ebből az interjúzásból igen sovány eredmény született, csupán Kosztolányi Árpád özvegyével vettem fel egy anyagot. Szabadkáról mentem Újvidékre. A saját kéziratomon kívül pár Petri-vers és Lengyel Péter egyik regényének kézirata volt velem. Ott ismerkedtem meg a Tolnai Ottóékkal, ottani kötőkkel, írókkal, festőkkel. Nagyon izgalmas és lelkesítő volt számomra az Új Symposion szerkesztősége, munkatársai. Ezt követően lementem először Dubrovnikba, aztán később Hvar szigetére, ahol nagyon kellemes időket töltöttem. Odajött Ajtony Árpád nevű író barátom is, aki írószövetségi ösztöndíjasként Szlovéniában volt. Splitből vonatoztam vissza, akkor már ősz volt, ismét megálltam Szabadkán, és Váradi Tibornál töltöttem pár éjszakát. Írásom, a Petri-versek kíséretében megjelent a Híd októberi számában. Télen, Városmajor utcai címemre idézés érkezett a Maros utcai rendőrségre, indokolás nélkül. Nem értettem: közlekedési kihágás? Elmentem, felirányítottak a harmadik emeletre. Egy kisméretű helység íróasztalánál két civil ült. A kihallgatás reggeltől délután kettő-háromig tartott. Tárgya – vagy inkább ürügye –, amit viszonylag hamar előhoztak, a Hídban megjelent tanulmányom volt. És hogy én azt engedély nélkül jutattam ki külföldre. Kiderült, hogy tulajdonképpen előre elkészítettek egy legépelt jegyzőkönyvet erről a szabálysértésről. A kihallgatáson azt mondtam – és mindvégig ez volt a stratégiám –, hogy jugoszláviai utam során, felkérésre ott írtam, és ott adtam át az esszét. Tudtam ugyanis, hogy itthonról jogszerűen csak a szerzői jogvédőn keresztül lehetett volna kijuttatni – noha ezt nagyon lazán kezelték, sokan publikáltak a délvidéki folyóiratokban: Sükösd Mihálytól Déry Tiborig, és nem csináltak ügyet belőle. Itt Petri neve és személye volt a kulcsmozzanat, meg talán a tanulmány provokatív címe, meg maguk a versek, amelyek politikai élük miatt itthon aligha jelenhettek volna meg a legális nyilvánosságban. S gondolom, engem hittek a „gyenge láncszemnek”. Érdekes, és azt hiszem, jellemző a két ember jellege, szerepe. Az egyik egy fiatal, húsz-harminc éves szemüveges, a másik egy korosabb kihallgatótiszt. Egymás mellett ültek, és egymást váltva kérdeztek, beszéltek. Ha beélesedett a diskurzus, a szerepeket is váltogatták. Időnként, mikor nagyon villogott a fiatalember szemüvege, fenyegető kérdéseket tett föl nekem, az öreg vette át a szót, egyfajta álbölcsességgel. Amikor vele nem jutottunk előre, akkor a „kiszes” jellegű figura – félig-meddig kortársam – vette át a szót, egyfajta bizalmaskodó tónussal. Eleinte az volt a vita tárgya, illegálisan vittem-e ki az írásomat. Ezt tagadtam, s hozzátettem, nem tudom, Petri versei hogy kerültek ki a Hídhoz. Elővették és felolvasták a gépelt jegyzőkönyvet, és felszólítottak, hogy írjam alá. Mondtam: nem írom alá, illetőleg pótjegyzőkönyv felvételét kértem a tényállásról, a kihallgatáson elhangzottak szerint. Kora délutánra végül is a fiatalember kiment és készített egy kézírásos pótjegyzőkönyvet. Emlékszem, a kihallgatás alatt sokat vigyorogtam, nem jókedvemből vagy valami hősiesség okán – inkább ideges voltam –, hanem a dolog abszurditása miatt. Elfogadtam a kézzel írott jegyzőkönyvet, majd bejött a kisasszony és legépelte. Tehát az ő korábbi változatukat úgy írtam alá, hogy a mellékelt és az általam aláírt jegyzőkönyvi kiegészítéssel együtt fogadom el. Mielőtt azonban erre sor került volna, lassan kiderült, hogy nem a szerzői jogszabály megsértése itt a tét, igazi céljuk voltaképpen egy ajánlat volt, fenyegető dolgokkal körítve. Mi lesz, ha ezt a munkahelyén megtudják? Mi lesz, ha nem kapok útlevelet? Ha megtudják, megtudják, ha nem kapok, nem kapok. Személyekre, ismerőseimre, barátaimra terelték a szót, hogy ezzel meg azzal, jóban vagyok, Bencével, Kenedivel… Itt bukkant fel a beszervezési ajánlat: ezt az ügyet félreteszik, ha időnként fehér asztalnál találkozgatnánk, és elmondanám nekik, amit a barátaimról tudok. Elutasítottam. Állták a szavukat: valóban évekig nem kaptam még a szocialista országokba szóló úgynevezett piros útlevelet sem. Természetesen a belügyi vonal értesítette az Országos Széchényi Könyvtárat, ahol egyfajta fejmosó kihallgatáson kellett az intézményi vezetők előtt megjelennem. Született egy körirat, amelyben mindenkit felszólítottak, hogy igazgatói jóváhagyás nélkül senki sem publikálhat külföldön. Ennyi volt a Híd-ügy utórezgése, és három-négy évig nem utazhattam.

Visszatérek ehhez az OSZK Múzeum utcai épületéhez. Elég sok literátor, humán szakember dolgozott ott, érdekes egyéniségek. Az intézménynek volt presztízse, de tényleges hatalma, intézkedési jogköre nem. Igazában a művelődési minisztériumi könyvtári osztályának volt az egyik háttér-intézménye. Kénytelenek voltak támaszkodni az itt lévő emberekre. Az intézmény akkori szerepe kvázi kultúrpolitikai szerep volt, egy nem elhanyagolható, kulturális-információs területen. Egyik vezetője, pontosabban korábbi vezetője, Sallai István volt a könyvtári szakma egyik „szent öregje”. Akinek vezetéséve a szovjet, illetve moszkovita, pártszempontok szerint vezényelt népkönyvtári koncepció helyett egy angolszász, skandináv mintájú, úgynevezett public library koncepcióját képviselték a munkatársak a sajtóban, a konferenciákon. A szabadpolcos, nyitott, gazdag állománnyal rendelkező, mindenki számára sokféle dokumentumot, forrást és szabad hozzáférést kínáló könyvtár eszméjét.

Ez a fejlesztési irány, amit a főhatósággal is sikerült elfogadtatni, unikális volt a táboron belül. Másutt is ezt az ideológiailag kevésbé ellenőrzött, az információk relatív gazdagságát és a hozzáférés relatív szabadságát jelentő magyar könyvtári modellt szerették volna utánozni. Az intézményen belül mindenki tudta, hogy ennek politikai tartalma is van. Bizonyos szakmai konferenciák csörtéiben ki is bukott a szög a zsákból: ez voltaképpen „fellazítási politika”. És hogy ez az intézmény kvázi ellenzéki társaság. A minisztérium a népművelés, a művelődési házak trombitáját fújta, mert a művelődési ház volt a rendszer kedvenc gyermeke. A könyvtár nem látványos, propagandisztikus intézmény. Minden munkatársnak feladata volt, hogy vidékre járjon. 1968-tól kezdve egészen addig, míg nyugdíjba mentem, hivatalos kiszállás keretében gyakorlatilag évente bejártam az országot, Szentgotthárdtól Mátészalkáig. És ezzel oly sokféle, nemcsak könyvtári, de társadalmi, emberi tapasztalatra lehetett szert tenni, ami nekem az élettapasztalatban meg emberismeretben sokat jelentett. Eleinte Varsóba, Prágába, Moszkvába küldték ki az embert különböző konferenciákra, de a hetvenes évek második felében, amikor megint kaphattam útlevelet, majd egy hónapig voltam például Franciaországban szakmai tanulmányúton. Európa könyvtárügyét a szakirodalom alapján és az ilyen helyszíni tanulmányutak révén eléggé ismertem, legalábbis azokon a területeken, amelyekkel speciálisan foglalkoztam. Státusom az intézményben speciális volt: felfedezték, hogy egyfajta jolly joker vagyok – foglalkoztam városi és megyei könyvtárak pedagógiai gyűjteményeinek kérdéseivel, a helytörténeti szempontú könyvtári gyűjtéssel és szolgáltatásokkal, könyvtári statisztikával, egyetemi könyvtárakkal, gyerekkönyvtárakkal. Ehhez kapcsolódik életem egy rövid fordulata. Esztergomban meghirdették a könyvtárigazgatói állást, és a pályázati közleményben szerepelt, hogy lakást is adnak. Akkor váltam el, albérletben laktam, elhatároztam, megpályázom. A város nincs messze Budapesttől. Esztergomban a tanácselnök-helyettes fogadott, és gyanakodott ugyan, hogy valami átvonuló madárról van-e szó, de elfogadta a pályázatomat és az állást meg is kaptam. 74 tavaszán a városi könyvtár igazgatója lettem, de az elvtársak azt mondták, nem tudnak mindjárt lakást adni. Majdnem Dorognál, a központtól tíz-tizenkét kilométerre, a kenyérmezei részen, egy továbbképzési kollégiumban kaptam tanári vendégszobát. Esztergom nagyjából kétéves időszak volt az életemben. Amikor elmentem az Országos Széchényi Könyvtár intézményéből, az igazgató azt mondta nekem, Miklós, ha mégis meggondolod magad, bármikor visszajöhetsz. Másfél évig nem kaptam meg azt a bizonyos lakást, amit ígértek, és állandóan pendliznem kellett, vagy legalábbis hétvégeken buszoztam Budapest, a gyerekek, Esztergom között. Az állandó úton lét meg a komforttalanság idővel terhemre kezdett lenni. Egy kisvárosi könyvtár igazgatása ugyanakkor azzal járt, hogy a rendőrséggel, a pártbizottsággal, a helyi potentátokkal rendszeresen kapcsolatban kellett lennem, ezt a könyvtár érdeke megkívánta. A helyszín – Esztergom – szociológiailag és emberileg is érdekes volt. A megye tatabányai vezetése előtt gyanúsan katolikus, amelyben még ott él a régi polgárság, a középosztály. Működött ott egy tanítóképző főiskola is, ahol nagyon érdekes irodalmárok, a rajz tanszéken festők dolgoztak, de a színképhez hozzátartoztak az ötvenes évekből ott maradt, akkor már nyugdíjas korba kerülő káderek is, a régi baloldali mozgalomból. Elődöm a könyvtár élén Martsa Alajos, párttagkönyvét tekintve, azt hiszem, az egyik legöregebb magyar kommunista, modernista fényképművész és autodidakta fotográfus, grafikus, festőművész volt. Sok fiatal értelmiségi járt hozzá, én magam is. Igen eredeti, karakteres figura, akinek a nevét az is ismeri, aki irodalommal foglalkozik. A harmincas-negyvenes években ő készítette a legismertebb íróportrékat, például Babitsról az utolsó képeket. Fotózta Móriczot, Tersánszkyt. Fényképészként Angelónál, azaz Funk Pálnál tanult, majd a harmincas években a baloldali mozgalmak, a szocdem körébe került. Az akkor új és szép esztergomi könyvtár megépítését ő küzdötte ki.

Idővel deprimálni kezdett a város, a munkatársaimmal is nehezen jöttem ki. Eleinte lendületesen kezdtem – a közel tízéves könyvtári tereket rendbe kellett tenni, szőnyegeket cserélni, leltári revíziót végigvinni, festetni… Ment a dolog, csak nem volt igazán örömöm benne, mert egy csomó minden más kapcsolódott a szakmai feladatokhoz. Arra jutottam: szégyen a futás, de hasznos, visszajöttem, de akkor már nem az Új Könyvek szerkesztőségébe kerültem, hanem az úgynevezett hálózati osztályra, amely a legkülönbözőbb könyvtári szakterületekkel foglalkozott. 75 végétől, 76 elejétől nyugdíjazásomig ezen az osztályon működtem. Foglalkoztam könyvtárstatisztikával, a közkönyvtárak tájékoztató szolgálati problematikájával, majd az egyetemi és főiskolai könyvtári fejlesztések „gazdája” lettem. Vargha Balázs után átvettem a gyerekkönyvtári ügyeket is.

Most áttérek a Múzeum utca 3-on kívüli dolgaimra. Igaz, nem fizették jól, de szerényen meg lehetett a keresetből élni. S ez a pálya bizonyos függetlenséget biztosított irodalomkritikai, irodalmi dolgaimban. Sohasem kényszerültem rá, hogy olyasmiről írjak, ami nem tetszik. Ezekben az ügyekben egy szabadfoglalkozású, professzionális kritikus jobban ki van szolgáltatva. Énnekem ez maradt kvázi hobbinak, és csak azt csináltam, amihez kedvem volt. Persze jókora hátrányt is jelentett – fáradtan érkezni haza s várnak a megírnivalók. Esténként sokat nem tudtam produkálni, inkább úgy oldottam meg, hogy ha valami nagyobb elhatározásom, ambícióm volt, szabadságom terhére vonultam el. Kritikáim mennyiségét ez határozta meg. Ebben az időszakban, a hetvenes években az irodalom és a képzőművészet sokféle területe érdekelt, de főleg irodalomról írtam, elsősorban magyar művekről, valamit fordítottam is egy időben franciából az Európa Kiadónak, illetőleg lektoráltam nekik. Kapcsolatba kerültem az underground művészeti világgal. A legérdekesebb és a legfantasztikusabb személyiség Hajas Tibor volt közöttük, hosszú, éjszakába nyúló beszélgetések emlékét őrzöm. De itt is, akárcsak az izmosodni kezdő demokratikus ellenzék esetében, csak a személyi kör peremén szerepeltem, vettem részt egyben-másban. A politizálás nem volt a hivatásom. Szerettem az underground szellemi légkörét, az általuk képviselt mentalitást, de a hétköznapi könyvtári alkalmazott életét éltem. Sok ösztönzést kaptam tőlük, ám nem voltam teljesen, alkotóként angazsálva.

Visszatérek a hetvenes évekre, nyolcvanas évek elejére, és a Múzeum utca 3-ban működő Könyvtártudományi Központ színterére. Többször is kiküldtek külföldre tanulmányútra. Eleinte a szocialista országokba – erre a kulturális csereegyezmények keretében készült minden évben terv. 1972-ben Varsóban voltam több hetet, az ottani kultuszminisztérium vendégeként. Nagy élmény volt a repülés, a minisztérium készítette program szerint az ottani nemzeti könyvtárban töltöttem el az idő egy részét, ahol a hivatalból foglalkoztató szakterületek ügyeivel ismertettek meg. Ködös ősz volt és Varsó valami rettenetesen lepusztult, még Budapestnél is nyomorultabb városnak tűnt. Nagyon helyes kollégák kalauzoltak, láttak el információkkal, de eléggé deprimáló volt az egész. Tettem egy vidéki utat is: jártam Poznańban, Szczeczinben.

Mint már volt róla szó, fiatal koromban sokat jártam részben stoppal, részben vonattal Lengyelországba, tanultam lengyelül, és konyhanyelvi szinten kommunikálni is tudtam. A képzőművészetük, a színházuk igen vonzó volt. A fiatalság mentalitása szabadabbnak tűnt, bizonyos szempontból a katolicizmussal elegyítve, az itteninél sokkal autonómabb szellemi és kultúrélet is mutatkozott. Másrészt abban az időben a lengyelek nagyon sok magyar regényt fordítottak, és ebbe beletartozott Mándy, Mészöly is. A jelenség hátterében ott volt a Vajda-filmek kultusza, a lengyel abszurd vonzása és sok minden más motívum. Később valahogy elromlott ez a nexus, a lengyel–magyar informális barátkozás. Amikor mi először voltunk ott a fiatal feleségemmel, szinte le kellett beszélni az embereket, hogy ne hívjanak vendégségbe csak azért, mert magyar vagyok és tudok pár szót a nyelvükön. Nyilván belejátszott ebbe az 56-os lengyel–magyar szolidaritás is. Amikor 72-ben, életem első hivatalos kiszállásán, hivatalos emberként, elit szállodákban éltem át a késő novemberi, december elejei varsói ködöket, a hódara-szitálást és az egész ottani nyomottságot, már elég sok vodkát kellett meginni hozzá, hogy az ember kibírja az ottani kelet-európai létezést. Aztán jártam Bulgáriában, Szlovákiában, Prágában, sőt a nyolcvanas évek közepén Belgrádban is. Ezek az utak azt jelentették számomra, hogy végül is kialakult bennem valamilyen összbenyomás a régió köznapjairól, emberi közegeiről. Említettem, hogy volt idő, amikor megvonták tőlem a „piros” útlevelet is.

A hetvenes években két egymást követő munkával el-elvonultam vidékre. Az egyik egy nagyobb szabású Tandori-tanumány volt, nem monográfia, de végül is könyv méretűvé, 150–180 oldalra kerekedett ki. Az egyik hely, ahová örömmel mentem, Sikonda volt. Ebben az alkotóházként működő villaépületben két írói vendégszoba volt, és véletlenszerűen két alkalommal is együtt dolgoztunk Göncz Árpáddal. Ő fordított, én írtam. Nagyon összebarátkoztunk. Részben ott csináltam meg a Tandori-könyvem kéziratát. Hogy miért őt választottam? Ötödik-hatodikig többnyire egy osztályba jártunk, egyfelé is laktunk. Van egy ilyen kis kamaszkori vonzalmi alapja is a dolognak. Amikor első kötetei megjelentek, költészete, az egész mentalitás igen radikálisan hatott rám. Azt gondoltam, valami hallatlanul fontos dolog mutatkozik meg nála. Először az első kötet címadó verséről készítettem egy elemző esszét a végül is elvetélt Eszmélet számára. De továbbra is foglalkoztatott. A vele való elmélyültebb foglalkozásban az hozott fordulatot, hogy a hetvenes évek elején elég rendszeresen eljártam a Kőszeg Ferenc Párizsi utcai lakásán szervezett szemináriumokra. Ez egyfajta korai repülő-egyetem volt, nem annyira politikai, inkább kulturális színezettel. Írók, művészek, humán szakemberek gyűltek össze egy-egy este a szép nagy lakás egyik szobájában, és a földön ülve végighallgattak, megvitattak egy-egy referátumot. Egy alkalommal felvetődött, hogy Tandori nehezebben értelmezhető verseivel kellene valakinek foglalkoznia, főleg az első kötet, a Töredék Hamletnek utolsó ciklusa, a Nyers elemzésével. Igaz, akkor már megjelent az Egy talált tárgy megtisztítása című, még meghökkentőbb, még provokatívabb második kötete is. Elvállaltam a referátum elkészítését és elő is adtam. Maradt bennem azonban többféle hiányérzet is ezzel a dolgozatommal kapcsolatban, és elhatároztam, hogy tovább megyek: szélesebben, alaposabban is szembenézek vele, feldolgozom magamnak azt, amit ebben a költészetben fontosnak látok megvilágítani. Nemcsak esztétikailag érintett ez a költészet – Dezső egész világfelfogása, közelítésmódja, jelent meg rejtélyként és evidenciaként. Ez az a nagyobb munka, amin a csöndes sikondai napokon dolgoztam. Amikor a kéziratot befejezem, legépeltettem három példányban. Mód nem volt a megjelentetésére, de ez a gépirat is nagyon sok olvasóra talált, körbe-körbejárt egy bizonyos szellemi, irodalmi körben. Tandori hozta létre a XX. század utolsó négy évtizedének egyik legnagyobb magyar szellemi, művészeti teljesítményét. A hetvenes években nagyon-nagyon szűk volt azok a köre, akik olvasták őt, de az utóbbi időben úgy veszem észre, hogy ez a kör kitágult, nem is igazán a Kossuth-díj kapcsán. A kilencvenes évek közepén Tandori-kalauz címmel jelent meg a Balassi Kiadónál a róla szóló, a korábbit továbbfejlesztő kötet, melyet azért is szándékosan karcsúra vettem, mert igazában nem a vájt fülű literátor olvasóknak szántam, hanem az átlagembernek.

A másik munka – és ez is részben Sikondához kötődik és ezekhez az évekhez kötődik – egészen más volt. Úgy kezdődött, hogy egyszer a Kenedi Jánossal arról beszélgettünk, milyen jó lenne egyetlen műről igen alaposan, részletezően írni. Ő is mondta, mit választana tárgynak, én is. Vermeer egyik festményét említettem. Egyszer órákon át néztem a bécsi múzeumban ezt a képet, és újra és újra visszajárt gyönyörű, rejtélyes emléke. A Tandori-dolgozat után nekiláttam ennek a témának, és sok éves munkával e rejtélyes XVII. századi holland festő és a korabeli németalföldi festészet egyfajta specialistájává képeztem magamat. Mindent elolvastam, amit Magyarországon el lehetett érni róla és a korról, külföldről is hozattam könyveket. Rengeteg időt töltöttem a képek reprodukcióinak nézegetésével, elemezésével. Vermeer-szakértő Magyarországon nem akadt. Miután nem kötelezett senki és semmi, évekig elpiszmogtam a téma érdekesnél érdekesebb részleteivel. Sikondán, vidéki helyeken hoztam tető alá. Nagyjából egy 15–18 íves mű született. Esszé ugyan, de szakmailag dokumentált, alaposan jegyzetelt a Vermeer-könyvem.

Ezekben az években vettem részt egy nagyon érdekes publikációs sorozat szerkesztésében, ami a magyar korabeli irodalmi életben idővel reflektorfénybe került. Ez volt a Magyar tallózó, amelyet Mészöly Miklós koncepciójából kiindulva négyen – Szörényi Lászlóval és Lukács Sándorral – szerkesztettünk. A Magvető Kiadó számára először elkészítettünk egy közel háromszáz tételes sorozattervet. Ez az, amit a kiadó idővel ellopott, és ezt az emberek, az érdeklődő olvasók is tudták. Amit a Magvető aztán hosszú-hosszú éveken keresztül Magyar Hírmondó sorozatcímmel, a velünk való szakítás után kiadott, az lényegében a mi sorozattervünkön alapult. Pedig eleinte jól indult minden, legalábbis ez volt a látszata. Kardos György, a Magvető igazgatója, aki a Mészöllyel akkoriban jó viszonyban volt – a Mészöly-kötetet a Magvető adta ki –, látszólag pártolta a dolgot. Szerződést kötött velünk, négy szerkesztővel is, hogy ezt a sajátos irodalmi-kultúrhistóriai sorozatot szerkesszük. Kiválasztottuk az első tíz kötetet, megbíztuk ezeknek a köteteknek a szerzőit, szerkesztőit. Én egy Remenyik Zsigmond-kötetet szerkesztettem, válogatást az író emigrációban, Dél-Amerikában, Chilében és Peruban spanyolul írt avantgárd munkáiból, A képzelgő lámpagyújtogató címmel, majd az Ezer év című, az 1896-os millennium sajtóanyagából készített válogatást. Mikor a legelső kötetek megjelentek, kiderült, hogy a mi négyünk nevét elhagyták a kötetsorozat belső címoldaláról és szerkesztőkként a kiadó három munkatársát szerepeltették. Reklamáltunk a kiadónál, az igazgató nem volt hajlandó fogadni és magyarázatot adni. A sajtóban nyilatkozatot tettünk közzé, amire Kardos pökhendien válaszolt. Nyilván Mészöly neve volt a botránykő. Pert fontolgattunk és elmentünk Dornbach Alajoshoz, hogy lehetne-e mégis egy sorozati koncepció szellemi tulajdonjoga alapján szerzői jogilag bíróságra vinni az ügyet. Az ő véleménye alapján aztán elálltunk ettől a tervtől. Tandori könyveit ebben az időben a Magvető adta ki, így hát abba a helyzetbe kerültem, hogy még csak fel sem merülhetett a gondolat, hogy a könyv méretű Tandori-esszével náluk jelentkezzem – ezért is maradt kéziratban ez a munkám.

1985-ben fél évet New Yorkban, a Columbia Egyetemen töltöttem. 81-82-től adódott az a lehetőség, hogy félig-meddig ellenzékinek számító értelmiségiek, művészek, kutatók egy szemeszterre kimenjenek az Államokba. Soros György finanszírozta. Tudtam róla, hisz több barátom is volt kint (Csalog, Kenedi). Jómagam egyszer a Kossuth Klubban akadtam össze Bence Gyurival, aki kérdezte, nem akarok-e Amerikába menni. Zavarban voltam, mondtam, eszembe se jutott. Szólt, hogy hívjam fel. Fölhívtam. Elmondta a tennivalókat. El kellett menni egy megbeszélésre, Ránki György lakására, ahol azok gyűltek össze, akiket a következő évekre provizorikusan kiválasztottak. Kinek mi lenne jó, milyen időpont, melyik szemeszter. Annyit kellett még előzetesen tenni, hogy az ember elment az amerikai követségre és ott a kultúrattasé egy beosztottjánál angol nyelvvizsgafélét tett, vagyis el kellett vele diskurálni angolul.

Engem a 85 szeptemberében induló szemeszterre osztottak be. Mindez 83-84-ben zajlott. Az Országos Széchenyi Könyvtárban kellett kérnem egy négy hónapos fizetés nélküli szabadságot, a vízumot intéznem és hasonló dolgokat. Kenedi Jancsi, aki korábban hasonló módon volt kint, valamint Mészöly Miklós és Göncz Árpád, aki néhány évvel korábban jártak előadókörúton odakint,elláttak instrukciókkal, mondtak személyeket, akiket rájuk hivatkozva keressek meg. 85. szeptember 2-án érkeztünk meg Könczöl Csabával és Jeney Zoltán zeneszerzővel New Yorkba. Annyi volt a feladat, a kötelezettség, és ezt már itthon megmondták, hogy a félév során egyszer kell egy lecture-t tartani az egyetemen, választott témáról. Mindenki kapott lakást, ellátást, egy bizonyos utazási költségkeretet, azzal a céllal, hogy megismerjük Amerikát, kutassunk ott és azt, ami érdekel. Nem nyúlt senki sem a hónunk alá, mindenkinek azt mondták, szervezze meg a maga az életét, a programjait. Először a Könczöllel és a Jeneyékkel egy nagy brodway-i lakásban laktam, egy sokszobás szuper-lakásban, de aztán ez a hármas együttélés felbomlott. Mivel a kelet-közép-európai tanszékhez tartoztunk, ahol volt egy-egy irodaszobánk, egy ottani lengyel adminisztrátor közvetítésével és a New York-i Soros Alapítvány hozzájárulásával megkaptam egy az egyetem közelében lévő, korábban egy lengyel vendég-kutatótól üresen maradt lakást. Élveztem a nagyszerű könyvtárakat, múzeumokba jártam, akkor már befejeztem a Vermeer-könyvet és elkezdtem Rembrandttal foglalkozni. Felkészültem az egyetemi előadásomra, amely a korabeli magyar irodalom tendenciáinak, csoportosulásainak egyfajta madártávlati áttekintését adta. És elkezdtem szervezni azokat az előadásokat, amelyeket elsősorban amerikai magyar kulturális körökben tarthatok. Nyolc-tíz ilyenre kerül sor: a New York-i művészek Fészek Klubjában, Bostonban, New Brunswickban az egyetemen, Washingtonban kétféle magyar kör összejövetelén, Chicagóban, a Kaliforniai Egyetemen. Igyekeztem megismerkedni az ottani könyvtárakkal is és sok érdekes tapasztalatot szereztem. Előadásaim a magyar irodalom általános kérdéseiről szóltak, de az UCLA-n a magyar könyvtárak helyzetéről is beszéltem. New Yorkban Püskiéknél is megfordultam, akkor ez a kiadói ház a magyarok számára egyfajta missziós központnak számított.

A magyar emigrációból sok megnyerő, nagyszerű, érdekes emberrel találkoztam, elsősorban értelmiségiekkel, akiket nagyon érdekelt a Kádár-korszak utolsó éveinek itthoni világa, a szellemi tendenciák alakulása. Lényegre tapintó kérdéseket tettek fel a sokszor éjszakai beszélgetésekbe áthajló előadások után. Persze mindegyik klubnak, körnek, ahol felléptem, sajátos emberi és politikai színezete volt, de mondhatom, mindenütt vonzó érdeklődéssel találkoztam. Az egész amerikai közeg valahogy hallatlanul nyitottá tett, és nagyon sokféle – sokszor alkalmi – emberi kapcsolatra találtam, a legellentétesebb társadalmi közegekből. Szívesen ismerkedtem meg még utcai hajléktalanokkal is, de akadt az ottani ismerőseim között egyetemi professzor, művészettörténész kutató, könyvtáros, egyetemista lányok és fiúk, festőművész, ács, börtönpszichológus, mérnök, orvos is.

Soros György rendszeresen adott egy-egy fogadást az éppen kint lévő vendégkutatóknak. Egy ilyen fogadáson kezdtünk el beszélgetni arról, miként látom én azokat a könyvtári projekteket, amelyek akkoriban indultak meg itthon. Látta, van véleményem a hazai könyvtáros egyesület keretein belül szervezett ajándékkönyv-programokról, ezért megbeszéltük, hogy külön is találkozunk, és részletesebben eszmét cserélünk. Akkoriban indult itthoni alapítványa, az MTA–Soros Alapítvány, és tele volt gyanakvással, hogy az itthoni rendszer rejtélyes módon „átvágja”, hogy nem jól használják fel a tőle kapott pénzforrásokat. Nyitott volt minden reformra, javaslatra.

Nem közvetlenül ezzel függ össze, de amikor visszajöttem, kénytelen-kelletlen foglalkoznom kellett a Soros Alapítvány kezdeményezte könyvtári programokkal. Ami sok mindent magával vont. A nyolcvanas évek második felében különböző amerikai alapítványi szervezetek keresték meg az Országos Széchényi Könyvtárat azzal a céllal, hogy a magyar könyvtárakat óhajtják támogatni, és a nemzeti könyvtárat mint koordináló hazai intézményt vették célba. Ezek az alapítványok elsősorban ajándék könyvekkel, tudományos szakkiadványok magyar könyvtárakba történő ingyenes szállításával ajánlkoztak. Az OSZK akkori főigazgató-helyettese, Szente Ferenc, aki korábban osztályvezetőm volt, engem szemelt ki erre a feladatra, és 86-87-re szinte észrevétlenül e külföldi alapítványi programok fő ügyintézője lettem. Ez gyakorlatilag elég sokágú szervezési és irányítási munkát jelentett. Több százezer dollár értékű könyvszállítmányok érkeztetését, raktároztatását, jegyzékeik elkészítését, elosztását kellett egy korrekt folyamatban megszerveznem. Egészen más igényekkel kellett számolni a tudományos, az orvosi és általában az egyetemi könyvtárak esetében, és más szempontokat kellett érvényesíteni az iskolai vagy a gyerekeknek való kiadványoknál. Ezeknek az amerikai ajándékkönyv-programoknak a hátterében az áll, hogy rengeteg amerikai kiadót terhel meg a remittendája, ám ha jótékonysági célra ajánlja fel, nemcsak a raktározás költségeitől szabadul meg, hanem jelentős alapítványi támogatásokat is szerezhet. Ennek következtében aztán a rendszerváltást közvetlenül megelőző és természetesen az azt követő években hatalmas mennyiségű könyv érkezett ingyenesen a közép-európai országokba. A következő évek során nekem ezekkel az alapítványokkal támadt munkakapcsolatom. Konténerszámra jöttek a könyvek. Aztán szép lassan rá tudtuk venni az adományozókat, hogy célszerű kiadványokat küldjenek. Idővel egy kis csoportot sikerült létrehoznom, beszerveztem embereket, két-három fős belső csapatot alakítottam ki, és külső munkatársakat is alkalmaztunk. Előzetes listákat kértünk az ajánlattevőktől, ezekből kiválogattuk a kért műveket, illetőleg jelöltük azt a kötetmennyiséget, amit célszerűen és haszonnal oszthatunk ki a könyvtárak között. A szállítmányok az USA-ból tengeri úton, hatalmas konténerekben érkeztek, majd vasúton jutottak el az országba. A program fizikai, raktári bázisa Törökbálinton, egy ottani raktárbázis volt, ahol elrendezték és a könyvtárakba történő kiszállításig tárolták az anyagot. Az én az Országos Széchényi Könyvtári munkámnak ez volt az utolsó korszaka. Pontosabban még valami kapcsolódott hozzá. Ebben az esetben már nem tonnányi könyvek megszervezéséről volt szó, hanem a könyvtárak alapítványi támogatásának egy ideálisabb változatáról. A kilencvenes évek elején az Anderw T. Mellon Foundationnevében a Princetoni Egyetemről megkeresett Richard E. Quant, nemzetközi hírű, magyar származású közgazdászprofesszor, azzal, hogy szeretné, ha egy magyarországi könyvtári informatikai projektben lennék a segítségére. Édesapja 45 előtt a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt, őt – mint megtudtam – 48-ban pannonhalmi Bencés Gimnáziumból vitte ki külföldre, ott érettségizett és a Princetoni Egyetem tanára lett. A Mellon Alapítvány dollármilliók felett diszponál, és elsősorban felsőoktatást és a kutatást finanszírozza. A projektek, amelyeknek hét-nyolc éven át a hazai gazdája voltam, nagy számítógépes rendszerek kialakítását finanszírozták 93-94-től kezdve. A projektek irányítását és felelősségét az Országos Széchényi Könyvtár vállalta, és a szerződést évente megújítva összesen 100–150 ezer dollár pályázati úton történő elosztását tették lehetővé. A nagy hazai könyvtárak számítógépes fejlesztését nagyban segítette ez a Mellon Alapítvány éveken át. Ezeknek a programoknak a csúcsát az jelentette, hogy kitaláltunk egy Miskolc–Kassa–Debrecen informatikai kooperációs hálózatot: mind a három, azaz a két magyar és a szlovák város egyeteme egy közös koncepción alapuló közös pályázatot készített a nemzetközi tudományos adatbázisok együttes megrendelésére és közös használatára. Ez természetesen hatalmas számítógépes fejlesztést kívánt, amit nagyon gondosan kellett megtervezni. A számítógépek szállítóit nemzetközi tender alapján választottuk ki, nagy nemzetközi figyelem mellett, hiszen hasonló jellegű könyvtári konzorcium kialakítására Európa-szerte nemigen volt addig példa. A nagy projekt, amely nemzetközi konferenciák tárgya is lett, összesen félmillió dollár befektetést igényelt, több-kevesebb megalkuvással, de végül is sikeresen megvalósult.

A rendszerváltáskor megint inkább csak a politikai események peremén voltam. Arra pontosan emlékszem, hogy 1988-ban kaptam egy üzenetet: vegyek részt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alakuló ülésén a Kéhli sörözőben. Jelen voltam ezen az izgalmas politikai vitán, ahol a demokratikus ellenzék különböző csoportosulásai kötöttek egymással kompromisszumot, alakítottak ki közös platformot: ez volt az SZDSZ megszületésének egyik fontos mozzanata. Nem akarok erről ironizálni, nekem ez egy szép emlék. Ezt követően még a Jurta Színházban voltam jelen három olyan rendezvényen is, amelyen gyakorlatilag az SZDSZ megalakult. Fantasztikus légkörű események voltak: több évtized után itt lehetett a politika igazi, demokratikus természetét, szabályait megismerni. Lelkes voltam és felajzott. Pár hétig volt is akkor SZDSZ-tagkönyvem, 1990-ben elmentem a Corvin moziban tartott, egyre növekvő létszámú pártrendezvényekre. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy párttaggyűlésen vagyok, és mivel soha semmiféle párt tagja nem voltam, kiléptem. A szimpátiát ugyan vállaltam, de a tagságot nem. 

A feleségem délvidéki születésű, a nyolcvanas években költözött át. Szülei zombori illetőségű polgáremberek, egy kis nyaralóval a Duna partján. Rendszeresen jártunk haza, így aztán elég sok mindent tudhattam az ottani viszonyokról. Az egyik ilyen nyári hazautazáskor a televízión láttam a képeket, ahogyan Eszéken szerb tankok menetelnek, meg a képsorokat, ahogy kitör a polgárháború. Az ember ilyen leesett állal éli meg ezeket a szinkron történelmi eseményeket, és azt a szinte hihetetlen élményt, ahogy a szövetségi állam összeomlik, hiszen a gyönyörűnek látott Jugoszlávia paravánja mögött alapvető tisztázatlanságok szennyese volt a szőnyeg alá söpörve. Eleinte el sem lehetett képzelni, mi következik majd a szlovén és a szerb tüzérségi harcokból. 

Ha visszagondolok felnőtt életem évtizedeire, olyannak látom, mint valami alagutat, amelyben valamilyen zárt, nyomott egyhangúságban vezet az út. Azzal a tudattal, hogy ebben az alagút-világban kell élni az életemet. Igazában a peresztrojkát meg a magyar összeomlást, a rendszer bukását mentálisan késve értettük meg, vagy inkább lépésről lépésre. Lassú aha-élmények sora volt ez. Vagyis belülről az ember késve lépett egyet-egyet, lassan ismerve fel, hogy az, ami történik, valójában éppen az, amire mindig vágytam, amiért 56 is volt. A lélek roppantul hozzá tud szokni az alagút- vagy a keszonléthez. Tehát maga a felszabadulás-érzés is egy hosszú, érdekes folyamatban bontakozott ki, noha akadtak prominens események is, az első választás, Antall Józsefék győzelme, az SZDSZ szerepe stb., amelyek emlékezetes ugrások ebben a folyamatban. Átrendeződtek az emberi viszonylatok, a barátságok is. Igaz, hogy én azt állíthatom, alapvető barátságaim, emberi kapcsolataim politikai okokból komoly törést nem szenvedtek. Akikkel én jóba voltam, azokkal jóban maradtam.

Azt gondolom, hogy egy kicsit túl van heccelve ez a magyar politikai színtér. Nem annyira tragikus, ahogy beállítják, persze sok-sok hülyeség is van, de ez a demokráciával jár. Ahogy a bor is kiforrja magát, most, az egyesült Európa küszöbén már mondjanak, amit akarnak, még a legostobább is megengedheti magának, hogy képviselje az álláspontját. Vagyis örülök, hogy életem utolsó évtizedében ez a világ vesz körül.

Bár politikailag nem az ő oldalukon álltam, nekem nem volt csalódás az MDF győzelme az első választáson. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy Antall Józsefet kvázi kollégaként személyesen is ismertem. Amikor a Magyar tallózó sorozatot terveztük, a sorozati tervben szerepelt egy orvosi szövegválogatás is. Felhívtam őt a Semmelweiss Orvostörténeti Múzeumban, és egy megbeszélt időben beállítottam hozzá. Imponálóan elegáns, abban az időben korszerűtlen úriembernek tűnt szép bidermeier igazgatói szobájában. Röviden előadtam neki a kötettervet, mire határozottan megmondta, ki lesz a munkatársai közül, aki majd megcsinálja. Aztán hosszasan beszélgettünk. Sok minden szóba került, többek között az is, hogy ő ugyancsak dunántúli, somlóvásárhelyi származású, ami nem esik messze Külsővattól, az én gyermekkorom falujától. Érdekes társadalomtörténeti okfejtésbe kezdett a dunántúli kisnemesi világ természetrajzáról, amiben sok okosság és eredetiség csillogott. Volt benne sok sértett hiúság is, de megnyerő karakternek láttam, és komoly szimpátiával búcsúztunk egymástól. Amikor mint MDF-vezér föltűnt a plakátokon, eszembe jutott ez a találkozás – és stimmelt a szlogen: megvolt benne ez az atyai erő. Nyugodt erő sugárzott belőle akkor is, amikor elegánsan, átvetett lábbal ült velem szemben. Sok minden miatt utáltam az MDF-es kormányzást, de ma már valóban nem vagyok egyedül azzal az állásponttal, hogy Antall József az egyik legérdekesebb karakter, akit a történelmi forduló előhozott. A rendszerváltás sokféle nagy balhéját a hosszú kommunista éra után – kölcsönök, adósságok, tulajdonváltás, kárpótlási ügyek – az Antall-kormánynak kellett elvinni.

Képzőművészeti érdeklődésem eleven maradt az évtizedek során. És valahogy ennek is lett a következménye, hogy az első nyugati utazásom során, Bécsben roppantul beleszeretettem a híres delfti festő, Vermeer A festőművészet címen emlegetett képébe. Ez az a kép, amelyen a festő háttal ül egy spanyolos ruhában egy festőállvány előtt, és tőle balra áll egy lány, aki egy trombitát meg egy könyvet tart a kezében. A terem plafonjáról csillár függeszkedik le, a háttérben egy térképet látsz, elől meg egy elhúzott függönyt. És a terem vagy a szoba fekete-fehér kockás. Annyira híres és rejtélyes ez a kép, hogy csupán ennek az elemezésével egy kisebb könyvtárnyi irodalom foglalkozik. És roppant érdekesnek mutatkozott, nem csupán festészettörténeti vonatkozásban, de a képeken mutatkozó élettér és tárgyak vonatkozásában is. Meg kellett tanulnom hozzá sok mindent a XII. századi németalföldi kultúrhistóriából és mentalitástörténetből, foglalkoznom kellett a kisebb mesterekkel is, hogy a képet el tudjam helyezni a korabeli világban, megtaláljam a kontextusát. És ez egy hallatlanul érdekes, lassú, több évig tartó folyamat volt. Közben pedig rengeteget néztem a képet, volt úgy hogy tükörből, megfordított alakzatban is. Külföldi utazásaimat úgy szerveztem, hogy minél több eredeti Vermeer-művet láthassak az európai múzeumokban. És amikor 83-ban elkezdtem írni ezt a könyvet, és nem volt a kiadására még szerződésem sem, különös, rám nemigen jellemző önhittséggel fogtam hozzá. Úgy éreztem, hogy bár nagyszerű angol, amerikai, francia írók, festők és művészettörténészek foglalkoztak ezzel a festménnyel és sok minden érdekes gondolatot vettek róla papírra, én mégis többet tudok szeretett képről, mint bárki a világon. Valamikor 84-ben befejeztem a kéziratot, és a könyv 87-ben a Corvinánál a Pantheon-sorozatban jelent meg Vermeer: A festőművészet címmel. A művészettörténeti szakma nemigen figyelt fel rá, de közben, úgy vettem észre, hogy lassú és csendes sikert aratott, igen megbecsült emberektől kaptam kitüntető észrevételeket. A könyv a kilencvenes évek elejére olyannyira elkelt, hogy sok könyvtárból is ellopkodták a példányokat, legalábbis úgy tudom. A pesti és pécsi egyetemi esztétikai tanszékeken szerepel a doktoranduszok esztétikai szakirodalmában. A Vermeer-stúdiumok történetéhez az is hozzátartozik, hogy amikor a Columbia Egyetemre mentem 85 szeptemberében, már fontos levelezőpartnereim voltak a legjelesebb amerikai Vermeer-kutatók. Az egyik a Yale Egyetemen, a másik Washingtonban működött. És akkor ott nagyon sok tartalmas, érdekes beszélgetést folytattam velük. A könyv magyar kéziratával persze nem tudtak mit kezdeni, de érzékelték, hogy a korszak ikonográfiai problémáiról eszmét lehet velem cserélni.

Az a Rembrandt-önarcképek könyve, amelyen most dolgozom, a Vermeer-esszéhez hasonló jellegű műnek ígérkezik. Valahogy a fordítottja, mert Vermeer mindig hátat fordít, nem mutatja az arcát, Rembrandt viszont mániákusan tanulmányozza a tükörben látott arcait. Ezzel a két nagy művésszel foglalkozni, meg ezeken a jelenségeken elmélyülten gondolkozni, érdekes és építő jelegű feladat.

Barátkozós ember vagyok. Sok ismerősöm, barátom van. Ha a számomra legtöbb súlyt jelentő embereket keresem, azokat, akik alapvetően befolyásoltak, akkor első helyre Mészöly Miklós kerül. A hatvanas években ismertem meg, évtizedeken át jóban voltam vele, laktam is náluk. Miklós tényleg eredetien és inspiratív módon gondolkodó volt, nagy írókarakter, markáns, nagyszabású valaki. A közöttünk lévő közel húsz év korkülönbségből következően nem véletlenül volt ebben a kapcsolatban valamilyen bátyi vagy atyai jelleg, de ez sose volt kimondva. Nagyon szerette a fiatalabbakat, Nádas, Esterházy is jártak hozzá, hozták a kézirataikat. Mint esszéista és kritikus is foglalkoztam az írásaival, elég sokszor írtam róla. Ez amúgy természetesen adódott is, a Saulustól kezdve. Háttérbe volt szorítva, talán nemcsak esztétikai okokból, hanem mert nagyon politikus alkat volt. Amikor bátornak kellett lenni, és ki kellett állni bizonyos ügyekben, akkor ő azt teljes erkölcsi bátorsággal tette. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után oly népszerű lett az alakja, hogy oly sokszor hallatta a hangját. 

Megyek tovább a névsoromon. Kenedi János. Nem is tudom felidézni, hogyan ismerkedtem meg Jancsival. Feltehetően akkor kerültem vele szorosabb baráti kapcsolatba – említettem már –, amikor az Új Könyveknél szerkesztő voltam, és ő, mint állástalan, az összes legális munka-forrásoktól eltiltott valaki, elég rendszeres járt be hozzánk, ahogy ő mondta a „recigyárba”. A hatvanas évek végétől közel is laktunk egymáshoz, én ott laktam a Móricz Zsigmond körtér környékén, Jancsi meg a Villányi úton. Nem volt ez mélyebb barátság, de őszintén jóban voltunk, sokszor fölmentem hozzá, vonzott a radikalizmusa, a mély műveltsége. Amikor a Profil című összeállítást szerkesztette, megtisztelő volt számomra, hogy Mészölyről szóló tanulmányomat belevette. Jancsi padlástéri lakásában – akár kettesben voltunk, akár mások társaságában – mindig eleven, felvillanyozó volt a szellemi légkör. Akkoriban Jancsóval foglalkozott, sajtótörténettel, Szabó Zoltánnal, Bibót szerkesztett. Jancsival egy közös baráti vonzalmunk is összekötött: ő is odaadó híve volt Szűcs Jenőnek, akivel a hatvanas évek elejétől voltam baráti kapcsolatban. Szűcsöt a felesége révén ismertem meg, ő évfolyamtársam és kollégám volt. Hallatlan érdekes egyéniség, kevés beszédű, de remek judíciummal megáldott ember volt, amikor megszólalt, mondataiban mindig rejtőzött valami mély szellemi tartalom. Tulajdonképpen remek humora is volt, óriásiakat tudott kacagni. Jenőékhöz elég rendszeresen jártam, és a nemzeti kérdésről szóló munkáit éppoly nagy lelkesedéssel olvastam, mint az Árpádokról írt műveit.

Mint említettem, bizonyos szamizdat kiadványokban én is a szerzők közé tartoztam. Részt vettem például a Napló című, három példányban születő és a szerzők között meghatározott menetrend szerint körbejáró szamizdat formáció szerzői forgalmában. Emlékszem, a nálam lévő dossziékat Balassa Péternek kellett átadnom, akit így ismertem meg, s akivel később több évig tartó barátságom alakult ki, amely a sok-sok beszélgetés során tényleges férfibarátsággá, mély szellemi-emberi kontaktussá vált. Engem ő munkára inspirált és sok ösztönzést adott: a szemléletünk, az ízlés-ítéleteink igen közel álltak akkoriban egymáshoz. Aztán valami félreértés, félremagyarázás folytán a nyolcvanas évek közepén zátonyra futott a kapcsolatunk. Nem szakadtak meg véglegesen a szálak, csak elvékonyodnak. Ő aztán az évtized végére a magyar szellemi élet meghatározó gondolkodója lett. Valahogy túljutottunk ezen a krízisen, bár a barátság nem tért vissza arra a pályára, ahol megszakadt. Egy Nádas és Esterházy „nagy könyveiről” szóló JAK-sorozatban megjelent tanulmánykötetet állított össze, a Diptichont, tőlem is kért írást.

Barátaim sorát Marno Jánossal szeretném lezárni, a neves költővel. Félig-meddig közös underground irodalmi körökben ismerkedtem meg Erdély Miklóssal, Rácz Péterrel, Tábor Ádámmal… Ennek a kapcsolati hálónak a rajzolatát még azzal egészíteném ki, hogy miután Radics Viktóriát a nyolcvanas évek közepén Újvidéken megismertem és kettőnk között szerelem, majd házasság alakult ki, közel kerültem a baráti köréhez is. Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Balázs Attila, Kalapáti Ferenc, Szügyi Zoltán, Sebők Zoltán alkották azt az Új Symposion-generációt, amely Jugoszláviában tudatosan választotta az ellenzéki, radikális irodalmi szerepet. Hidegre is tették őket, ellehetetlenítve az egzisztenciájukat. Viktóriának ezek a barátai nálunk is sokszor megfordultak, amikor Pestre jöttek. Sokan itt is aludtak, beszélgettünk sokat. A sors különleges ajándékának tartom, hogy ezt az akkor még a háború előtti miloševići Jugoszláviában élő nagyon radikális, tiszta gondolkodású, bátor értelmiségi, irodalmár embereket megismerhettem. Máig is felettébb jóban vagyok velük. Ismeretségi horizontom ezzel egy olyan irányba nyílt meg, amiről korábban is voltak olvasói ismereteim. A kilencvenes évek elején szép lassan átszöktek, átköltöztek Magyarországra, menekülve katonaság elől, menekítve gyerekeiket, családjukat.

(Részlet az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára 2005-ben készült életútinterjúból. Interjúkészítő Keller Márkus. A teljes életútinterjú az 1956-os Intézet Oral History Archívumban kutatható. www.rev.hu)