Tibor Pákh

" 1980-ban a lengyeleknél már meglehetősen intenzíven volt tapasztalható az ellenállás a moszkvai leninizmus túlkapásai ellen. Különböző szervezetek alakultak ott. Voltak az egyháznak az ellenálló szervezetei, meg voltak a különböző politikai beállítottságú társadalmi szervezetek, a Független Lengyelország Konföderációja, a KOR, ami a munkásoknak a védelmére alakult. Ezek közösen rendeztek egy éhségsztrájkot a Podkowa Lesna-i templomban. Erről a tömegtájékoztatási eszközök beszámoltak. Már nem a hazaiak, hanem a külföldiek. – S miért rendezték ezt az éhségsztrájkot? – Nekik volt egy Nowa nevű szamizdat kiadójuk. És ennek a szerkesztőjét, Mirek Chojeckit letartóztatták, és eredetileg ez az éhségsztrájk az ő kiszabadítása érdekében történt. De amikor ez eredményes volt,és néhány nap után kiengedték Chojeckit, utána is folytatták az éhségsztrájkjukat a közép-európai jogsérelmek orvoslása végett. Én ebben a stádiumban utaztam el Varsón keresztül Podkowa Lesnába. – Hol van pontosan Podkowa Lesna földrajzilag? – Ez Varsó mellett van. Olyan Varsóhoz képest, mint Dunaharaszti Budapesthez képest. Kis vasút megy oda ki, azzal mentem én is. Az állomásról kerestem a templomtornyot, úgyhogy meg is találtam a templomot. Bementem a plébánoshoz, jelentkeztem nála és mondtam, hogy szeretnék csatlakozni hozzájuk, mégpedig Szent Adalbert szellemében, mert Szent Adalbert volt az, aki az első évezred végén a kereszténység szellemében térített. Prága püspöke volt, Szent István királyunk bérmálásában vett részt, és utána Lengyelországba ment és Poroszországban halt vértanúhalált. Esztergom és Gniezno védőszentje. Úgyhogy én és rajtam kívül még elég sokan Közép-Európa védőszentjének tartják. Így én az ő szellemében csatlakozom hozzájuk, a második évezred vége fele, mégpedig a moszkvai birodalom embertelen leninizmusa elleni tiltakozásul, önrendelkezésünk visszaszerzése végett. Tehát mindazok ellen a jogsérelmek ellen, amelyek ellen a lengyelek is tiltakoznak. A plébános megengedte, hogy csatlakozzam hozzájuk. Velük voltam, nagyon jól éreztem ott magam, mert látható volt, hogy az összes irányzat mind közös házra talált abban a templomban. Minden este volt közös szentmise, ahova a város apraja-nagyja még a templom kertjébe is betolongott. Alig fértek ott el. Podkowa Lesna tulajdonképpen a lengyel ellenállás és a közös lengyel-magyar ellenállás fészke. Úgyhogy én amikor ott voltam, értesültem a lengyelektől, hogy ők mennyire nagyra becsülnek bennünket, ők mennyire 56 szellemében akarnak eljárni, és hihetetlen érdeklődéssel volt mindegyik irányzat 56 és a magyarországi események iránt."

"1966 júniusában értesültem arról, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Na, hát én erre az alkalomra megírtam a panaszomat újra a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem, hogy Kádár letagadott bennünket, azt állítva, hogy nincsenek már politikai foglyok a börtönben. Követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános, rendes bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam. Kifogásoltam az elkülönítéseket, a visszaéléseket és mindezeket az atrocitásokat. És bejelentettem, hogy éhségsztrájkba kezdek. Ilyenkor mindjárt elkülönítik az embert, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. 48 óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, tiltakozom változatlanul. Nem is ittam. És 48 óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe. A gyengélkedőre viszik az embert, és ott kevernek ki egy ilyet; egy liter tejbe tesznek cukrot, valami vajat meg tojást. Az ember orra előtt keverik össze. A börtönorvos fölkínálja, és mondja, hogy „ha megissza, akkor is úgy vesszük, hogy folytatja az éhségsztrájkot”. Először megpróbálja lebeszélni. Akkor azt mondja, hogy igya meg legalább. Én mondtam, hogy nem iszom, mert az is tiltakozás. És akkor az emberen lenyomnak egy tölcsérben végződő gumicsövet, és abba beleöntik ezt a folyadékot. Ezt megcsinálták velem kétszer vagy háromszor, és miután láttam, hogy így tömnek, hát abbahagytam 1964-ben az éhségsztrájkot. Ez egy nagyon kellemetlen beavatkozás... Na, hát szóval nekem elég volt. 1966-ban viszont nem hagytam abba, körülbelül öt hétig folytattam így. Persze volt, amikor négy-öt napig nem tömtek, mert gondolták, hátha abbahagyom. És akkor öt hét múlva, mikor vittek tömésre, akkor átjött a megfigyelőből egy orvos, aki mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Meghalt ez az illető, úgyhogy elmondhatom, Baloghnak hívták, akit áthoztak. És mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Átvisszük magát a megfigyelőbe. Én nem is tudtam még addig, hogy a megfigyelő közvetlenül a börtönben van. Tudtam, hogy van kényszergyógykezelés és megfigyelés, de nem tudtam, hogy az pont ott van, és hogy oda át lehet menni. Még egy hétig tömtek, és utána már vittek is a megfigyelőbe. […] Bevittek ott a főorvosnak a szobájába, és a főorvos kérdezte: „Eszik?” Mondtam, hogy én a leghatározottabban tiltakozom, és ne avatkozzanak ebbe bele, pláne orvosok ne avatkozzanak bele, mert hisz a legelemibb emberi jogaimnak a legdurvább megsértése miatt folytatom ezt az éhségsztrájkot. Erre fölfektettek egy kezelőasztalra, fölpeckelték a számat, lekötöztek, lefogtak és hát két oldalról az ember halántékához tették az elektródát, és rákapcsolták a villamos áramot. Hát ez volt az első sokkolásom. Persze rögtön elájultam. Az ember sokkoláskor elveszíti az eszméletét. Ezt közvetlenül csinálják. Elvileg sokkolni csak úgy szabad, ha előtte egy injekciót adnak, kikapcsolják az ember tudatát. De nekem mindig közvetlenül csinálták a sokkolást. És amikor az ember magához tér, akkor fekszik, és olyan, mint a lét és a nemlét közötti állapot. Nem tudja, hogy mi van. És akkor először a közelebbi emlékképek térnek vissza, és később a távoliak. Hogy másoknál hogy van, nem tudom, nálam így volt. De az Úristen megkímélt, mert nagyon sokat sokkoltak, és az emlékezetem mindig visszatért."