Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Ferenc Kőszeg (* 1939)

• 1939 született Budapesten

• 1943 apja munkaszolgálatban meghalt

• 1945 anyjával bujkált a zsidóüldözéskor

• 1957 érettségizett

• 1962 diploma ELTE latin–magyar szak

• 1963–75 a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője

• hetvenes évek kapcsolatba került a demokratikus ellenzékkel

• 1975– Európa Könyvkiadó szerkesztője

• 1979 aláírta a Charta 77-et, elbocsátották munkahelyéről

• 1981- a Beszélő szerkesztője

• 1988 az SZDSZ alapító tagja

• 1989 a Magyar Helsinki Bizottság egyik alapítója

• 1990–98 országgyűlési képviselő

• 1990–94 Beszélő főszerkesztője

• 1994–2007 a Magyar Helsinki Bizottság ügyvezető igazgatója, majd elnöke

• 2002 Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje

Kőszeg Ferenc

Meghosszabbított kamaszkor volt

(Részlet az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára készült életútinterjúból. Interjúkészítő Murányi Gábor)

Murányi Gábor: Számos nyilatkozatodban úgy fogalmaztál, hogy a te életedben az ellenzékiség szempontjából a fordulópontot az hozta el, hogy Bence György albérlőként beköltözött a cselédszobába. A történetet szeretném itt visszaidézve meghallgatni.

Kőszeg Ferenc: A magánéleti részével kell kezdenem. 1970 nyarán különváltam Kurcz Ágitól, elköltözött, egyedül maradtam ebben a nagy lakásban. Kenedi Jancsi, akit régen ismertem, azzal jelentkezett, hogy mi lenne, ha ő meg a barátja kivenné a cselédszobát dolgozószobának. […] Feljöttek bemutatkozni. Akkor már tudtam, hogy Bence központi figurája a neomarxista körnek, ő meg nyilván Keneditől olyan tájékoztatást kapott, hogy én polgári gondolkodású vagyok, de rendes. Rettentő diplomatikus beszélgetést folytattunk – Bence elég agresszív tudott lenni, ha valakivel vitába keveredett, de ezúttal nagyon visszafogta magát. A megállapodásnak az volt a lényege, hogy nem laknak itt, csak dolgozni járnak ide. Kenedi nem nagyon sűrűn, Bence azonban rendszeresen jött, és itt dolgozott. Bence akkor abszolút központja volt az egykori Márkus-szemináriumnak, tehát sorra jöttek ide a barátai. Ludassy Mari, Kovács András, Babarczy László… nagyon sokan. Néhány hét alatt megismerkedtem személyesen az egész társasággal. […] Aztán a dolog – nem olyan nagyon soká – átalakult, mert Bence összejött a Kardos Pannival, akit aztán feleségül is vett, és attól kezdve itt laktak mind a ketten.

Két dolog érdekes ebből a kezdeti korszakból, és ez már hozzátartozik a politikatörténethez. Az egyik a freskó, voltaképpen secco, azaz száraz falra festett mű, a levédési eljárása éppen most kezdődött el. Kemény György abban az időben váltott ki szenzációt, akkor csinálta a nagyon erotikus, nagyon hatásos fürdőruhát reklámozó plakátjait. Kenedi Jancsi felvetette, mi lenne, ha Kemény Gyuri kifestené a szobát. Miért ne? 1970 őszén kezdődött a festés, minden szombaton este idejött egy csomó ember, olyan volt, mint a Huckleberry Finnben a kerítés meszelése, mindenki igyekezett, hogy dolgozhasson. Kollektív döntés született, hogy mi kerüljön a falra, Kemény Gyuri megrajzolta a kontúrokat, kikeverte a színt, utána a kikevert színt ecsettel föl lehetett vinni a falra, a plafonig. Ez persze nem csekély zajjal járt, mert az udvar rettentő visszhangos. Úgy hogy többször kihívták a rendőrséget, meg is jelentek; de nem jöttek be, csak figyelmeztettek, hogy csendháborítást követünk el.

M. G.: És kik voltak a munkások?

K. F.: Tulajdonképpen a Lukács-óvoda tagjai.

M. G.: Név szerint kik voltak az alkotótársak?

K. F.: Hát…

M. G.: Akkor úgy kérdezem: Bence benne volt?

K. F.: Persze.

M. G.: Te benne voltál?

K. F.: Bence volt a házigazda, és Bence volt a főember. Akire emlékszem, Pór Péter volt itt egyszer-kétszer, az biztos, Háy Ági volt itt többször is, Ludassyra is emlékszem.

M. G.: Te magad?

K. F.: Én is mindig itt voltam, persze. Nem mindig ugyanazok jöttek, de nyolc–tíz ember általában itt volt esténként.

M. G.: S mennyi ideig tartott ez?

K. F.: Áprilisig. Április 26-án van a születésnapom. Nem tudom pontosan, de talán április utolsó szombatján volt az avató buli. Ezeken a születésnapi bulikon általában sokan voltak, de annyian sosem, mint ezen az avatáson. Körülbelül háromszázan lehettek itt a lakásban. […] Kemény bemutatott egy happeninget: lefeküdt egy ezüstpapírra, ráterítettek egy másik papírt, és az egészet lefújták valami szürke fémszínű valamivel. Ez azt jelképezte, hogy a művész beleolvad, belevész a művébe. Reggel Kemény azzal ment el, hogy a jövő héten, tehát 1971. május elején eljön, és „ledokumentálom az egészet” – mondta. Találkoztam vele olykor-olykor, de ezt a ledokumentálást 2003-ban hajtotta végre. Tehát harminckét évet késett, amiért azért nagyon kár, mert a secco sok része tönkrement.

M. G.: És mi volt az elmaradásának az oka?

K. F.: Azt nem tudom. Valahogy befejezettnek tekintette, és lezárta magában. Amikor gyűjteményes kiállítása volt, akkor se jött. Pedig amióta, 2003 körül, Földes András írt róla a Magyar Hírlapban – ez volt az első felidézése a dolognak –, attól kezdve ez egyre inkább úgy szerepel, mint Kemény életművének az egyik legjelentősebb darabja. Na, erről majd még beszélnék, van mit róla mondani. De van egy másik szál, aminek meghatározó jelentősége volt a történetben: az Évával való megismerkedés és kapcsolat kiépülése. Fekete Évát is Kenedi révén ismertem meg. Éva akkor került a Magvetőhöz, méghozzá a világirodalmi csoporthoz német-angol szerkesztőnek, kiadható műveket keresett. Korábban, még Ágival együtt fordítottuk Alfred Anderschnek A végső ok: Zanzibár című nagyon jó könyvét; szerencsétlen módon a Kozmosz Könyvek sorozatban jelent meg, csekély volta visszhangja, pedig jelentős regény. Írtam is Anderschről a Tiszatájban, több könyve megvolt, és felvetődött, hogy egy másik könyvét a Magvető kiadhatná. Kenedi azt mondta Évának, keressen meg, kölcsön tudom neki adni a Die Rote, A vöröshajú című regényt. Bejött a Szépirodalmiba, odaadtam neki a könyvet aztán hosszú ideig beszélgettünk. Ez valamikor 1970 nyarán történt. Előtte Erdélyben voltam két vagy három hétig, amikor elmentem, Ági azt mondta, hogy valószínűleg az alatt, amíg nem vagyok itthon, el fog költözni. Ebben maradtunk, valóban elköltözött. (Csak zárójelben, nem tartozik ehhez a történethez: amikor megjöttem, megkeresett, és azt mondta, most már belátja, tévedés volt az elköltözés, visszajönne. Akkor azt mondtam, ha már elköltözött, maradjunk így. Ezzel véget ért a házasságunk, bár a válásra egy-két évvel később került sor.) [… ] Szóval volt egy hosszú beszélgetés Évával, kiderült, hogy találkoztunk már egyszer. A mátyásföldi gimnáziumban tanított, én pedig, mint könyvkiadói propagandista, 1967–1968 táján egy úgynevezett rendhagyó irodalomórán vettem részt. Csernus Mariann mondott verseket. Ott ismerkedtem meg Évával. De nem emlékeztem rá.

M. G.: És ő se nagyon?

K. F.: De, ő emlékezett. Egy idő után, miután nem jelentkezett a könyvvel, fölhívtam, megbeszéltük, hogy visszahozza. Eljött ide, beszélgettünk – és ez már a freskókészítés kezdeti ideje volt –, hívtam, hogy jöjjön ide szombat este.

M. G.: Jött festeni.

K. F.: Jött festeni. Éva is benne volt a Márkus-szemináriumban, de kimaradt ebből a társaságból. Az első férje, Kárpáti Zoli szociológus, a gimnáziumban Fehér Ferenc tanítványa volt, Fehér akkor a csepeli gimnáziumban tanított magyart. Kárpáti az ő osztályába járt, és ez a kapcsolat megmaradt a későbbiekben is, így a Fehér köréhez tartozott. Akkoriban a Lukács-iskola és a Lukács-óvoda, azaz Fehér és Bence szakított egymással. Mind a ketten összeférhetetlen természetűek voltak. Bence azt mondta, aki Fehérrel jóban van, az vele nem lehet jóban – és viszont. Vagy-vagy. Éva Kárpáti révén a Fehér-társasághoz került, holott az egyetemi évfolyamtársai, barátai inkább Bence társaságába tartoztak. Pap Marival meg másokkal is ebből a társaságból nagyon jóban volt az egyetemen, ide vonzódott, ebben a társaságban érezte magát otthonosan, úgyhogy a festés nagyon jó alkalom volt számára, hogy újra kapcsolatba lépjen ezekkel az emberekkel. Annak idején sokszor mondtam is Évának, hogy a házasságunk annak köszönhető, hogy jóban akartál lenni Bencével. Mindig kinevetett meg bosszankodott, amikor ezt mondtam, de az biztos, hogy nagyon örült a visszatérésnek. Ez a dolog egyik szintje.

A másik szintje az, hogy mikor az egyetemen a Márkus-szeminárium megszűnt, és ezek az emberek már nem is voltak egyetemisták, de ha azok lettek volna, akkor se járhattak volna Márkushoz. A Márkus-szeminárium nagy korszaka 1963-tól 1965-ig tartott; ekkor Márkus Ford-ösztöndíjjal kiment Amerikába, a hazatérése után már nem tartott szemináriumot az ELTÉ-n. 1968-ban megkezdődött a visszarendeződés. Bence meg elhatározta, hogy szervez egy lakásszemináriumot a Márkus-szeminárium folytatásaként. Ez Deutsch Péter [ekkor már Donáth Péter] és Gáspár Zsuzsa Attila úti lakásában szerveződött meg, és azt lehet mondani, hogy illegális volt. Ez talán túlzás, mert nem lehetett illegális, elég sokan jártak oda, de azért az ki volt kötve, hogy olyannal, aki nem jár oda, ne beszéljünk arról, hogy ez létezik. És az, hogy Bencében és ebben a társaságban kialakult egy bizalom irántam, annak az volt a jele, hogy meghívtak ide. Ez nagy szó volt, mert egyébként mindenki ebből a szoros társaságból jött, az egyetemen kialakult kapcsolatrendszer alapján; és engem egy kicsit olyan érdekes figuraként fogadtak: már idősebb is, meg nem tartozott ahhoz a társasághoz, meg nem mondja magát marxistának stb., de szót lehet érteni vele. És nem ellenséges velük, meg ezzel az egész neo-marxista gondolkodásmóddal. Egyszóval nagy megtiszteltetés volt, hogy meghívtak. De szigorúan vállalni kellett azt a tilalmat, hogy nem beszélek a dologról olyannal, aki nem tagja a szemináriumnak.

M. G.: Tehát ettől volt úgymond zártkörű ez a szeminárium.

K. F.: Igen.

M. G.: S ez úgy volt, hogy kvázi megeskettek, vagy hogy…?

K. F.: Nem, nem… Egyszerűen azt mondták, hogy erről nem kell mással beszélni. Egyébként teljesen jogos volt, végül is a regnum marianumosok, akiket becsuktak, azok se csináltak mást: összejöttek, és teológiai kérdésekről beszéltek. Ilyen szempontból ez még rosszabb volt, mert mi politikai kérdésekről, ha nem is napi politikai kérdésekről, de teoretikus politikai kérdésekről beszélgettünk. Azért érdekes, hogy mire emlékszem ebből, majd mondom mindjárt, de az összes szereplő Éva közeli ismerőse volt. […] És az volt az érdekesség ebben a dologban, hogy Éva emlegette – ez az ismeretségünknek eléggé a kezdetén volt –, hogy kivel van jóban, ki a barátnője, kivel milyen kapcsolatban van, én pedig mondtam, hogy ismerem. Éva meg csodálkozott, hogy honnan? Erre mindig azt mondtam, hogy járnak föl Bencéhez. Pontosan ugyanaz volt a kérdése, ami neked, hogy attól, hogy eljönnek a Bencéhez, hogy lettem én velük ilyen jóban, hogy ennyi mindent tudok róluk? De nem mondhattam meg, hogy járunk a szemináriumra, mert Éva nem volt ide meghívva. Amikor aztán bejelentette Kárpáti Zolinak, hogy el akar válni, és kvázi ide költözött, szóval amikor folyamatossá vált a kapcsolatunk…

M. G.: Ez viszonylag gyorsan alakult át?

K. F.: Ez viszonylag gyorsan alakult, igen. 1970 decemberében ezzel a társasággal mentünk Visegrádra, valami turistaházba, szilveszterezni. Akkor már mint egy pár mentünk oda. Tehát valamikor az év vége felé oldotta fel Bence a tilalmat, és úgy tekintette, hogy ezzel a párcserével Éva kiszakadt Fehér köréből és jöhet a szemináriumba.

M. G.: Ez milyen gyakori volt?

K. F.: Hú…

M. G.: Heti-kétheti?

K. F.: Azt nem tudom megmondani, hogy heti – azt hiszem, kétheti volt. De lehet, hogy heti. Szóval tulajdonképpen sajnálatos módon nagyon kevéssé emlékszem a témákra, csak egy-két témára emlékszem. Az egyik, ami több alkalommal szóba került, az a forradalmi terror volt. Forradalmi helyzetben át lehet-e lépni az alkotmányos és jogi korlátokat? Tehát hogy az erőszakot mennyire lehet…

M. G.: Állami szintre emelni.

K. F.: Nem csak állami. Hogy a forradalmárok mennyiben alkalmazhatnak erőszakot? Illetve maga a forradalom erőszakos dolog. Hogyan viszonyulnak egymáshoz a forradalom céljai és a humanitás eszménye?

Visszatérő dolog volt, hogy a bajor tanácsköztársaság idején, amikor az ellenforradalmárok támadták Münchent, a bajor tanácsköztársaság egyik vezetője nem engedélyezte a tüzérség bevetését, mert azt mondta, hogy az civil lakosok halálát jelentené. És el is bukott a tanácsköztársaság elég hamar… Meg például a kínzás fogalmáról volt szó. Miközben arról, hogy a forradalom meg a forradalmi erőszak vállalható-e, nem nagyon volt vita. Tehát abban egyetértés volt, hogy egyes változások időnként forradalmi úton, és csak forradalmi úton mehetnek végbe. De hogy ennek a forradalomnak mennyiben vannak humanitárius és jogi korlátai – erről voltak nagyon érdekes viták. Arra már nem emlékszem, hogy mire jutottunk, de érdekes volt abban a helyzetben erről vitatkozni, mert a marxizmus akkor nem ezt jelentette. Volt a nagy októberi forradalom, egyébként pedig a mindennapok forradalmisága, ami azt jelentette, hogy az ember engedelmeskedik a főnökének.

M. G.: És általában Bence vitte a szót?

K. F.: Mindig volt egy-egy előadó, de eléggé dominált Bence. Egyszer, amikor valahol külföldön volt, akkor Kis Jancsi helyettesítette. De akkor még Jancsi Bence mellett a második szám volt. Meg szó volt azokról a témákról, amikkel a Bence-Kis szerzőpáros akkoriban foglalkozott. Kis Jancsi írt egy tanulmányt az Új Írásban [Rejtett forradalom. Franciaország május előtt és után. 1969. március] jelent meg – André Gorznak a művéről [Stratégie ouvrière et néocapitalisme 1964. A munkásosztály stratégiája és a neokapitalizmus]. Ebben az új, modern világban nem a marxi elképzelések szerinti, a legdurvább munkát végző proletariátus kerül leginkább szembe a kapitalizmussal, hanem az a szakértelmiség, amelynek a kibontakozási lehetőségeit korlátozza a piactól való függés. Gorz szerint az 1968-as mozgalom elsődlegesen nem a hagyományos értelemben vett munkásosztály mozgalma, hanem a diákok és a bizonyos fokig a munkásarisztokrácia mozgalma volt. Ebből csináltak egy nagy elméletet, hogy az új forradalmi osztály az nem a klasszikus, hanem az új proletariátus. Ezt ismertette János, úgy, mint a marxizmus új perspektíváját. Meg arról volt szó, hogy mennyiben szüntethető meg a munka elidegenedettsége, tehát hogy elképzelhető egy olyan termelési szisztéma, ahol megvalósul a marxi elképzelés, hogy a társult termelők közösen elhatározzák, hogy mit kell termelni, és nem a piacnak kiszolgáltatva termelnek, hanem az értelmes, közös döntésnek megfelelően. Már akkor is szkeptikus nézeteket vallottak ezzel kapcsolatban. Ebben az időben – tehát amikor ez a szeminárium folyt – írta Márkus, Kis és Bence a Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?című nagy művet, és a szeminárium tematikája valamennyire igazodott azokhoz a problémákhoz, amelyekkel munka közben találkoztak.

M. G.: Mennyien voltatok ezeken a zártkörű szemináriumokon?

K. F.: Hát olyan tizenöt–húsz fő volt. Karádi Éva ott volt rendszeresen, Babarczy, Vajda Ági is járt, azt hiszem, Ludassy Mari, Erdélyi Ági, Hamburger Misi, Timár Árpi, Lakatos András. Az elején még járt Bertalan László, tartott egy felejthetetlen előadást. Az előadás témája nagyon sokszor valamilyen jelentős, új, magyarul nem hozzáférhető könyv ismertetése volt. Akkoriban jelent meg egy könyv a latin-amerikai, talán a brazil gazdaságról, ezt ismertette Bertalan Laci. Arról szólt, hogy a latin-amerikai gazdasági modell mennyiben tér el a Marx által leírt kapitalizmustól. És hogy egyáltalán hogyan lehetséges ilyen eltérés. Én az Enzensberger szerkesztette Kursbuch, egy számáról beszéltem. A Kursbuch [így hívják a vasúti menetrendet] 68-as szellemű, baloldali folyóirat volt. Hans-Magnus Enzensberger ellátogatott Kubába, és írt egy szatirikus riportot arról, hogy mennyire nincs köze a kubai kommunizmusnak a marxi elképzelésekhez. Ugye volt Guevara, ennek kapcsán volt a nyugat-európai újbaloldalban egy olyan, hogy a Szovjetunió az nem jó, elbürokratizálódott, de Kína és Kuba, azok a rendes, virtigli, a marxi elképzeléseknek megfelelő országok. A Kursbuchnak ezt a számát én ismertettem.

M. G.: S mennyire voltak ezekről viták? Olyan értelemben, hogy mennyire voltak ezekről ideológiai viták? Amit te mondtál, függetlenül attól, hogy kilógtál ebből a sorból, ez inkább ismeretterjesztésnek, tehát újinformáció-adásnak látszik.

K. F.: Voltak viták. Például ismertette valaki, akkor jelent meg, illetve akkor vált elérhetővé a Római Klubnak az első jelentése, arról, hogy részint az energiaforrások korlát nélküli felhasználása, részint a környezetszennyezés katasztrofális következményekhez fog vezetni. Akkor ezt nagyon gúnyos szkepszis fogadta. Voltaképpen a töretlen fejlődés szempontjából a jelentés alapvetően szemben állt az egész marxi világképpel, a vitázók akkor ezen gúnyolódtak, hogy ez hülyeség. Endreffy Zoli, aki szintén állandó résztvevő volt, már akkor is környezetvédő, tehát nagyon sok tekintetben szemben állt az egész elmélettel, eléggé felháborodva tiltakozott: miért kell ezen röhögni? Ezek nagyon komoly dolgok. Szóval e körül volt vita.

Egy másik vita személyi volt, de nagyon jellemző. Kovács András felvetette, hívjuk meg Szabó Mikit a szemináriumra. Erről Bence hallani sem akart. Bence ragaszkodott ahhoz, hogy ez az alom, amely az egyetemen kialakult, maradjon homogén. Ha neki van egy személyes liblingje, mint én, akkor azt behozza, de hogy ez ne… Végül kivételesen nem sikerült keresztülvinnie az akaratát, Szabó Mikit meghívták. Az ő felvezetésével Bibó zsidókérdés-tanulmányáról, meg egyáltalán a zsidókérdésről volt több alkalommal is beszélgetés.

M. G.: Ez az első alkalom, amit most említesz, ahol úgymond belügyekről, vagy nem külhoni kérdésekről esett szó. Volt más is? Vagy ez volt a jellemző, amit te most mondasz, arányaiban is?

K. F.: Azt hiszem, arányaiban ez volt. Tehát általános kérdésekről volt szó, nem annyira magyarországi kérdésekről; inkább társadalomtudományi és filozófiai volt, mint történeti. A történeti szempontot Szabó Miki hozta be. Arra emlékszem, hogy arról beszélt, hogy az ipari és kereskedelmi tőke mennyire volt zsidó kézben. És azt mondta, hogy számos statisztikai adatból lehetett tudni, elég pontos számok léteznek erről, hogy a kisvállalkozási tőkének, nem tudom, ötvennyolc százaléka volt zsidó tulajdonban, a középvállalkozásnak nyolcvanhárom százaléka és a nagyvállalatoknak a kilencvenhat százaléka. És akkor emlékszem, Bence erre azt mondta, csoda, hogy csak akkora volt az antiszemitizmus, amekkora volt. Szóval, hogy a magyar kapitalizmus tényleg jelentős mértékben azonosult a zsidó kapitalizmussal. Sokkal inkább, mint Németországban.

M. G.: Na most ti eljártatok az Attila útra. […] Ez mennyi ideig tartott ott? Egy év? Kettő?

K. F.: Egy évnél tovább. Utána a következő szeminárium már itt volt. Az nem politikai szeminárium volt, és ennek következtében nem is volt annyira bizalmas, hanem esztétikai. Fodor Géza volt a szervezője és a vezetője. Ez 1972–1973 körül volt. Nagyjából 1974-ig tartott ez a fajta társadalmi élet. 1974-ben Éva már terhes volt, 1975-ben megszületett Fanni, megváltozott az élet…

M. G.: A nagy idevándorlás. Fodor Géza esztétikai szemináriuma már itt volt.

K. F.: Itt volt, igen.

M. G.: A tárgykörön túl a hallgatóság is népesebb volt?

K. F.: Igen. Ide szabadon lehetett hívni embereket.

M. G.: És az mennyi volt? Harminc-negyven?

K. F.: Hát olyan harminc… Itt a szobában ültek matracokon, nagy körben.

M. G.: És ez mennyi ideig tartott? Ez húzódott el 1974-ig?

K. F.: Igen, körülbelül két évig.

M. G.: És ott te mire emlékszel? Mennyire fedte le a két kör egymást? Tehát az esztétikai szeminárium, illetve a Bence-féle szeminárium?

K. F.: Olyan hetven–nyolcvan százalékban azonos volt. Egy-két ember kiesett, mert Bertalan Lacival például Bence összeveszett. De Bence mindenkivel összeveszett, szóval Bence egész életművét ez jellemzi, ráadásul olyan elvi okokból, amelyek többnyire tökéletesen hamisak voltak. Márkussal is összeveszett.

M. G.: Meg Kis Jánossal.

K. F.: Igen, a legvégén. És én azt gondolom, Bertalan Lacit kezdték azzal vádolni, hogy antiszemita. Nem tudom biztosan. Pedig nagy barátság volt. Sőt, Bence első írásait Bertalan Lacival közösen írta. Úgy jelent meg: Bence–Bertalan, mert az ábécében ez volt; Éva mesélte, hogy mikor az első cikk megjelent, Bence–Bertalan, akkor azt hitte, hogy ez egy név.

M. G.: Kikkel bővült a kör? Mert azért a 70-80 százaléka azonos volt, az csak azt jelenti, hogy a tizenötből mondjuk tizenketten azonosak voltak.

K. F.: Sokkal fluktuálóbb volt, nagyon sok volt az alkalmi vendég. Mondjuk, aki fontos szereplője lett ennek a körnek, az Pór Péter, aki akkoriban kapcsolódott be teljesen, ő is elég távol állt a marxizmustól-lukácsizmustól, de azért elég szoros kapcsolata alakult ki ezzel a körrel. Egy-két alkalommal itt volt Spiró György is, Kiss Irén…

M. G.: Költőnő.

K. F.: Költő meg író. Spirónak volt a tanítványa és lelkes híve. És Spirónak a Kerengő című regényében is le van írva ez a szeminárium, és ennek a nőnek a könyvében is le van írva. De ott úgy van leírva, hogy a Spirónak megfelelő figura az egyetlen, aki kimagaslik, és egyébként mindenki hülyeségeket beszél, és nem értik meg a Spiró géniuszát. Elhívtam Márványi Juditot, aki a Szépirodalminál volt kollégám, meg el is hozta – még szinte gyerekként – Pétert. […] Meg elhívtam az ősrégi barátnőmet, Szemző Mariont, aki nem irodalmár, de rettentő okos és szellemes nő, most is, s akit szintén nagyon megszerettek, annak ellenére, hogy nem tartozott bele ebbe a körbe.

M. G.: Itt Fodor Géza vitte a prímet?

K. F.: Igen.

M. G.: Vagy egyértelműen az ő előadássorozata volt?

K. F.: Nem, nem… Itt ugyancsak különböző előadásokat tartottak a szereplők, és ezek közül némelyik nagyon jó és emlékezetes volt. Volt, amelyik meg is jelent belőle. Többen beszéltek, József Attila Eszméletéről. Fodor Géza tartott egy előadást. Szerintem ma is a legfontosabb tanulmány az Eszméletről az övé. Ezt a verset nem tudták értelmezni. Nemes Nagy Ágnes egy nagyon szép dolgozatot írt róla a Miért szép?-be, de látszik, hogy egyáltalán nem tudja koherensen értelmezni a verset. Az írás arról szól, hogy nem lehet koherensen értelmezni. És Gézának volt egy nagyon meggyőző írása arról, hogy a vers igenis koherens, és ezt a legmagasabb szinten fogalmazza meg. Azért látszik inkoherensnek, mert antinómiákat – hogy ezzel a lukácsista szóval éljek – fogalmaz meg, de művészileg koherensen. Ezt odaadta Szabolcsinak annak idején, és Szabolcsi azt mondta, hogy őt megrendítette. Pór Péter tartott ugyancsak előadást az Eszméletről, és ha jól emlékszem, Várady Szabolcs. S ez a három írás együtt jelent meg, azt hiszem, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak volt egy Műhelytanulmányok kiadványa, és abban. [A három tanulmány az Irodalomtörténeti Közlemények 1975. évi I. számában jelent meg a Vita rovatban.] Akkor még nem ért el nagyon széles nyilvánosságot, de megjelent. Ami nem jelent meg, és nem is maradt meg belőle semmi, az Lakatos Andrisnak a Mester és Margaritáról tartott fantasztikusan érdekes előadása volt, nagyon nagy sikere is volt ebben a körben. Lakatos Andris egy teljesen nyomdakész szöveget adott elő, szabadon, tényleg, csak le kellett volna írni, de ezt nem tette meg. Rettentő nagy kár. Emlékezetes volt még Pór Péter előadása: Babits Zsoltár férfihangra című versét elemezte. Ez nagyon katolikus, teologikus, vallásos vers. Pór Péterben volt egy vonzalom a neokatolikus szellemiség iránt… Egyébként gyönyörű vers. Babits egyik legszebb verse, gondolatilag is egészen erőteljes. Szóval Péter úgy beszélt róla, mint nagy versről: a vers nagysága nem választható el a hívő mondanivalótól. Tehát vallásos vers, és mint vallásos vers, igen jelentős. Hát erre nem volt fogékony a közönség, rettentően nekimentek, hogy micsoda hülyeségeket beszél. Elég igazságtalan volt. De azért az is benne volt, hogy Pór nem tartozott ebbe a társaságba. És hiába volt mindenkivel jóban, hiába került bele, hiába ismerték előbb, hiába volt nagyon felkészült, okos ember, de azért mégis más kutya kölyke. Babarczy, azt hiszem, a Szecsuáni jólélekről tartott előadást. Én is tartottam előadást, kettőt is, egyet Kafkáról, egyet Pilinszkyről, az én emlékezetem szerint egyik sem sikerült igazán jól – de mindegy.

M. G.: Babarczynál tartunk. Szecsuáninál.

K. F.: Nem tudom igazán megmondani, hogy mi volt. Sőt, nekem úgy rémlik, mint hogyha Babarczy a Száz év magányról beszélt volna. De Lakatos Andrissal beszélgettünk tavaly vagy tavaly előtt, és ő azt mondta, hogy rosszul emlékszem, Babarczy a Szecsuániról beszélt, ami mondjuk evidens is, hogy színházi ember színműről beszéljen, de valaki biztosan beszélt aMester és Margaritáról [a Száz év magányról].

M. G.: A Mester és Margaritáról Lakatos beszélt…

K. F.: Igen, ez egyértelmű, a Margaritáról Lakatos beszélt. Az volt a kulcsmondata, hogy a feltámadás elmarad. Ez az, amit Bulgakov nem fogad el. Tehát a gonosz a könyvben az, aki kételkedik a feltámadásban. És az egész könyv erre épül, hogy igenis van feltámadás.

M. G.: Van egy kör, amelyik kikerült az egyetemről, mindenki dolgozik, műveket írnak, és ezen a szemináriumon beszélnek, beszélgetnek. Ti mivel „indokoltátok” magatok, hogy ilyen önképzőkörben együtt legyetek? És az önképzőkört nagyon nem lebecsülően szeretném, hanem sőt. Milyen igényből fakadt ez? A társadalmi nyilvánosságban nem beszélhető dolgokról, a baráti kör szorosabbra fűzésére...

K. F.: Igen, ez egy nagyon fontos kérdés, több szinten lehet rá válaszolni. Az egyik biztosan az, hogy mindenkiben volt rá igény, hogy úgy beszéljen kérdésekről, hogy nincs tekintettel a politikai-cenzurális korlátokra. És azt hiszem, abban mindenki egyetértett, jó, hogy ilyen lehetőség van, még akkor is, ha ugyanazok az emberek többnyire publikáltak az első nyilvánosságban is. Nagyon felszabadító volt, hogy ebben a körben nem kellett ilyen szempontoknak megfelelni. Még egyet elfelejtettem Pilinszkyvel kapcsolatban. Amit én mondtam, nem volt olyan izgalmas, ellenben korreferensként Vidrányi Kati beszélt arról, hogy Pilinszky vallásossága mennyire kapcsolódik az ortodox keresztény vallásossághoz. És az lenyűgöző volt. Nem tudom a részleteket felidézni, de mindenki tátott szájjal hallgatta, hogy mennyire evidens, hogy Pilinszky kereszténysége a katolicizmus mellett erősen a pravoszlávból táplálkozik, a Dosztojevszkij-féle… Nyilvánvalóan, hogy ez se nagyon lett volna elmondható a Kortársban vagy az Új Írásban.

A másik, hogy visszatérjek a kérdésedhez, az a törekvés, hogy folytatni kell azt az együttlétet, ami a Márkus-szemináriumban nemcsak egyetemi szemináriumot, hanem egy szellemi közösségnek a létrejöttét is jelentette. A résztvevők mind az átlagértelmiség fölött álló szellemi kapacitású emberek voltak – majdnem mind. Akik akkoriban, 1973 előtt semmiképpen sem voltak mellőzöttnek mondhatók, de azért bizonyos joggal érezhették, hogy a hierarchiában felettük állók sokkal tudatlanabbak és korszerűtlenebbek náluk. Örök dilemmája a felnövekvő nemzedéknek, hogy a vén hülyék ott vannak a fejük fölött. De ebben az esetben ez igazabb volt, mint általában, mert a felettük lévők és nagyobb hatalommal rendelkezők tényleg még egy sokkal zártabb korszaknak a kreatúrái voltak. Ez is része volt ennek az összetartozás-igénynek. És ez aztán együtt járt azzal a jelenséggel, amit Kis Jancsi úgy fogalmazott meg, hogy ez meghosszabbított kamaszkor volt. Szóval, hogy nem kellett igazán felnőtté válni, mert azok a dolgok, amik a felnőttséghez hozzátartoznak, a társadalmi karrier, a társadalmi előrejutás stb., ezek kikapcsolódtak. Ebben a körben sem volt szempont. Senkit nem érdekelt, hogy valaki munkatárs vagy főmunkatárs, vagy tett-e kandidátusi vizsgát, vagy nem. […]

M. G.: Mikor derült ki számotokra, hogy a belügy felfigyelt rátok?

K. F.: Kezdettől fogva benne volt az ember tudatában, hogy ez ebben az állami és politikai közegben…

M. G.: Illegális tevékenység.

K. F.: …ha nem is illegális, mindenesetre deviáns tevékenység. Emlékszem, amikor először mentem Gáspár Zsuzsiékhoz az Attila útra, a kapu alatt az jutott eszembe, hogy én évek óta szerettem volna szerkesztő lenni, és most hogy kineveztek, nem vállalok-e el túlzott kockázatot azzal, hogy ebben részt veszek. Ez csak egy…

M. G.: Kósza gondolat volt?

K. F.: Persze. Emlékszem, hogy voltak házi feladatok. Például, hogy a következő találkozóra olvassunk el valamilyen marxi szöveget. A Szépirodalmi Könyvkiadó könyvtárában természetesen megvoltak a Marx-művek, én kivettem és elolvastam, ami a házi feladat volt. Domokos Matyi meglátta az asztalomon a Marx-köteteket, és kérdezte, hogy miért olvasod a tudományok tudományát? Elmondtam Bencének, mint valami bonmot-ot, Bence azonban rettentően felháborodott. Azt mondta, jellemző erre a primitív, felszínes gondolkodásra, hogy aki Marxot olvas, az csak valamiféle vulgáris pártszeminárium… Miért, te nem röhögnél, hogyha azt látnád, hogy valaki a Sík–Schütz-imakönyvvel alszik el? – kérdeztem. Én ugyanis olvasgattam az imakönyvet, mert benne volt, a mise latin szövege. Lehet, hogy röhögnénk, válaszolta Bence, de ha Aquinói Szent Tamást olvasna, akkor biztosan nem. Szóval azt érzékelte az ember, hogy ez valamiféle deviancia.

Na most a rendőri figyelem. Nagyon sokszor gondoltam rá, hogy előbb-utóbb be fognak hívni. Érdekes módon sokáig nem hívtak be. Először 1981-ben vittek be, de hát az már a demokratikus ellenzék volt. […]

K.: Elérkeztünk ahhoz a történethez, miszerint te az 1977-es aláírásból hogy maradsz ki.

K. F.: Jöttek ide is az aláírásgyűjtők, azt hiszem, hogy Kis János és Bence, és én nem voltam itthon. Ennyi. Amikor hazajöttem, Éva azzal fogadott, hogy váratlanul állítottak be, de nem mondták meg, hogy miért jöttek. És aztán másnap már lehetett tudni. Nem tudom, honnan tudtam meg, de az biztos, hogy még itthon voltam, amikor talán valaki telefonált, hogy a Szabad Európa olvassa be a tiltakozók nevét.

M. G.: Ez akkor a harmincvalamennyien…

K. F.: Harmincnégy, azt hiszem. És akkor megértettem, hogy miért jöttek előző nap Bencéék. Úgyhogy mielőtt bementem volna a kiadóba – az Európa Könyvkiadónál dolgoztam akkoriban –, bementem az Akadémiai Könyvtárba, hogy beszéljek Bencével, és mondtam, hogy én aláírtam volna, ha otthon vagyok, és szeretném aláírni, most így utólag. Bence azt mondta, erre nincs mód, mert a névsor már kiment, a Szabad Európa mondja is, de ha lesz valami retorzió, és az ellen lesz nyilvános tiltakozás, akkor lesz még módom aláírni. Ennyi volt. A közvélemény erősen megoszlott, nagyon sokan azt mondták, hogy nagyon helytelen dolog volt, mert ezzel véget vetettek a viszonylagos toleranciának, vissza fog állni egy kemény vonal, azt már nem fogják eltűrni, hogy a Szabad Európa olvassa be a tiltakozók nevét, illetve hogy nyilvánvalóan a Szabad Európának juttassanak ki ilyen névsorokat. Többektől hallott, általános vélemény volt, hogy addig nem kellett volna elmenni, hogy a Szabad Európába küldjék ki a névsort. Formálisan nem a Szabad Európába, hanem az AP-nek, a francia hírügynökségnek küldték ki, de a névsort kizárólag a Szabad Európa adta le teljes egészében. Végül az első aláírásnak nem volt semmiféle látványos retorziója.

M. G.: És nem látványos?

K. F.: Nem tudom. […] 1979-ig a kapcsolatom ezzel a társasággal fennállt, de távolról sem volt olyan intenzív, mint 1970 és 1975 között. De 1970 és 1975 között sem volt az a fajta aktív politikai mozgalom, mint aztán később, inkább egy szubkultúra volt. De ebben én nem voltam annyira benne, mint az 1975-ig tartó periódusban.

1979-ben, a Havel és a chartások prágai elítélése elleni tiltakozás idején, Csalog Zsolt hozta fel az aláírási ívet. Nemcsak aláírtam, hanem azt mondtam, szívesen részt vennék az aláírásgyűjtésben is. Mint újdonsült autótulajdonos vittem Tamás Gazsit aláírást gyűjteni. És így jutottunk el például a Százados úti művésztelepre. Jártunk különböző művészeknél – nem emlékszem, hogy kiknél. Két napon át autóztam az aláírásgyűjtés érdekében. Két emlékezetes pillanat volt: az egyik, hogy elmentünk Sulyok Máriához. Nem tudom, hogy honnan tudtam a címét, de mindenesetre elmondtuk Sulyok Máriának, hogy miről van szó, szörnyülködött, hogy írókat börtönbe csuknak, és aláírta. Aztán amikor beolvasták a nevét a Szabad Európába, akkor Aczél fölhívta, hogy hogy csinálhatott ilyet. Teljesen kétségbeesett, megrémült, szabadkozott, hogy becsapták, átverték, nem mondták meg neki, milyen céllal készült stb. A másik történet pedig a következő. Csillag Vera, aki akkor Gazsinak a barátnője volt, ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el Géher Istvánhoz. Én Géhert ismertem még az egyetemről, és mondtam neki, hogy kizárt dolognak tartom, hogy aláírja. Nem azért, mintha nem értene egyet, csak azért, mert nem az a típus, aki beleszáll egy ilyen ügybe. Amikor az Attila úton kiszálltunk a liftből, szembe találtuk magunkat Antal Lászlóval, az én közvetlen főnökömmel, az Európa Könyvkiadó irodalmi vezetőjével. Épp valamit szerelt a saját ajtaján, ami Géher lakásával szemben volt. Megkérdezte, hogy kerültünk ide, és mondtuk, hogy a Géherhez jöttünk látogatóba, de neki gyanús volt a dolog. Becsöngettünk Géherhez, nagyon csodálkozott. Csillag Vera – aki Géher angolszakos tanítványa volt – elmondta, mi a jövetelünk célja, Géher azt felelte, ennek semmi értelme nincs. Próbáltam húzni az időt, próbáltam beszélgetni, de valahogy nem nagyon ment, látszott, hogy szeretné, ha minél előbb elmennénk. Én meg azt reméltem, hogy Antal bemegy a lakásába, és abban a hitben marad, hogy vendégségbe jöttünk. De a mi ott-tartózkodásunk nem tartott tizenöt percnél tovább. Elég nyilvánvaló volt Antal számára, hogy nem vendégségbe jöttünk. Nyilván ki is találta, hogy valamilyen politikai ügyben. Másnap aztán behívta Zsolt Angélát, aki szintén aláírta – az Európában hatan írták alá –, és szemrehányást tett neki, hogy biztos én beszéltem rá, és hogy miért? Én egy zavaros fejű izé vagyok, és hogy ő mégis csak egy szerkesztő az Európánál, miért hagyta magát befolyásolni tőlem. Angéla mondta, a valóságnak megfelelően, hogy nem én adtam neki oda az ívet. (Később megtudtam, hogy Gazsi adta oda az ívet. Én biztos nem kerestem volna meg ezzel Angélát.) Domokos Jánosnak amúgy is eléggé a begyében voltam, meg példát akart statuálni, mert a hasonló, kulturális vállalatoknál általában két-három aláíró volt, az Európánál viszont hat. Evidens volt, hogy Bencét ki kell rúgni, ez munkajogilag könnyen is ment, mert Bence csak szerződéses munkatárs volt. A következő én voltam. Nekem Domokos fölajánlotta, hogy menjek el közös megegyezéssel, de ezt végül nem fogadtam el. A kirúgásom nem fegyelmi elbocsátás volt, hanem „felmondás a vállalat részéről”; ebből aztán munkajogi eljárás lett. Harmadjára meg Várady Szabolcsot akarta kirúgni, akit valamilyen rejtélyes okból nem bírt, de akkor, talán Vas István közbenjárására, a Kiadói Főigazgatóság azt mondta, hogy kettő elég, Szabolcsot ne. Szabolcs kapott valami utolsó, írásbeli figyelmeztetést. Nem emiatt természetesen, hanem – mit tudom én – benne maradt egy vesszőhiba valamelyik kéziratban. Ezzel lezárult az ügy. Antalról aztán kiderült, hogy beszervezett ember volt, folyamatosan írt, egyébként azt mondják – én nem láttam ezeket –, jóindulatú jelentéseket a szerkesztőségről. Amikor Ara-Kovács Attila dolgozott ott, akkor egy titkos kutatást akartak végrehajtani. Az egyik jelentésből kiderül, hogy lerajzolta a szobánkat, ahol korábban én is dolgoztam. Ez Katona Tamás, Várady Szabolcs, és elvben Vas István szobája is volt. Abba a szobába került Ara-Kovács Attila az én menesztésem után, ezt rajzolta le Antal, hogy tudják, hogy melyik íróasztalt kell átkutatni. Miután elvesztettem az állásomat, és semmi esélyem nem volt rá, hogy könyvkiadói állást kapjak, azt gondoltam, hogy nagyobb aktivitást fogok kifejteni az akkor formálódó ellenzékben, s elkezdtem feladatot keresni.

M. G.: Tehát te voltál, aki úgy döntött, hogy szorosabbra fűzöd ezeket a kapcsolatokat?

K. F.: Igen, igen. Nagyon sok embert ért különböző retorzió, abból a kétszázötvenből, akik a tiltakozást aláírták, ellentétben az első aláírási akcióval, itt széles körben voltak retorziók: publikálási tilalom, pártból kizárás, munkahelyelvesztés. Létrejött egy társaság, Hamburger, Pap Mari voltak benne, akik próbálták összegyűjteni, hogy mi történt az aláírókkal. Ebben vettem valamennyire részt. Majd Nagy Bálintnak a szokásos, Ady-ligeti, húsvét hétfői összejövetelén Lengyel Gabi adta kezembe a SZETA alapító felhívását. Aláírtam, és mondtam, szeretnék a SZETA-ban jobban részt venni. Ekkor kezdtem járni az összejövetelekre. És írtam valamilyen cikket a Magyar Füzetek számára, ami azonban nem jelent meg végül, mert Kemény Istvánnak nem tetszett. Azt hiszem, igaza volt. Ez az egyetlen írás, amit álnéven írtam, Szegedi Péter néven. Voltaképpen szubjektív módon írtam le, hogy milyen ez az ellenzék. Elég pesszimista írás volt. Keménynek az volt a véleménye, hogy egyrészt nincs benne az, hogy a közgazdászok jelentős szerepet játszottak a rendszer ideológiai alapjainak a lebontásában, másrészt, hogy most már sokkal több az ellenzék, tehát vannak szervezeti formái, a SZETA például. Tehát féloldalas história, akármennyire szubjektív írás is, nem elegendő. Nem azt mondta, hogy nem akarja megjelentetni, hanem pusztán azt, hogy dolgozzam át. […] De aztán nem dolgoztam át, úgyhogy ez valahogy elveszett és feledésbe merült.

1979. december 31-től nem volt munkám, akkortól kerestem a lehetőséget az ellenzéki tevékenységre. Utána jött a vita, hogy legyen-e szamizdat-folyóirat, én amellett voltam, hogy legyen.

M. G.: Hogy zajlott ez a vita? Te ebből mire emlékszel? Mik voltak a pro és kontra ellenérvek, és ezeket te akkor hogy értékelted?

K. F.: Kis Jancsi pontosan tudja, mikor volt ez a vita. Úgy emlékszem, azt mondta, hogy 1981 januárjában volt. Én bizonytalan voltam, de egyszer beszéltünk erről Jancsival. Miután neki voltak egyforma jegyzetfüzetei, úgy látszott, hogy soha nem telnek be – természetesen ezek cserélődtek –, ez is eléggé fantasztikus dolog, hogy valaki napi feljegyzéseket készít, mert ha ezt egyszer egy házkutatásnál megtalálják… nem tudom, hogy hova dugta el őket. Nyilván – gondolom – nem tartotta a lakásán. Na, tehát Jancsi meg is mondta pontosan, hogy mikor volt. Úgy rémlik, 1981 januárjában volt az első megbeszélés Kenedi lakásán. Elég sokan voltak, de hogy ki mindenki, azt nem tudom biztosan. Az biztos, hogy Szilágyi ott volt – sőt ő volt talán az egyik kezdeményezője az egész összejövetelnek –, Kenedi, Konrád… A legmarkánsabb álláspontot Kenedi képviselte, aki azt mondta, hogy nem érett meg a helyzet egy szamizdat-folyóirat kiadására. Ugye két dologban kell döntést hozni, hiszen a szamizdat volt már; nemcsak a Profil meg a Marx a negyedik évtizedben, hanem volt több kiadvány, amit szamizdat kiadói jelzéssel, rendkívül gondos szerkesztéssel, gépelve sokszorosítottak Bencéék, és meg is volt szervezve egy gépíróhálózat, amiben Matolay Magdi is benne volt, gépelték ezeket a kéziratokat nyolcvan–száz példányban. Tehát nem az volt a kérdés, hogy legyen-e szamizdat, hanem két kérdés volt. Az egyik, hogy legyen-e szamizdat-periodika – ami szintén volt, mert hiszen volt a Bába Iván által kiadott Magyar Figyelő, meg volt Kenedinek a külföldi anyagokból összeállított Kelet-európai Figyelője. Tehát az volt a kérdés, hogy legyen-e egy hazai előállítású és hazai szerzőségű periodika? A másik – kimondatlan – kérdés meg az volt, hogy ezt szóba hozni nyilvánvalóan csak akkor van értelme, ha van sokszorosítási lehetőség, mert egy ilyen rendszeres dolgot nem lehet nyolcvan példányban előállítani. Voltak periodikák is, de házilagos, gépírásos kivitelben. Ilyen volt a Szféra, volt a Kisúgó. […] Előtte volt aSzétfolyó irat, ami, mint a címe is mutatja, voltaképpen folyóirat-szándékkal készült, de aztán azt hiszem, az is csak egyszer jelent meg. Kenedinek az volt az álláspontja, hogy egyrészt nem rendelkezünk elég mély társadalomismerettel, ahhoz, hogy egy ilyen folyóirat kiadását vállaljuk, másrészt hogy nincs az ellenzéknek programja. Már pedig egy ilyen folyóiratnak programadónak kell lennie, s ahhoz kell egy program, ami nincs. Tehát azt mondta, hogy még nem tartunk a folyóirat-alapításnál, most alapítsuk meg Társadalomtudományi Társulatot, és készüljünk… Ha már ennek lesz pár éves múltja, produkciója, akkor indítsuk meg a XX. századot. Ez volt az egyik, legmarkánsabb álláspont. A másik Konrádé volt, ő azt mondta, talán nem folyóiratot kellene csinálni, hanem kazettákat kellene terjeszteni. Khomeini prédikációi, amelyek végül megdöntötték a sah uralmát, azok is magnón terjedtek. Erre Kenedi azt mondta, ő azért azt nehezen tudná elképzelni – azt hiszem, engem hozott példának –, hogy írok egy irodalmi tanulmányt, és hogy azt magnóról hallgatják meg az olvasók illetve hallgatók. Nekem az volt az álláspontom, hogy legalábbis egy bulletin-szerű dolgot közre kellene adni, egy havi rendszerességgel megjelenő füzetet. Benne lennének azok az események, amelyeket fontosnak tartunk, ezeknek a beharangozója, illetve az értékelése, a történtek ismertetése. Egy hírmagazin, amiben azok a hírek vannak benne, amelyek az első nyilvánosságba nem kerülnek be. Tehát ezen a módon voltam mellette. Emlékezetem szerint nem volt formális szavazás. Ilyen értelemben egy olyan alkalmi összejövetel volt, amelynek semmiféle döntéshozó jogosultsága nem volt. Később Krassó úgy emlegette ezt az összejövetelt, hogy íme, a demokratikus ellenzék mindig is antidemokratikus szervezet volt, hiszen a többség a folyóirat ellen volt, az mégis megindult. De természetesen nem volt többségi álláspont, hiszen az összejövetel nem volt döntéshozó testület. Az igaz viszont, hogy a jelenlévők nagyobb része nem látott fantáziát a folyóiratban, azt gondolták, még nem jött el az ideje. Ezután történt állítólag a emlékezetes beszélgetés: Nagy Bálint és Petri elment, beültek valahova sörözni, talán Saci is velük volt. Petri azt mondta, ezek faszok, mégiscsak kellene csinálni egy folyóiratot. Ezután Saci megkereste azokat, akik arra hajlottak, hogy legyen folyóirat, így keresett meg engem is. Azt mondta – nem régen beszélgettünk erről –, ő tulajdonképpen nagyon kevéssé ismert engem, és meg volt róla győződve, hogy nemet fogok mondani, ha konkrétan felvetődik az, hogy csináljuk meg a folyóiratot. Én ellenben nagyon megörültem a dolognak, úgy hogy teljesen mellette voltam. Akkor jött létre az első… Itt az Egyetem presszó előtt, tehát a Felszabadulás tér – most Ferenciek tere – szemben lévő oldalán találkoztunk, onnan mentünk el egy lakásba, talán a Nyugati pályaudvar környékén. Biztos többen emlékeznek rá, hogy kinek a lakása volt, nekem úgy rémlik, hogy Nagy Bálintnak volt a lakáshoz kulcsa. Itt volt az első összejövetel, ahol elhatároztuk, hogy elkezdjük a lap szerkesztését.

M. G.: Ezen mennyien voltatok?

K. F.: Ezen tulajdonképpen ott voltak a későbbi Beszélő szerkesztői. Tehát ott volt Nagy Bálint, Iványi Gábor, Haraszti, Szilágyi Sándor (Saci), Kis Jancsi, Petri és én.

M. G.: Ez hét.

K. F.: Igen. Ott személyi vita, emlékezetem szerint, egy volt. Felvetettem, hogy nem kellene-e Krassót is meghívni a szerkesztőségbe, de ezt Jancsi nagyon határozottan ellenezte, és azt mondta, hogy Krassó kiszámíthatatlan, megy a maga feje után, és nem illik bele egy ilyen, mégiscsak konspirációt kívánó dologba. Ezzel tulajdonképpen mindenki egyetértett, és én is beláttam, hogy igaza van. Ottilia meghívása érdekes módon, emlékezetem szerint, akkor még nem vetődött fel. Csak később. Tehát Ottilia nem volt ott az első lapszámnál. Talán a harmadik számtól lett szerkesztője a Beszélőnek. Nem volt még egyáltalán kialakulva, hogy is képzeljük ezt a folyóiratot, ez lassanként alakult ki. Tulajdonképpen az előkészületek meg a cikkírás, a szerkesztőség szervezése… az első találkozás 1981 legelején, tehát február-márciusban történt – inkább februárban. Szóval nem olyan sokkal az után, hogy ez a megbeszélés Kenedinél lezajlott, és az első szám végül is októberben készült el – már a kézirat, tehát akkor volt a lapzárta –, és miután az átfutás akkor még elég hosszú ideig tartott, decemberben jelent meg az első szám. Na most beszéljünk ennek történetéről, vagy menjünk vissza?

M. G.: Az első számhoz öten neveteket és címeteket adjátok.

K. F.: Igen.

M. G.: Hogy születik meg egy ilyen fajta döntés? Ez is egy sokszor elmondott történet, mégis, nem bánnám…

K. F.: Azt hiszem, Jancsinak volt az a véleménye, és nem hiszem, hogy ezt bárki is ellenezte volna, hogy a lengyel példa azt mutatja, a nyilvánosság nem veszély, hanem védelem. Úgyis fogják tudni, hogy kik a szerkesztők, kik csinálják, és hogyha ismerik a nevünket, a nyugati sajtó azonosítani tudja a nevünket, az inkább véd bennünket. Egyébként nem is csak a lengyel, már az orosz szamizdat is így működött. Amikor megalakult 1976-ban Orlov vezetésével a moszkvai Helsinki-csoport, benne volt a közleményeikben, hogy kikből áll a csoport.

M. G.: Tehát ilyen értelemben ti egyfajta mintát is követtetek?

K. F.: Igen.

M. G.: Heten voltatok akkor, akiket felsoroltál.

K. F.: Iványi neve nem volt rajta, mert ő azt mondta, hogy az egyháza illegálisan működik – hiszen nem ismerte el őket az Egyházügyi Hivatal –, és az egyházában azt mondták, hogy nem tenne jót az egyháznak, hogyha az ő neve összekapcsolódna egy ilyen kifejezetten politikai tevékenységgel. Tehát ő azt kérte, hogy a neve ne szerepeljen az impresszumban, és a cikkeit is Fehér Dániel néven írta. A másik, aki nem szerepelt, az Saci volt. Ő akkor Sebes Katival élt együtt, volt egy házkutatás Sebes Katiéknál, mind a kettőjüket – Sacit is, Sebes Katit is – bevitték; akkor Kati azt mondta, hogy ne szerepeljen a neve olyan nagyon látványosan. A Szépirodalmi Kiadónál dolgozott, tartott tőle, hogy ki fogják rúgni. Két kisgyereke volt, nem tudta vállalni, hogy állástalan legyen. Később Saci úgy magyarázta a dolgot, mintha azért nem adta volna a nevét, hogy legyen egy második vonal egy esetleges lebukás esetén. De azt hiszem, ez utólagos mítosz. Kati kérésére nem volt rajta a neve.

M. G.: A címre te hogyan emlékszel?

K. F.: Az elég egyértelmű, nem homályos emlék. Hosszú beszélgetések előzték meg a cím megtalálását, mindenféle ötletek voltak: Politika, Kritikus Szemle stb., szóval mindenféle. Volt egy lengyel szamizdat, azt hiszem, Politika címmel, Haraszti szerette volna, hogy a politika szó legyen benne. Volt egy olyan ellenvetés, hogy az emberekben van egy húzódozás a politikával szemben, és hogy ez elriasztja a potenciális olvasókat a laptól. Egy ilyen alkalommal – ugye itt zajlottak ezek a Beszélőt előkészítő ülések, a fogorvosi rendelőnek a várószobájában. Iványi sokszor jött később, nemegyszer Szabolcs megyéből, a gyülekezetéből jött fel. Itt javában folyt a töprengés, hogy mi legyen a cím. Megérkezett Iványi, belépett a szobába, még állt, amikor neki szegeztük a kérdést, hogy nincs-e valami folyóiratcíme. Állt az ajtóban, kicsit gondolkozott, és azt mondta: Beszélő. Ezzel eldőlt a dolog, mert ez mindenkinek rettentően tetszett. Ennyi. […]

M. G.: Odaadtad nekem azokat a jelentéseket, amelyeket a Történeti Hivataltól megkaptál, amiből én csináltam egy kronológiai vázlatot. […] Az első olyan jelentés, amit te megkaptál 1980 áprilisában volt, a „Várakozók” egyik célszemélye állástalanok és kirúgottak első székesfővárosi bálját rendezi meg. Huszonnégy meghívólevelet elfogott a BM, valamint, téged aNapló tárolására is fölkértek – ez van röviden az első jelentésben. Két dolog jutott erről az eszembe. Az egyik, hogy a Naplóval való kapcsolatodról még nem esett szó, hogy te hogy is kerültél a Napló-írók körébe, a másik pedig, hogy mi is volt tulajdonképpen ez az állástalanok bálja?

K. F.: Akkor kezdjük talán a Naplóval, mert az az időben korábbi. Azt hiszem, hogy a Napló első nekifutásra elsősorban írók számára volt, tehát a Napló első futama idején Nádas is szerepelt benne, és írt egy nagyon emlékezetes dokumentumnovellát, Helyszínelés címmel. Nem tudom, hogy az aztán megjelent-e valamelyik kötetben, [Talált cetli és más elegyes írások, 1992] Egy rózsadombi, svábhegyi villáról szólt, ahol a Rajk-per táján a kihallgatások folytak. Én nagyon pontosan a részleteire nem emlékszem, de fényképek voltak a villáról, tehát dokumentumszerű írás volt, az egész egy hátborzongató novella, egy kísértetház, ahova beszállítják a perbe kevert embereket. Nádas apja egyébként káder volt, nem nagyon ismerem a sorsát, de nagyon bennfentes ismeretek alapján íródott ez a novella.

Azt gondolom, hogy az Európában, Várady Szabolcs hívott meg a szerzők közé, akkor már egy ideje működött a Napló.

M. G.: Ez ugye a hetvenes évek vége, ha jól emlékszem, 1978 táján?

K. F.: Igen. Technikailag nagyon rosszul ment a dolog. Mert az volt az elgondolás, hogy három Napló megy párhuzamosan, és ezek bizonyos időnként – két hónaponként – egy helyre kerülnek, és ott a három példányba betett szövegeket szétrakják; tehát az volt az elv, hogy három példányba kell betenni a szöveget, és akkor, akinek a kezébe kerül, annak kell szétrendezni és továbbadni. Azt hiszem, hogy ez a modell elvben megvolt már, de ténylegesen nem működött. Sokszor előfordult, hogy valakinél ott maradt hetekig, merthogy akart valamit írni, de aztán nem írta meg, nem adta tovább. Addig ment ez az akadozás, amíg Krassó bele nem került a naplóírók körébe. Krassó megszervezte a modell működését. Formalizálta, leírta a láncot, hogy hogyan kell; és a csomóponton lévő embert rendőrnek nevezte, a rendőrnek volt a kötelessége, hogy időben átvegye a naplót, s ha nem kapta meg az egyik példányt, akkor utánajárjon, hol akadt el. Nagyon szigorúan kellett tartani azt, hogy mondjuk az ötödik-hatodik hét után a rendőrhöz került, akkor az egy hét múlva továbbmenjen a következő láncszemhez. És akkor egy darabig ez nagyon jól működött, ha valaki nem írt, nem írt. Nem volt kötelező mindig írni…

M. G.: De olvasni lehetett.

K. F.: De olvasni lehetett természetesen. És ennek az lett a következménye, hogy egyrészt technikailag és szervezésileg sokkal hatékonyabb volt a dolog, másrészt egyre inkább eltolódott a politikai irodalom felé. Mint irodalmi levelezés indult, és lett belőle egy elő-szamizdat. És ennek következtében Nádas is meg az alapító Kornis is kivált belőle. Mert az volt a véleményük, hogy ők egy irodalmi dolgot akartak csinálni, és ez meg tiszta politika. De nem azt akarták mondani, hogy ők valami óvatosságból… Hanem egyszerűen más volt a jellege, és egyre több dokumentum került bele, meg hát kétségtelen, kerültek bele elég silány írások is, például politikai kötekedések. Én olyan nagyon sokat nem írtam a Naplóba, de azért írtam egy pár dolgot. Jó vélemények alakultak ki ezekről, úgyhogy amikor 1990 után megjelent egy válogatás a Naplóból, akkor abba azt hiszem, két [három] írásom is belekerült. De olyan nagyon sokkal több nem volt. Például az Európából való kirúgásomnak az egész dokumentációját beletettem a Naplóba, de az persze nem került bele ebbe a válogatásba, és ez helyes is. Azért annyira nem volt érdekes. Szóval ez volt a Napló. Miután akkor ott dolgoztam az Európánál, Várady Szabolccsal időnként beszéltünk, voltak ezzel kapcsolatos reflexiók. Egy házkutatás alkalmával valakinél – azt hiszem, Sulyoknál – megtaláltak két példányt. Akkor az a legenda terjedt el, hogy az egész elveszett, és vége a dolognak. Aztán 1990 után Kenedi megmondta, hogy gondoskodott egy elrejtett, tartalékpéldányról, tehát megvan a Napló. Összességében az egész hatalmas anyag lett, valami háromezer oldalnyi Napló születhetett. De ezek között nagyon sok a pillanathoz kötődő írás.

M. G.: Emlékeid szerint az a válogatás, ami akkor megjelent, ez a Napló-kötet, azt hiszem, Demszky…

K. F.: Nem, azt hiszem, Kenedi válogatta.

M. G.: Igen. Én most arra vagyok igazán kíváncsi, hogy a te emlékeid szerint az mennyire volt – mondjuk így – reprezentatív, mennyire volt helyénvaló, pontos válogatás, vagy mennyire tükrözte az eredeti Naplót?

K. F.: Azt hiszem, hogy az elég jó válogatás volt.

M. G.: A kérdésem arra irányul, hogy […] vajon mi az a 2700 oldal, ami nem jelent meg? És az mennyire hiányzik az egészből? Ma már ezt egy kicsit másképp gondolom, de akkor picit torzóként éltem meg ezt.

K. F.: Nem nagyon tudom. Ami számomra igazán emlékezetes volt a Naplóban, ez az említett Nádas-novella. Krassónak tulajdonképpen elég sok írása volt, de ezek közül egy maradt meg, és ez benne is van a válogatásban: a nagymamája haláláról írt egy nagyon szépet. Ugyanakkor az egészségügyről is, arról hogy egy haldokló öregasszonnyal hogyan bánnak egy kórházban. Megrázó volt. Könczöl Csaba a maga grafomániájával rengeteget írt bele, de ezek nem voltak annyira érdekesek. Annál is inkább, mert volt valami szerelmi és féltékenység természetű konfliktusa Mécs Imrével, tehát személyeskedő huzakodás volt Mécs Imrével. Úgyhogy talán nem baj, hogy nem került bele ebbe a válogatásba.

M. G.: Azt mondtad, hogy két írásod bekerült. Hányat írtál?

K. F.: Nem tudom… Arra emlékszem, az Európából kirúgásomról írtam. Nem hiszem, hogy négynél többet.

M. G.: És mit jelentett az, hogy a Napló tárolására téged kértek volna fel? Ez egy BM-jelentés, tehát félreértés ne essék, én nem tényeket fogok mondani, hanem egy BM-szemszöget fogok „képviselni”.

K. F.: Nem tudom. Lehet, hogy fölvetődött, hogy az egyik példányt lehetne itt archiválni, mert akkor még nem tekintették úgy ezt a lakást, mint egy különösen erős megfigyelés alatt álló lakást. De az biztos, az későbbi fejlemény, hogy amikor elkobozták a Naplónak ezt a két példányát, azt hiszem, Sulyok Miklóstól, akkor lefolytattak egy úgynevezett tárgyi eljárást. Más összefüggésben is volt ilyen. Azt jelenti a tárgyi eljárás, hogy a rendőrség csak lefoglalja a házkutatásnál talált, bűncselekményre utaló tárgyakat, elkobozni azonban ezeket és rendelkezni a megsemmisítésükről vagy a végleges elhelyezésükről csak a bíróság rendelkezhet. Ez rendszerint a büntetőeljárás keretében történik. Tehát ha valakinél találnak egy lopott festményt, akkor egyrészt a bíróság elítéli a tolvajt. S az ítélet keretében mondják ki az elkobzásról szóló határozatot. Abban az esetben, ha nincs valamilyen okból bírósági eljárás az ellen a személy ellen, akinél megtalálták az anyagot, akkor is ki kell mondani az elkobzó határozatot. Ezt hívják tárgyi eljárásnak, ahol vádlott nélkül folyik tulajdonképpen egy büntetőeljárás-szerű valami, ahol kimondják, hogy ezek a dolgok bűncselekményből származnak vagy a létezésük bűncselekményt valósít meg, és a bíróság kimondja, hogy a tárgyakat elkobozzák. Az, akinél a házkutatás volt, akinél a tárgyat megtalálták, akitől tulajdonképpen elkobozzák, nem gyanúsítottként szerepel, hiszen ellene nem folyik eljárás; így érdekeltként idézik meg, másokat pedig tanúként. Engem a Naplóval kapcsolatos eljárásban tanúként hallgattak meg. De benne voltam a SZETA-val kapcsolatos tárgyi eljárásban is korábban, tehát nem volt számomra újdonság. Egyrészt azt adtam elő én is, meg mások is, hogy ezek nem esnek a sajtótörvény hatálya alá. Ezek voltaképpen irodalmi művek, mintha egy novella vagy egy levél lenne. Ez volt a védekezésünk alapja. Fölsoroltam, hogy milyen írások voltak benne, nemcsak a saját írásaimat, hanem amikről tudtam. Egyébként közben már megindult a Beszélő, ezeknek az írásoknak többsége megjelent a Beszélőben, ez egy kicsit cáfolta, amit állítottam. Ezt az álláspontot képviselte az ügyvédnő is persze, akit talán Krassón keresztül találtunk. Nagyon határozottan és keményen képviselte ezt az álláspontot. És mindenki nő volt. A bírónő részben helyt adott ennek az érvelésnek, különválasztotta azokat az írásokat, amelyekben politikai tartalmat látott, azoktól, amelyekben nem látott. Az ítéletben az elkobzást csak a lefoglalt írások egy részére mondta ki, azzal, hogy a többit vissza kell szolgáltatni annak, akitől elvették. Az ügyésznő teljesen paff volt ettől, fölugrott, és azt mondta, „na, de hát hogy képzeli ezt, bírónő?” S erre a bírónő is kiborult, és rákiabált az ügyésznőre, hogy „maga vezeti a tárgyalást, vagy én? Tessék leülni!” – Elég elképesztő volt abban az időben. Na, aztán nem adtak vissza semmit, az ügyésznő rögtön fellebbezett, másodfokon újabb tárgyalás nélkül kimondták mindennek az elkobzását. Emlékszem, hogy írtam valami szöveget is, hogy ezt a nőt, aki másodfokon ítélkezett, a nép nevében megfosztjuk a diplomájától, mert megalapozatlan ítéletet hozott. Ez volt az egyik emlékezetes esemény a Naplóval kapcsolatban. A másik az, hogy akkor már nagyon nagy elánnal működött az Inconnu, és mindenkinél volt egy csomó Inconnu-matrica, amiket az ember odaragaszthatott a villamosmegállókba meg ilyen helyekre. És miközben vártam a folyosón – mert a tanú csak akkor mehet be, ha sorra kerül –, ide-oda ragasztottam Inconnu-matricákat. […] Óriási botrány volt a bíróságon, amikor felfedezték, hogy tele van ragasztva az épület ezekkel a matricákkal. Rohantak lekaparni, eltávolítani a falakról ezeket a dolgokat. Folytatása a dolognak nem volt, a lefoglalt Naplót elkobozták, nem kaptuk vissza, és aztán csak 1990 után derült ki, hogy megvan a teljes példány. Nem tudom, hol van… Talán a Kiscelli Múzeumban, Budapest Történeti Múzeum, Petőfi Múzeum – nem tudom.

M. G.: De múzeumban van?

K. F.: Igen. Valahol megvan a teljes; de mondom, megjelent a válogatás belőle.

M. G.: És hogy neked ilyen tárolási szereped lett volna, ami ebben a BM-jelentésben van, erről neked nincs emléked?

K. F.: Nem volt itt tárolva Napló. Itt házkutatás 1982 márciusában volt először. Én nem emlékszem arra, hogy itt Naplót találtak volna. Nagyon sok mindent találtak, egy kisbusszal vitték el az összeszedett anyagokat, de arra, hogy ebben a Napló példánya, pláne, itt tárolt példánya lett volna, arra nem emlékszem.

M. G.: Állástalanok bálja.

K. F.: Tulajdonképpen még az ellenzéktől független hagyomány volt, hogy április végén – április 26-án van a születésnapom, nem feltétlenül pont azon a napon, de az ahhoz a legközelebb eső hétvégén – volt egy házibuli. Nekem, azt hiszem, 1980 első munkanapján mondott fel az Európa Könyvkiadó, de volt felmondási idő, tehát véletlenül úgy esett, hogy április 26-án, tehát a 41. születésnapomon váltam állástalanná. És akkor már elég sokan voltak, akiket politikai okokból kirúgtak az állásukból – az 1979-es aláírással összefüggésben –, akkor jutott eszembe az, hogy ezt az áprilisi szokásos házibulit kereszteljük el Állástalanok Báljának. Hosszabb neve volt egyébként.

M. G.: Állástalanok és Kirúgottak Első Székesfővárosi Bálja – ha a BM pontosan idézi az elnevezést...

K. F.: Mindenesetre ilyen szöveggel küldtem meghívókat. És annak ellenére, hogy elkoboztak huszonnégy meghívót, nagyon sokan voltak. Általában az volt a gyakorlat, hogy az ilyen levelek nem érkeztek meg, csak az esemény után egy-két nappal. De ezzel együtt elég sokan értesültek róla, és sokan voltak.

M. G.: 1981-ben aztán van egy csendháborítási zűr is. Ugyanitt.

K. F.: Könnyen lehet, hogy a házból valaki. De ennek nem volt semmiféle következménye. Szóval nem volt szabálysértési eljárás, emlékezetem szerint. Az nemegyszer előfordult, tulajdonképpen minden ellenzéki dologtól függetlenül is, hogy a szomszédok felhívták a rendőrséget, hogy nagy a zaj, és kijöttek a rendőrségtől. Általában nem jöttek be, csak azt mondták, hogy halkítsuk le a zenét, csukjuk be az ablakot. Tehát nem volt az, ami egy-két ilyen helyen előfordult, hogy bementek és megvertek embereket. Itt az ajtóig jöttek, keresték a házigazdát, és figyelmeztettek.

M. G.: Arra lennék kíváncsi, hogy a te emlékeidben hogy él az, hogy az első szám hogy állt össze? Vissza tudunk-e abba az 1981-es állapotodba menni, tudásban, hogy ezeket a heteket-hónapokat felidézzük? Azt, hogy a napi munka hogy zajlott, vagy hogy működött, erről nem beszéltél – mármint magnóra.

K. F.: Igazából a legeslegelején nem volt pontosan kitalálva, hogy milyen is lesz ez az orgánum. […] Szóval gondolkoztam azon, hogy mit írjak az első számba. Az jutott eszembe, hogyelég hosszú ideje van könyvkiadói tapasztalatom. Akkoriban jelent meg egy interjú Aczéllal, amelyben azt mondta, hogy Magyarországon nincs cenzúra. Azt hiszem, a Valóságban jelent meg. [Valóság, 1969. 11. szám] Ez adta a késztetést, hogy írjak arról, hogy igenis van cenzúra.

M. G.: De végül is a Beszélőben nem ez volt az első cikked.

K. F.: Nem, de ez volt az első tervem. Hozzá kell tennem, hogy a hatvanas években írtam kritikákat, aztán ezzel 1969–70-ben leálltam – de erről már volt szó.

M. G.: Igen.

K. F.: A későbbiekkel összehasonlítva borzasztóan nehézkesen és nehezen írtam, úgyhogy igazából a Beszélőnek köszönhetem, hogy belejöttem, meg mondjuk a lektori jelentések írásának is, mert azokat elég nagy számban és gyorsan írtam, de amikor megjelenésre írtam valamit, akkor mindig nagyon kínlódtam vele. Aztán a Beszélőbe való írás szabadított meg ezektől a gátlásoktól. Tehát ezt is olyan nehezen kezdtem összeszedni, és ezért volt, hogy aztán csak az 5–6. számban jelent meg ez a cikk. És a kilencedikben. A harmadik részét pedig meg sem írtam. De még 1981-ben elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit kellene megírni. Teljesen világos volt, hogy ez egy húsz–harminc oldalas füzetbe nem fér bele, mert egymaga több. Tehát nem dőlt el, hogy egy-egy szám milyen terjedelmű lesz. De nőtt az anyag, és egyúttal világossá vált, hogy nem jelenhet meg negyedévesnél sűrűbben.

Kis Jancsi nagyon ügyelt a konspirációra, és joggal, mert a Beszélő első időben való túlélése nagyon jelentős mértékben a konspirációnak köszönhető. Az ellenpélda a Feketében többszöri lebukása. Jancsi azt mondta, semmiképpen nem lehet évente négy számnál többet kiadni. Tehát ne álmodozzunk havi folyóiratról. Ennek következtében a terjedelem is nőhetett, így állt össze lassanként a lap. Egyszer beszélgettünk erről Szilágyi Sándorral, azt mondtam, talán meg is írtam valahol, hogy az első szám igazolta azt a véleményt, hogy nem nagyon tudunk mit írni. Tehát hogy nem nagyon van olyan mondanivalónk, ami a hivatalos nyilvánosságban nem jelenhetne meg. Tulajdonképpen nagyon sok mindent meg lehetett írni a Valóságban, meg hasonló helyekben a társadalom állapotával kapcsolatban. Esetleg a teoretikus írások azok, amiket csak a szamizdatban lehet megírni. Azt gondolom, hogy nem volt sokaknak kedve, hogy pamfleteket írjanak. Minek? És mondom az első szám egy kicsit anyaghiányos volt. Tehát a Kisúgó az jobb volt minőségileg. És hogy aztán ez megfordult, megváltozott, ez annak a következménye volt, hogy a Jaruzelski-puccs.

M. G.: És akadt téma…

K. F.: Egyrészt akadt téma, másrészt kialakult a Beszélőnek ez a vonala, hogy úgy bíráljuk a fennálló állapotokat, hogy megpróbálunk valamilyen perspektívát is felvázolni.

M. G.: Igen. Az első három számban, ahogy nézem, a lengyel ügyekről, illetve a sajtószabadságról írtál. A Polak wegier dwa bratanki… címmel Adalékok a lengyel–magyar kapcsolatok legújabbkori történetéhez alcímmel. Csináltál Pákh Tiborral egy interjút, és volt az „Egy icipicit igazítottak a világon” A második nyilvánosság az októberi évforduló és a decemberi hatalomátvétel között – ugye ez volt a címe.

K. F.: Igen, a Petri-idézet volt a cím, a többi az alcím. A Pákh-interjút Kis Jancsival együtt csináltuk egyébként. Pákh érdekes figura, de ebben a cikkben egy kicsit eltérő álláspont fogalmazódik meg, nevezetesen arról, hogy ez a baloldali 1956-kép féloldalas dolog. Amire aztán később még sokszor visszatértem, és írtam róla. Egyáltalán, 1956 recepciója... Tehát, hogy 1968 után a nyugat-európai baloldal feltalálta magának 1956-ot. 1968 alapján. Korábban a francia vezető értelmiségnek volt pozitív képe 1956-ról, de a baloldali átlagértelmiség elhitte azt, hogy fasiszta lázadás volt.

M. G.: Vissza a lapkészítéshez. Mindig úgy hangzik el, hogy Kis Jancsi tartotta kézben a konspirációt, Nagy Bálinton keresztül. A lap első nyomdásza meg Orosz István stb., Nem az a kérdésem, hogy meg akartad-e tudni Jancsitól, hogy hol nyomják a lapot, mert nyilvánvalóan te elfogadtad a konspirációs szabályzatot magatokra is kötelezően; ezt feltételezem.

K. F.: Persze.

M. G.: De mégis, hogy zajlik egy ilyen kommunikáció? Bármennyire is értem, nekem mégis egy kicsit talányosan hangzik mind a mai napig.

K. F.: Voltaképpen, amit tudok róla, leginkább Orosz Istvánnak a visszaemlékezéseiből tudom. Erről a Beszélő szerkesztői között sem volt szó. Nyilvánvaló volt, hogy Kis Jancsinak van meg az útja a nyomda felé, de hogy a szerkesztőségből ki tudja még, hogy hol van a nyomda, azt én nem tudtam. Feltételeztem, hogy Nagy Bálint volt leginkább benne. Iványi benne kellett hogy legyen. Iványi kapcsolatban volt más vonalon is Orosz Istvánnal, és valamelyik emlékezésből kiderül, hogy volt egy megállapodás Orosz és Iványi között, hogy amennyiben baj van, akkor Iványi fogja elrejteni az esetleg kimentett példányokat. Az is kiderült, valamilyen elejtett megjegyzésből, hogy a nyomda Budapesten kívül van. De ennél több, közelebbi adat nem volt. Hosszú ideig a stencilre gépelést is Orosz Pista végezte, és a papír meg a stencilpapír stb. beszerzését Nagy Bálint. Tehát Nagy Bálint ment be az ellátó boltokba, és vett – valamilyen KISZ-bizottság képviselőjének mondva magát – papírt, stencilt, festéket. És miután készpénzzel fizetett, nem érdekelte őket különösebben, hogy honnan jött.

M. G.: Tehát aláveted magadat egy ilyen konspirációs szabálynak, hogy csak nem kérdezni. De a kíváncsiság mégiscsak él az emberben.

K. F.: Igen. És volt az emberben mindig egy félelem. Mentek ezek a legendák, hogy nem tudhatjuk, hogy ki van beszervezve. És azért sem akarta az ember ezeket különösebben megtudni, hogy nehogy abba a gyanúba kerüljön, hogy valamit, akár szándékosan, akár csak hülyeségből el…

M. G.: Pöttyint.

K. F.: Szóval bizonyos fokig megnyugtató volt, hogy nem tudtam. Jancsi szigorúan vette a konspirációt. Olyan kérdés nem hangzott el, hogy mégiscsak hol készül, de olyasmi előfordult, hogy valaki az igazi nevén emlegetett álneves szerzőt. Akkor Jancsi nagyon határozottan azt mondta, ilyen szerző nincs. Tehát például: „a Bauer azt írta…” „Bauer nem ír a Beszélőbe.” Nekem nem volt olyan nagyon sok álneves szerzőm, de volt egy pár. És Jancsi azt is elvárta, hogy én se mondjam neki, hogy ki van az álnév mögött. Nagyon sokáig azt hittem, hogy Csonka Dénes az a Magyar Bálint. Jóval később tudtam, meg, hogy Bauer Tamás az. Ő elfogadta a képviselőjelöltséget az 1985-ös választáson, ezért nem gondoltam… Egyszer Fencsik Flóra írt egy cikket, azt hiszem, Beretvás Benjámin néven, és megkérdezte – ráadásul a telefonban –, hogy mit szólok a cikkéhez. Kérdem – milyen cikkhez? – Ti ilyen komolyan veszitek ezt? Még te se tudod, hogy azt a cikket én írtam? Szóval Jancsi ezt tényleg komolyan vette. És azt hiszem, teljesen igaza volt. 1985-ig nem volt lebukás… Ameddig Orosz Pista gépelte, tehát amíg a stencilre írás is ott folyt, addig a lezárt kézirat eltűnt, aztán eltelt két hónap, amíg megjelent a lap. Aztán mikor Orosz Pistától átvette Nusi a gépelést ez nagyon megváltozott. Az nem olvasta a Beszélőt kéziratban, aki nem akarta, mert Nusi lakásában ki-bejártak az emberek, és közöttük szerintem bőven voltak besúgók is.

M. G.: A jelentésekből az kiderül, hogy ti eléggé körbe voltatok véve. Abból a szempontból, hogy …

K. F.: Szerencsére a belső körben nem volt senki besúgó.

M. G.: Sorra érkeztek különféle jelentések a III/III-hoz. Te mondtad pár perccel ezelőtt, hogy benne élt az emberben ez a fajta tudat vagy félsz, hogy egyrészt ő maga is gyanúba keveredhet, másrészt ebből fakadóan azt gyanítom, hogy így-úgy-amúgy te is gyanúsítgathattál magadban valakiket, akár okkal, akár ok nélkül.

K. F.: Persze.

M. G.: Te hogy viszonyultál ehhez pszichésen, ahhoz, hogy kvázi senkiben nem bízhattál, még a „szerkesztőtársaidban” sem, miközben automatikusan bíznod kellett bennük?

K. F.: És én senkiről sem tételeztem föl, hogy beszervezett alak lett volna, de az felmerült bennem, hogy nem fognak-e esetleg valamit elpletykálni. Meg nem is voltam mindenkivel annyira bizalmas, bensőséges viszonyban. De azt lehet mondani, hogy Kis Jancsiban meg Solt Ottiliában tökéletesen megbíztam. Igazából nagyon kevés olyan dolog volt, amit én tudtam, és mások ne tudtak volna ebből a társaságból, de az ilyen dolgokról Jancsival meg Ottiliával beszéltem, ha egyáltalán. Például amikor 1986-ban elmentem Prágába és Varsóba szervezni a forradalom 30. évfordulós aláírását, akkor Kis Jancsival beszéltem, tőle kértem címeket, hogy kiket keressek meg. Igaz, hogy akkor Dalossal is beszéltem, mert neki voltak prágai címei. De senki mással nem beszéltem erről. És az út sikerült is, mert egyébként elég bőven szedték le a vonatról az embereket, ha Lengyelországba készültek utazni. Sikerült, eljutottam, és csak a hazaérkezésem után hívtak be, és vették el az útlevelemet. Ez a siker annak köszönhető, hogy nem volt róla telefon, és nem volt róla szóbeszéd. Hozzám ugye elég sokan jártak vásárlók, azok között voltak olyan alakok, akik elég gyanúsak voltak. Volt valaki, aki szinte biztos, hogy beszervezett pasi volt, aki felajánlotta, hogy behoz egy gépet. És hozott. Aztán le is bukott a gép. […] Meg volt, akinek az egész viselkedése árulkodó volt. Ezek mindig ajánlgatták, hogy segítenek. Beszélgettem velük, de vigyáztam arra, hogy ne mondjak olyat, amit nem szabad; és nem nagyon fogadtam el az ajánlkozásokat. Volt a Mózes Lajos nevű író, akiről aztán később Havas Gábor tudta meg, hogy tényleg be van szervezve. De ő maga sem titkolta, mert azt mondta, neki mindenből – mindenből, ami szamizdat van nálam – két példány kell. Szóval elég világos volt, hogy magának is vesz egyet meg a BM-nek is egyet. Nem tudtam eldönteni, hogy hülye, vagy pedig így akar figyelmeztetni.

M. G.: S utána ez nem tisztázódott sosem?

K. F.: Nem. De ez tényszerűen kiderült aztán róla. Írt még a hetilap-Beszélőbe is párszor. Havas meg Ottilia azt mondta, hogy ne írjon, ne jöjjön, mondjuk meg neki, hogy nem akarunk tőle semmit se közölni, mert ne legyenek a Beszélőben besúgók. Például Algol Lászlóról sem gondolta senki. Pedig az egyik leglelkesebb volt, mint Ungváry Krisztián írásából kiderült; s az egyik leginkább rosszindulatú, aki szinte írói ambícióval írta a jelentéseket.

M. G.: De ez nem a te körödet érintette.

K. F.: Nem. Művészeti téren tevékenykedett. Galántai Györgyre volt leginkább ráállítva.

M. G.: Van egy olyan jelentés, amelyik úgy szól, hogy amikor Pákh Tibor ügyében gyűjtöttetek aláírást, akkor volt egy E. Miklós mérnök, aki amikor megtudta az ügy valódi körülményeit, akkor felelősségre vont téged, hogy ez egy provokáció lenne. Egy BM-jelentést idéztem megint.

K. F.: Ez az egész nagyon is emlékezetes. Elég kellemetlen és kínos történet volt. E. Miklós mérnökre nem emlékszem, de elmondom az egészet, mert fontos. Mikor volt pontosan?

M. G.: Ha jól értelmezem, 1981 vége táján.

K. F.: Igen, ez elképzelhető. A dolog eredete az, hogy Pákh kint volt a Podkowa Lesna-i templomban, egy tiltakozó böjtön vett részt 1980-ban. A lényeg az, hogy Pákh ismét ki akart menni Lengyelországba valamilyen akción részt venni, böjtön, és leszedték a vonatról. Elvették az útlevelét. És akkor a maga csendes módján leveleket írt különböző helyekre, többek között az Elnöki Tanács elnökéhez, és bejelentette, hogy tiltakozó éhségsztrájkot kezd az Egyetem templomban. Reggel 6 körül, amikor nyitották a templomot, beült, és zárásig ott ült, és imádkozott és böjtölt. Majd amikor zárták a templomot, hazament és otthon folytatta a böjtöt. Egészen biztos, hogy nem evett aznap zsíros kenyeret szalonnával. Harmadik-negyedik napon kijöttek a lakására. Ennek a háttere az, hogy – ha jól tudom – mint elmebeteget engedték ki a börtönből, illetve helyezték át a lipótmezei elmegyógyintézetbe. Innen aztán Mérei Ferenc segítségével szabadult ki: megállapították, hogy nincs szüksége intézeti kezelésre. Ehhez azonban hozzátartozott az is, hogy a kerületileg illetékes ideggondozóban gyógyszerelik meg kezelik majd. Miután azonban nem tekintette magát elmebetegnek, nem ment el sehova, de ezzel egyébként senki sem törődött. Különben sem szoktak utánamenni egy pszichiátriai esetnek, csak ha valami balhét csinál. Szóval szépen ült éhesen a lakásában, amikor megjelent a kerületi ideggondozóból a védőnő, hogy miért nem jár felülvizsgálatra? Havonta felülvizsgálatra kellene járnia. Pákh erre azt mondta, nincs semmi baja, és hagyja békén. Lehet, hogy a nő azt mondta, hogy azonnal jöjjön be, nem tudom. Mindenesetre Pákh nem követte azt, amit a védőnő mondott. Kis idő múlva jött egy mentőautó, egy mentőssel és egy rendőrrel. Azt mondták, hogy megtagadta az együttműködést a kerületi gondozóval, be kell vinniük az elmegyógyintézetbe, minthogy veszélyes állapotban van. Bevitték a Lipótra, Haloperidolt kapott, szóval erős, pszichiátriai gyógyszereket, és ott tartották. Elindult egy tiltakozás, hogy Pákhot szovjet stílusban beszállították az elmegyógyintézetbe, zárt osztályon kezelik. Krassó Györggyel elhatároztuk, hogy fogalmazunk egy tiltakozást, és aláíratjuk emberekkel. Ott volt Háy Ági is. Az egész borzasztó kínosan és nehezen ment, Krassó folyton éles politikai megfogalmazásokat akart beleírni a szövegbe, én meg azt mondtam, hogy ennek semmi értelme nincs, ez arról szól, hogy engedjék szabadon Pákhot. Így is nagyon kérdéses, hányan fogják aláírni. Nem lehet megismételni az 1979-es sikert, de ha tele van azzal, hogy vonuljanak ki a szovjet csapatok, meg le a bolsevista diktatúrával – most ez csak képletesen mondom –, akkor biztos nem fogja aláírni senki. Háy Ági állandóan fűtötte Krassó agyát, hogy én milyen gyáva vagyok, igenis meg kell írni.Ennek következtében hajnalig ment a huzakodás. Azt hiszem, Matolay Magdi is ott volt. […] A lényeg, hogy rettentő kevesen írták alá.. Tízegynéhány aláírást sikerült szerezni, aki neves értelmiségit próbáltunk megkeresni, nem volt hajlandó aláírni. Ennek persze több oka is volt. Akkor már eléggé hatott az, hogy az aláírásoknak következménye van, azon kívül a szöveg sem tetszett, és amit tudtak Pákhról, az az volt, hogy tényleg bolond, és az egészet úgy fogták fel, hogy túl van dramatizálva. Akár igazuk volt, akár nem volt igazuk, tény az, hogy nem írták alá, csak néhányan. És akkor még nem is tudom, hogy kivel beszéltem, lehet, hogy Ottiliával, hogy ennek semmi értelme nincs. Hogy igazából az egész ügyet lejáratja, ha beadunk egy ilyen nagyhangú petíciót, és csak húszas nagyságrendben írták alá. Ennek az ég adta világon semmi értelme nincs. És az aláírók között vannak emberek, akik mégiscsak védtelenek, nekünk már mindegy ugyan, de miért hurcoljanak meg embereket, mert véletlenül belekerültek, és igazából egyetlen olyan név sincs az egészben, aki valami súlyt és tekintélyt meg védelmet adna. Hogy ezt nem kell beadni. A lista, amin az aláírók rajta voltak, talán Nagy Andrásnál vagy nálam is volt… A lényeg az, hogy  akkor a hétfői szabadegyetem Magdi lakásában volt. Odajött Krassó meg Háy Ági a listákért. Megmondtam Krassónak, hogy többekkel beszéltünk, és az a véleményünk, hogy ennek nincs értelme, ne adjuk be. Krassó vitatkozott, majd azt mondta, jó, akkor nem, de adjátok ide a listát. Mondtam, nem adom. És akkor Krassó irtózatos cirkuszt rendezett, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy ne adjam ki a listát, és nincs jogom azoknak a nevében így dönteni, akik aláírták. Ezen összevesztünk, Háy Ági közölte, hogy micsoda áruló vagyok. Mindenesetre nem adtuk oda a listát, Krassó dúlt-fúlt. Tulajdonképpen ez vetett véget az akkor már több éves jó barátságunknak és kapcsolatunknak, hogy Krassó mondta, hogy aljas, megalkuvó vagyok, visszaélek azoknak a döntésével, akik aláírták.

M. G.: Formállogikailag biztos volt igazsága neki is.

K. F.: Igen, persze. De az ég egy világon semmi értelme nem lett volna ezt beadni. És azok között, akiket én megkerestem, és elutasították az aláírást, abszolút népszerűtlen volt a petíció.

M. G.: Ebből fakadóan nyilván az egyik aláíró lehetett az, aki jelzett a BM-nek, nem? Vagy az egyik alá nem író.

K. F.: Úgy emlékszem, hogy úgy került hozzám vissza, hogy Erdély Miklóshoz és az ő társaságához is elkerült, ő ezt az akciót nagyon rossznak tartotta. Üzent, hogy nagyon nem ért egyet. Hogy mi volt a konfliktus forrása, azt nem tudom. Amúgy is mindig az ellenkezőjét mondta annak, amit mások mondtak. Azt tudom, hogy Szalai Erzsi például aláírta. Aztán Krassó összehozott vele, azért, hogy megmondja, igen, ő vállalta volna, és hogy jövök én ahhoz, hogy ne továbbítsam. Aztán szegény Szalai Erzsi ideggyógyászati kezelésen volt hetekig, mert kizárták a pártból.

M. G.: Neked volt igazad, igen.

K. F.: Igen, nekem volt igazam. Például Pető Kati a pszichiáter, aki nagyon jóban volt velem, és Krassóval is, azt mondta, hogy ő nem írhatja alá. Korábban a Lipóton volt, de akkor már a VIII. kerületi ideggondozóban dolgozott. Azt mondta, ha aláírná, akkor bármelyik kollégája megkérdezhetné, kolléganő, látta a beteget? Hogy tiltakozhat valakinek a pszichiátriai kezelése ellen, úgy, hogy meg se vizsgálta? És ebben is teljesen igaza volt.

M. G.: 1981–1982 a Beszélő első időszaka, és egyben a ti első, mondjuk így, retorziós időszakotok is. Elindulnak ellenetek a különféle retorziók. […]

K. F.: Igen. Valamilyen rendezvényen voltunk, hétfői szabadegyetem talán, és beültünk, Demszky meg többek társaságában – Magdi nem tudom, hogy ott volt-e, mindenesetre az az időszak volt, amikor én a Tűzoltó utcában laktam, tehát 1982 nyara – a Vásárcsarnok, tehát a Vámház – akkor Tolbuchin – körúti mellékutcában, a Kispipa nevű helyre. Utánunk tódultak ezek az emberek, és elfoglalták az összes környező asztalt. És elég egyértelmű volt, hogy kicsodák…

M. G.: Mitől volt olyan egyértelmű?

K. F.: Teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy csoportot alkottak, mert különböző asztalokhoz ültek, de úgy kommunikáltak egymással, mint akik jelzik is, hogy összetartoznak. És hangosak, agresszívek voltak, megjegyzéseket tettek ránk…

M. G.: Például?

K. F.: Azt már nem tudom megmondani. De egyáltalán nem titkolták – ellentétben a szokásos követőkkel –, hogy velünk van dolguk. Kicsit úgy viselkedtek, mint amikor egy falusi bál után valakibe bele akarnak kötni. És amikor kimentünk, akkor rögtön jöttek utánunk, és kocsikba ültek. Demszky elvitt engem a Tűzoltó utcába, és nagy fékcsikorgással jöttek utánunk, aztán amikor Demszky továbbment, elmentek ők is. Ez azt hiszem, egy hétfői napon történt, de lehet, hogy a hét végén, vasárnap. Aztán amikor mentem a könyvesboltba dolgozni, szerdán reggel, akkor mintha láttam volna azt a kisbuszt, amivel szállították őket. Mindenesetre fölszálltam a villamosra, illetve szaladtam a villamos után, és érzékeltem, hogy többen szaladnak utánam. A villamos ablakán kinézve feltűnt, hogy szokatlanul nagy, előkelő kocsikat látok az utcán, majd azt, hogy kapaszkodom a fogantyúba, és mellettem áll két ember. És ha még mindig lettek volna kétségeim, akkor ezek végképp el kellett múljanak, amikor leszálltam a Király –akkor: Majakovszkij – utcánál a villamosról, ezek meg szorosan jöttek mellettem. Akkor beszéltek először hozzám. Azt mondták, „ha még egyszer futni mer, akkor szétrúgjuk a pofáját”. Erre én azt mondtam, „magának követésre van parancsa, nem beszélgetésre”. Bementem az Erkelbe, de az udvarból, a személyzeti bejárón, mert a bolt még nem volt nyitva. Ezek az udvaron is jöttek utánam, egészen eljöttek az ajtóig. Amkor bementem, valaki észrevette, hogy jön két ember, becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot, holott sosem volt bezárva reggel, mert jöttek be a dolgozók. Aztán láttam, hogy a kisbusz ott van a Lenin körúton, s ezek meg ott álldogálnak. Aztán nyitott a bolt, jöttek be, és szemrevételeztek. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem: segíthetek-e valamit. Kicsit zavartan azt mondták, hogy nem. Aztán kimentem ebédelni. Van egy büfé a Király (Majakovszkij) utca, illetve Erzsébet (Lenin) körút sarkán, odamentem valamit enni, és oda is bejöttek természetesen, és odaálltak ahhoz a pulthoz, ahol ettem. Ők kávéztak. Elég hamar kijöttem, mert nagyon kellemetlen érzés volt enni közöttük.

M. G.: Ekkor nem szóltak semmit, nem tettek megjegyzést sem?

K. F.: Azt mondták: ott kellett hagynom a kávémat, ezt még visszakapod – valami ilyesmit. Állandóan voltak megjegyzések. Aznap volt talán az, hogy odajött Magdi elém, azt hiszem, Évával és a gyerekekkel találkoztam a Szent István parkban. Jöttek mellettem a Pozsonyi úton, és mondták folyamatosan… A Pozsonyi úton nem tudtak kocsival menni, mert egyirányú, a kocsik és a párhuzamos utcán mentek. A mellettem jövő pasi, a rádiójába – akkor még nem volt mobiltelefon –, a talki-walkiba mondta be, hol járok, melyik utcánál. Például „Balzac magas”, „Csanády magas”… vagyis magasságában. A Szent István parkban odaültek a padra, ahol ültünk. Fannit, a lányomat rettentően zavarta – 1982-ben hétéves volt –, hogy jönnek mellettünk. És hogy odaülnek a padra mellettünk. Éva meg is kérdezte, nem tudna másik padra ülni? Erre nem válaszolt. Aztán este elmentünk Magdival Ottiliáékhoz, késő este jöttünk el tőlük, éppen jött a busz – ilyenkor már elég ritkán jár. Futottunk a busz után, azok meg, mint az őrültek, futottak utánunk. Akkor is tették a megjegyzést, hogy ne merjek futni. Igazából ez adta az ötletet a fényképezéshez. Demszky odajött a körútra és teleobjektívvel fényképezte őket a másik oldalról…

M. G.: Tehát már aznap elkezdett fényképezni? Hogy állapodtatok abban meg, vagy hogy jött ez…? Ő ezt automatikusan úgy gondolta, hogy ezt le kell fényképezni?

K. F.: Automatikusan gondolta, hogy le kellene fényképezni.

M. G.: Megvannak azok a képek is.

K. F.: De azt, hogy ezt a csapdát csináljunk, az azt hiszem, úgy volt, hogy talán csütörtökön bementem a BRFK-ra bejelentést tenni a követés miatt. Erre már a bolt zárása után került sor, a BRFK-n már csak ügyelet volt. Elmondtam az ügyeletesnek a követést, azt felelte, írjam le, adjam be. Akkor talán leírtam, vagy elkezdtem leírni, de közben megbeszéltem Demszkyvel meg Rajkkal, hogy eljönnek este Magdihoz, ott beszéltük meg a másnap reggeli tervet. Ha igazán figyelnek, akkor észrevehették volna, hogy valami készül, mert egyrészt szinkronban hallgatták a beszélgetéseket, és minden konspirációs előírás ellenére olyanokat mondtunk a telefonba, hogy „akkor holnap reggel”, meg „ahogy megbeszéltük”. Reggel Demszky és Rajk leállt a kocsival a Liliom utca és a Tűzoltó utca sarkán. Az volt a megbeszélés, hogy a Liliom utcában állnak meg, úgy, hogy a Tűzoltóból ne lehessen odalátni. De Rajk, akinek el volt törve a lába és gipszben volt, ideges volt, hogy mikor jövök már, kiállt a Tűzoltó utca közepére, várni. Én meg kinéztem az ablakon, láttam, hogy ott áll, talán intettem is neki…

M. G.: Mindent elkövettetek a dekonspiráció érdekében…

K. F.: Igen, ennek ellenére úgy tűnt, hogy meglepte őket, hogy elkezdtem szaladni a kocsi felé. Nem értették, hova rohanok, elkezdtek ők is futni, szétszóródtak, összevissza futottak, nem tudták, mit csináljanak. Ezért sikerültek olyan jól a képek.

M. G.: Most van egy nagy kérdés. Annyira meglepte őket, hogy eszük ágába sem jutott, hogy azonnal elkobozzák az elkészült képeket?

K. F.: Eszükbe jutott. De Demszky beugrott a kocsiba, és lenyomta az ajtózárót. Tehát agresszív módon kellett volna fellépniük, vagy leleplezni a rendőr mivoltukat. Valószínűleg arra nem volt utasításuk, hogy rendőrként fellépve feltartóztassanak, bekísérjenek. Követésre volt utasításuk. Nem tudták, mit csináljanak.

M. G.: Zavar keletkezett a gépezetben.

K. F.: Zavar. Nyilván megtehették volna, hogy betelefonálnak a főnökeiknek. De hát azóta sem tudom, és az iratokból, amiket láttam, nem derült ki, hogy ki szervezte, ki találta ki, mi volt az értelme, milyen szintről indult. Valaki azt mondta, hogy ezek tulajdonképpen nem is a szokásos követőkhöz tartoznak, hanem kormánykísérők. Ottilia azt mondta, hogy egyszer a Kádár-villa mellett ment el, és ott két követőjét is felismerte, amint röplabdáztak a pályán. Tehát valóban kormánykísérők lehettek. E mellett szól az is, hogy három olyan luxuskocsival jöttek, Opel Szenátorral például, amilyeneket nemigen lehetett látni a pesti utcán.

M. G.: És mindmáig nem derült ki, hogy ennek konkrétan mi volt a célja?

K. F.: Nem derült ki, de az sem, hogy ki adta az utasítást a követésre. Hogy milyen szintről jött a parancs. Jancsinak volt egy feltételezése. Mitterand készült Pestre, elképzelhető volt, hogy a követés miatt kitör valami botrány Mitterand látogatása alatt, és rontja a francia–magyar kapcsolatot. Vagyis az akció valamilyen keményvonalas dolog lett volna, azzal a céllal, hogy akadályozza a barátkozást a magyar párt és a francia szociáldemokraták között. De hát ezt azért egy kicsit ez túl messze megy. Nem nagyon lehetett igazán érteni, hogy mire való az egész.

M. G.: Kellemetlen pár nap lehetett az életedben.

K. F.: Kellemetlen volt, de aztán sikernek tűnt. Az is érdekes volt, mert aztán ez után a fényképezés után bementem a BRFK-ra, és elmondtam a történteket, addigra talán meg is írtam. Mindenesetre bementem, ahogy közeledtem a Deák téren a rendőrség épületéhez, a követők szétrebbentek, eltűntek és akkor bukkantak fel újra, amikor kijöttem a rendőrségről, és kicsit már távolabb voltam az épülettől. Hét vége volt, arra gondoltam, jó lenne a következő napokra megszabadulni a kísérőinktől. Kozák Gyula szervezete meg, hogy Bollobás Enikőék leányfalusi házában kaptunk helyet, péntek délutántól hétfő reggelig. Magdival Petri Eötvös utcai lakásán találkoztunk, Kozák Gyula vitt ki. Ottiliát kértem meg, mondja meg Évának, hogy ne aggódjon, nem leszek Pesten. Azt hiszem, Ottiliával is Kozák beszélt. Telefonálás közben Éva nézett ki az ablakon, mondta Ottiliának, hogy most is itt állnak kocsik a ház előtt. Közben Ottilia átadta Évának az üzenetet, hogy nem leszek, ne keressen egy darabig. Mert korában úgy volt, hogy hazamegyek. Abban a pillanatban, ahogy Ottilia kimondta, nem megyek haza, Éva azt látta, és mondta is Ottiliának, hogy a követők beülnek a kocsijukba és elmennek. Vagyis direktben hallgatták a beszélgetést Bollobás Enikőék háza, ahova mentünk, egészen közel volt Karinthy Ferenc, Cini házához. Átmentünk Cinihez, akit korábban is ismertem, elmeséltem neki az egész történetet, a fényképezést is. Beszélni fog Aczéllal, hogy ezt ne csinálják, mondta Karinthy, de legyen az a deal, hogy nem hozzuk nyilvánosságra a fényképeket. Arra emlékszem, hogy vonogattam a vállam, és azt mondtam, hogy ez nem csak rajtam múlik.

Még ezt megelőzően történt, hogy Kis Jancsival és Magdival mentünk le a metrón, Magdi köhögött. Erre az egyik követő félhangosan azt mondta: Fulladj meg! Majd az egyik röhögve megkérdezte: Hát a sábeszdeklit hol hagyták?” Ezt Kis Jancsi hallotta. Ez után kezdte Kenedi gyűjteni az aláírásokat az utcai inzultálás ellen. Ezt sokan aláírták,még Illyés Gyula is… Azt hiszem, ebben a sábeszdekli-dolognak nagyon nagy szerepe volt.

M. G.: Komoly szerepe volt, igen. Az egészet végül is ti rögtön a következő Beszélőben közzétettétek ugye?

K. F.: Igen.

M. G.: A fényképre most nem emlékszem…

K. F.: A fényképek később jelentek meg.

M. G.: A beadványokat és magát a tényt megírtátok.

K. F.: Igen. Behívtak a BRFK-ra. Ott egy fiatal rendőrtiszt rajongott, hogy ez milyen jó – ez a beadvány megjelent a Naplóban –, mennyire szórakoztatta meg élvezettel olvasta, de ennek ellenére neki az az utasítása, hogy fölvegyen egy jegyzőkönyvet. Mondjam el még egyszer. „Biztos nem lesz olyan jól megírva a jegyzőkönyv, mint a beadvány”, de neki ez a feladata. Egyúttal a Legfelsőbb Ügyészségre is készítettünk egy beadványt. Ennek alapján behívott dr. Pócsi Lajos, az LÜ állambiztonsági osztályának a vezetője. Ő egyáltalán nem vette a dolgot tréfásnak. Egyebek közt az történt, hogy ki akartam menni pisilni, és nem akart kiengedni. Itt nincs kísérő. Mondom, „egyrészt visszajövök, máskülönben meg mi van, ha nem jövök vissza? Én nem gyanúsított vagyok, hanem én jelentkeztem panaszosként, ha megunom, akkor elmegyek.” „Na, ez nem így van” – mondta. Végül kijött velem, és mint egy őr állt mellettem a Legfőbb Ügyészség osztályvezetője. Rendkívül ellenséges volt. Olyan hangulata volt az egész „beszélgetésnek”, mintha kihallgatott lennék, és nem a panaszos. Jancsit is behívták. Ugyanaz a pasi beszélt vele, mint velem. Azt mondta neki – nekem nem mondta –, hogy amit mi csinálunk, az teljes mértékben megalapoz egy büntetőeljárást. Több ponton szembe kerültünk a büntető törvénykönyvvel, és ebben az ügyben eljárást kellene indítani ellenünk. Ő nagyon nem helyesli ezeket az utcai módszereket, ilyet nem lehet csinálni, de megértünk arra, hogy büntetőeljárást indítsanak ellenünk. Be kellene csukni bennünket, nem az utcán kergetőzni. Aztán nem volt folytatás…

M. G.: Tehát ők ott a kihallgatások után egyszer csak mintha felszívódtak volna…

K. F.: Elmondok még valamit, hogy kerek legyen a történet. A fényképezés pénteken reggel volt, pénteken reggel még a boltnyitás előtt adtam be a beadványt BRFK-ra. Aznap 4-kor végeztem – 6-ig volt nyitva a könyvesbolt, de nekem azon a pénteki napon csak 4-ig tartott a munkaidőm. Napközben kétszer is kimásztam a pinceablakon, azt nézendő, hogy mi történik, észreveszik-e. Úgy tűnt, nem veszik észre. Tehát mintha nem fedezték volna föl, hogy a boltnak van egy hátsó bejárata. Mielőtt vége lett a munkaidőmnek, szóltam Zsurkai Évának, az egyik kolleganőmnek, akivel nagyon jóban voltam, hogy egy kis idő múlva menjen le a pincébe, és zárja be az ablakot, nehogy nyitva maradjon. Akkor már az egész bolt tudta a követést, és eléggé föl voltak háborodva miatta. Szóval kimásztam a pinceablakon, végigsétáltam a Kürt utcán, aztán elmentem gyalog az Eötvös utcába, Petri lakására. Onnan Kozák Magdival együtt kivitt Leányfalura. Hétfőn elmondták a boltban, hogy záráskor, amikor már mentek el az emberek, akkor a követők össze-vissza szaladgáltak, kerestek. „Hol van?” „Itt nincs.” Két helyen nézték, a személyzeti bejárónál és a boltbejáratnál. Nem találtak, és nem értették, hogy hol vagyok. Hétfőn reggel, amikor bejöttem Leányfaluról – igen, HÉV-vel jöttem be, aztán a Király utcai villamosmegállótól mentem a bolt felé, ott álltak a bolt előtt. Rettentően megörültek, hogy itt vagyok, megjöttem. Nagyon kíváncsi lettem volna – azóta is kíváncsi vagyok –, hogy kaptak-e valami fenyítést azért, hogy elvesztettek. Vagy pedig letagadták az egészet.

M. G.: Ez egy macska-egér harc volt a maga módján, amit részben lehet élvezni, amikor az ember ügyesebb, részben pedig, gondolom, hogy nem piskóta, mikor az emberrel ezt csinálják. Abszolút módon a kiszolgáltatottság érzésére apellálnak, hogy mindenütt ott vannak, és öt kocsival, és tizenhárman vannak rajtad, és mindenhová jut ember, és fitogtatja, hogy veled bármit meg lehet csinálni.

K. F.: Igen.

M. G.: Ezt te hogy viselted? A kettő között voltál, vagy…

K. F.: Hát igen. Az volt csak igazán rossz, amikor egyedül voltam. De ezt igyekeztem elkerülni, amikor kijöttem a boltból, Magdival találkoztunk. És nem tartott a dolog sokáig, szerdán kezdődött és tartott péntekig. Még egy-két napig jöttek, aztán eltűntek. Meg cseréltek bennünket. Demszkyvel kezdődött, aztán én voltam a második, Nagy András, Kis Jancsi, Nagy Jenő… és nem tudom, még ki. Nem egyszerre zajlottak ezek, hanem váltogattak minket, egymás után.

M. G.: A fotót hogy mentette meg Demszky?

K. F.: Benn maradt a gépében.

M. G.: Nem, azt már megértettem, de hogy hívja elő?

K. F.: Nem tudom.

M. G.: Mikor jelent meg először?

K. F.: Nem tudom, hogy végül is nem jelent-e meg valamelyik külföldi lapban. Úgy tudom, hogy Demszky kijuttatta külföldre… Talán a HVG-ben jelent meg először.

M. G.: A HVG-ben 1993-ban jelent meg. Azt én jelentettem meg, én kértem el tőletek, de úgy emlékszem, sajnos, nem az volt az első megjelenés. […]

K. F.: A Feketében antológiáról még nem beszéltem. Gyarmati Kati intézte el, hogy a VÁTI-ban, tehát a Várostervező Intézetben, a Krisztina körúton szedjék ki. Én azt ambicionáltam, hogy ne stencilminőségű legyen, hanem rendesen nyomtatott. Hogy mennyire nem vagyok alkalmas a konspirációra: bementem az intézet szedőtermébe, ki volt írva, hogy Idegeneknek tilos a belépés, ott javítgattam a szöveget. Ennek a következményeképpen tartottak házkutatást annál a pasinál, aki az egészet elvállalta. De nem politikai jelleggel, ugyanis abban az időben nagyon jelentős nyomdai feketepiac létezett. Akkor, mint ahogy építettek az emberek feketén, ugyanúgy rengeteg nyomdatermék is elkészült, nem szamizdatok, hanem például tudományos publikációk meg különböző intézeteknek a kiadványai. Rendes, szabályos úton fél évig vagy még tovább tartott egy nyomdatermék elkészítése, a feketepiacon egy hét alatt elkészült. Úgyhogy ez a pasas elvállalta, és nem különösebben törődött vele, hogy miről szól. Nyilván tudták, hogy nyomdaipari feketevállalkozó, tartottak nála egy házkutatást, s megtalálták az antológiának a szedését. Ezután kezdték behívogatni az embereket: az antológiában szereplő írókat és grafikusokat. Aki párttag volt, azt a pártközpontba hívták be. A legtöbb közreműködővel Funk Miklós tárgyalt, az Irodalmi és Művészeti Alap titkára. Többekkel megígértette, hogy visszavonják, az írásukat, rajzukat. De nekem csak négyen vagy öten jelezték, hogy visszavonják. Mint utóbb kiderült azért nem jelezték, mert ugyanő azt is mondta nekik, hogy egyébként nincs jelentősége, hogy visszavonják vagy sem, mert úgysem fog megjelenni. Gyurkovics Tibor például, akihez elvittem a tiszteletpéldányt, teljesen megdöbbent. Azt mondta, hiszen ő visszavonta. Kinél? – kérdeztem. – Funk Miklósnál. Miért nem szóltál nekem? Mert Funk Miklós azt mondta, hogy úgysem fog megjelenni. De voltak, akik szóltak nekem. Apáti Miklós például – ábécében voltak a szerzők, ő volt az első –, egy verse volt a kötetben, annak a címe volt a Feketében. Onnan kapta az egész antológia a címet. Nagyon jól jött ki, hogy pont ő visszavonta. Úgyhogy végül is éppen a címadó vers nem volt benne a kötetben. A követés nem sokkal ez után kezdődött. Azt gondolom, hogy a követés, ami nem csak ellenem irányult, hanem többek ellen, és a fókuszban nem annyira a Beszélő volt, hanem inkább a SZETA; mintha az apropója az antológia lett volna, hogy na, most megmutatjuk nekik, hol a határ.

Miután az első menetben a szedés megsemmisült, találtam egy gépírónőt, aki leírt egy csomó mindent, és olyan bizalomkeltő volt, hogy elvittem neki az Előszót is, amiben leírtam, hogy ez szamizdat. Akkor esett le neki a tantusz, hogy mibe keveredett. Azt mondta, hogy megbeszélte az apukájával, az azt mondta neki, ne adja vissza, amit addig leírt. Úgy hogy a már leírt anyag megint elveszett. Aztán végül egy másik nő írta le, aki viszont elég valószínű, hogy beépített ügynök volt, kiderült, hogy a pasija rendőr. A következő menetben a kinyomtatott, még azt hiszem, fűzetlen példányok egy része bukott le, Sulyok Miklós kocsijában. Úgyhogy végül is az összpéldányszámnak csak egy töredéke készült el. De azért az elkészült, be lehetett mutatni. […] 1983. február 12-én volt a bemutató. Készült magnófelvétel, amit kijuttattam a Szabad Európához. Sokára kaptam jelzést, hogy megkapták, valamikor a nyáron hangzott el. Elég rossz minőségű volt. Tulajdonképpen kíváncsi voltam, hogy milyen következménye lesz ennek, mert az már elég általános volt, hogy közvetlenül mentek hírek a Szabad Európának, az azonban, hogy valaki a saját hangján szólaljon meg, az az ismereteim szerint nem volt szokásos. […]

Mint már meséltem, 1970 körül kerültem be a Lukács-óvoda körébe. Ez valamennyire zárt kör volt, de miután bekerültem, számomra kinyitotta a világot. Azt megelőzően voltak a kollégáim, volt egy-két ismerősöm, barátom, és jártam a Hungária Kávéházba, amiről Zachár Zsófi egyszer azt mondta, hogy „az a baj ezzel a Hungáriával, hogy az ember egész délután vár valamit, amiről tudja, hogy úgyse következik be, és közben sem érzi jól magát”. Ezzel az ottani üldögéléssel sok száz órát eltöltöttem. Ehhez képest bekerülni ebbe a körbe kifejezetten élvezet volt. És kétségtelen, amikor elkezdődött a Beszélő, akkor ez a kör beszűkült, az az intenzív, házibulizós barátkozás a szélesebb körrel megszűnt, de létrejött helyette ez a nagyon intenzív együttlét meg együttgondolkodás a Beszélő szerkesztőivel meg a SZETA-val. Én 1980-ban ismerkedtem össze Solt Ottiliával meg a SZETA-sokkal, és ez emberi-társadalmi kapcsolatok tekintetében tán még érdekesebb és fontosabb volt, mint a Lukács-óvoda. És Ottiliával meg Nagy Andrással olyan intenzív kapcsolatom alakult ki, hogy azt lehet mondani, gimnazista korom óta nem voltak ilyen szoros baráti kapcsolataim. Szóval egyáltalán nem a bezártság érzése kapcsolódik ehhez a korszakhoz, hanem éppen az ellenkezője. Tökéletesen találó, amit Kis Jancsi mondott egy alkalommal, el is hangzott valamelyik évfordulós beszédében, hogy ez meghosszabbított kamaszkor volt. Tényleg lehetett úgy élni, ahogy az egyetemisták vagy a gimnazisták élnek, hogy igazából semmi sem fontos, csak a mi csapatunk.

M. G.: Mennyire ad az embernek ez hamis öntudatot?

K. F.: Nem, szerintem nem volt hamis öntudat. Azt gondoltuk, hogy jó és fontos, amit csinálunk. És ez nagyon jó dolog. Egyrészt semennyire nem kellett beilleszkedni a Kádár-rendszerbeli életbe. Nem kellett az embernek megjátszania magát, elhallgatnia dolgokat. Azt írtuk, amit akartunk. Időnként megbeszéltük, de eléggé egyetértettünk abban, hogy mit helyes írni a Beszélőben. Senkinek nem jutott eszébe, hogy vadulásokat írjon. Azt gondoltuk, hogy nincs értelme. Tehát radikálisan és szókimondóan, de azért elemző módon. A Beszélőben nem voltak olyan szövegek, hogy akasszátok fel a rohadt kommunistákat – ez idegen volt a Beszélő stílusától.

(A teljes életútinterjú az 1956-os Intézet Oral History Archívumban kutatható.)